A tél hangja

Házak közt sírdogál a szél

Halk hegedű hangját hozza,

Mintha csillogás terjedne szét

A pihenő fákon képződik a dér.

Már a jég sem roppan a láb alatt,

Sűrű felhőkből, hóesés sem érkezik,

Szánkózni sem lehet, a dombokon

Gyermekdal sem vidám, mint máskor.

Megromlott minden, e túlhajszolt világban,

Csak emlékeinkben tör fel a régi kép,

Amikor olyan meghitten tudtunk örülni

Minden apróságnak, amit kaptunk :

A hosszú fehér téli délutánok,

A szánkós gyereksereg csacsogása,

A patakparton korcsolyázó iskolások,

A holdvilág csillogása behavazott tájon,

Délutáni séták, forralt boros teával

A romantikus esti beszélgetésekkel.

Hallgasd a tél hangját, talán érted ?

Szeretettel kell feltöltened lelked !

Ne hallgass a világ forgatagára,

A parasztvakító borzadályokra

A reklámokkal szétszabdalt műsorokra,

A hamis híreket terjesztő médiákra

Történelem hamisítók kavalkádjára.

Gondolj őseidre, családra, hazádra,

Fordulj magadba és Istenedhez.

Az Angyalok is visszatérnek hozzád

S a tél hangja hozza el Nektek is

A hiteles boldog meghitt Karácsonyt.

ADVENTI  LEVÉL 2024

                       Kedves Barátaim!

Rendhagyó pillanatban, még az októberi borongós emlékezések szokott lelkiállapotában kezdem megírni, pontosabban leírni lassan gyűlő idei episztolámat. Az újfent minden képtelenséget felülmúló – őrült esztendő – fogytán van. Még nem a végén, hiszen egy hónap alatt szolgálhat az eddigieknél is nagyobb meglepetésekkel.

Manapság baráti körben is nehezemre esik bevallanom, hogy életem alkonyán, amikor már a minden mindegy állapotában telhetnének napjaim, gyakorta kell megküzdenem éjjel reám törő aggodalmaimmal a haza, nemzetem sorsa dolgában.

A kora hajnalba lépegetve kezdem el gondolataim összefoglalását, mi is az, ami most éppen álmatlanságba kényszerít. Milyen szomorú ezt annak tudatában leírni, hogy sokak szerint patetikusnak, sőt nehezen hihetőnek tűnhet. De le kell írnom!

Körülnézek a falakon levő képek, fényképek során. Az az érzésem, hogy bíztatóan néznek rám. Ne habozzál! Nagy gondban van a haza, ennek legfőbb okozója pedig a nemzettudat hiánya, a mégis meglevő maradék elsatnyulása, torzulása vagy titkolása különféle szorongások és megfelelési kényszerek miatt. Ne habozzál ezt leírni, hiszen egész öröklött feladatodnak ez van a középpontjában.

Bizonyára nem egyedüli tapasztalatom, hogy mikor ilyen gondolatok bántanak és valakivel egymásra nézünk, csak magamban kérdezem: vajon te megérted ezt? Vajon jelent neked ez valamit?

Nehéz próbatételében az ország számíthat-e az ezer esztendő alatt megmaradásunkért megszenvedőkhöz hasonló utódokra? Nem csupán az óriásokra gondolok, hanem a hétköznapok szürke hőseire. Miközben egy nagy küzdelem részesei vagyunk, a nemzettudattal nem rendelkező országlakó csak anyagi igényeinek kielégítésén munkálkodna, s ami ennél is szomorúbb, a mindannyiunkban létező gyarlóságokra hallgatva éppen a gyűlölet, a harag, a gyanakvás és irigység uralkodik el rajta.

Ahogy mondani szokás, akinek nem inge, ne vegye magára, de nem árt, ha valamennyien magunkba szállunk. Makkai Sándor „magunk revízióját” nemcsak közösségileg, de személyünkben is el kell végeznünk. Mert amikor nem megtisztulva vívjuk harcunkat a túlerővel szemben, akkor esélytelenné válunk. Méltatlanná arra az égi segítségre, amely egyedül képes kiegyenlíteni a jó és a rossz harcában a jó mindenkori hátrányát, amely éppen a túlerő gátlástalanságával ellentétben, a saját maga számára állította korlátokban rejlik.

Ha még emlékeztek előző leveleimre, már többször emlegettem adventi várakozásaink idején azt, hogy olyan időket élünk, melyben ég és föld összeért. Váteszeink ezt már előre látták. Jókai Mór 1872-ben a Jövő század regényében ír a fent említett „kiegyenlítő” segítség egyedüli reményéről egy eljövendő nehéz korszakban.

Az a jövő század aztán bekövetkezett minden gonoszságával, és Németh László már annak harmincas éveiben figyelmeztet arra, hogy egyetlen esélyünk, ha képesek leszünk kovásznemzetté lenni. Albrecht Dezső is ekkor írja le, hogy Európa már önmagáról sem akar tudni, és csak bennünk él tovább. Makkai Sándor a kicsi és összetört esélyét a nagyot vállalás bátorságában látja. És sorolhatnánk. De erről már annyiszor írtam.

S mikor Európáról szólunk, elhiszik-e nekünk, hogy bár felismertük annak betegségét, azt is tudjuk, hogy ennek a beteg testnek részei vagyunk, és megmaradni csak akkor tudunk, ha maga is meggyógyul. Innen vesszük a kétségbeesett bátorságot: szembe menni Góliáttal.

Pedig mennyivel kényelmesebb arra az ígéretre hallgatni, miszerint amennyiben hagyjuk e rátörő pusztító kórt szabadon érvényesülni, akkor cserében mindennapjaink esetleg kényelmesebbé, látszólag békésebbekké válnak.  S valóban, előttünk áll ez a lehetőség, megtestesült hirdetői is munkálnak, csak éppen saját orrukon sem próbálnak túllátni. A pillanatért feláldoznák a közös jövőt! Nem beszélve a legvégsőn túli végtelenről!

A folytatódó és fokozódó veszedelmek korában éljük meg ismét adventünket, és már a fentiekből kiviláglik ama kettős égi és földi várakozás évről évre velünk élő jelenléte.

Közben a hazáját féltő magyart nyomasztja, hogy midőn egyik-másik nemzettársával szólva megpróbálja képviselni az igazságot, annak szemében nem a megértés fénye csillog, hanem a gyűlölet villámlik. Nézed, és csak az jut eszedbe, amit a megváltó Krisztus mondott: nem tudja, mit cselekszik. És nem tudja, kinek hisz, milyen indulatoknak enged. Aztán ráébredsz, hogy mióta világ a világ, ez így megy.

Az ősbűnt generáló erő most nem az egyetlenegy Sátánban nyilvánul meg, hanem a gonosz ezerarcú jelenléte kerget szakadékba.

Ha… És ez a két betű az, amelybe belekapaszkodhatunk.

Ezért hagyom levelem folytatását egy héttel későbbre, amikor, bár nem várhatunk teljes megoldást, de felcsillanhat némi remény, vagy kiderül, hogy a sziszifuszi küzdelmet tovább kell vállalnunk annak minden terhével, de mégis töretlenül!

*

Eltelt a hét, és november 6. reggelén a Teremtő keze vigasztaló, bíztató simogatásával ébreszt.

Vigasztal az elszenvedettekért és bíztat a helytállás reményteljességével. Ne tanácsolja tehát senki, hogy túlerővel találkozva az egyedüli „bölcs” megoldás a megadás.  Ezt megtanulni elég volt nekünk 1956. Hol tartanánk, ha akkor Góliát 2000 páncélosának látványa Dávid helyett ijedt kis „bölcsekké” tette volna a pesti srácokat.

Nem tudhatjuk a hogyan tovább titkait, de azt tudjuk, hogy esetünkben van terv és van elhatározás, sőt elszántság! Más út nem választható, mert minden egyéb próbálkozás a biztos pusztulást ígéri. Ha van mersz, van esély, és megkaptuk a jelet arról, hogy megérkezhet a hiányt pótló legnagyobb segítség odafentről.

Mától fogva egyre kevésbé tűnhet hiú ábrándnak az, hogy példánk körbekerülheti a földgolyót, és nyomában mások is ki merik majd mondani azt, amire velünk együtt eddig is gondoltak, csak kimondani nem merték. Ez pedig közelebb visz a józan ész győzelméhez. Ahhoz, ami minden, ma még pusztító őrületnek véget képes vetni. Mindez azok számára, akik eddig sem tértek le a józanság útjáról, nyilvánvaló. Mondhatni közhely. De mégis megerősítésre várt a mai napig. Ez pedig megtörtént.

Nem várható 180 fokos fordulat, de a pénztőke (avagy globális) és termelői tőke (avagy lokális) minden eddiginél láthatóbb formában kerül szembe egymással.  Ez a testvérháború még sok mindent eldönt. Mérges gőzöket eregetve fog fortyogni e mostohatestvérek meg a világ nagyhatalmainak és a „kimondhatatlan” titkos erők közös érdekeinek, ellenérdekeltségeinek „bús tengere”. Erynnis minden eddiginél ádázabb lesz! Mégis most kell újult erővel hozzálátni az alvó nemzeti lélek ébresztéséhez, ország-világ megújításához.

A hit alapkövére épült templomainak megvédése mellett fel kell építeni az ettől elválaszthatatlan egészséges nemzettudat szellemének hatalmas szentélyét, egy önmagunk mellett az emberiséget is szolgálni képes példával felemelkedő magyar Hazát.

Gondoljunk arra, hogy amint csődöt mondtak, amikor Trianonban megkísérelték felszámolásunkat, úgy ma is, másként, más körülmények közt, más módszerekkel, de ugyanerre esküdtek fel az egykori reménytelen szerelmünk, Európa álruháját mára már levető, azt inkább madárijesztőnek használó „ádázok”.

Kívülről tehát remélhetjük a nyomás csökkenését, de mi várható itt belül? Mihez kezdenek „titkos férgeink”?  Hogyan lehetne különválasztani a romlottat a még csak romlandótól?  Mert kevesen vagyunk, és nem mondhatunk le ama „mégis magyarokról”. Vajon ők mennyire mondtak már le magyarságukról, önmagukról? A kép bizonyára igen vegyes és nem kevés a menthetetlen, de a süllyedő hajóról vízbe ugrók között sem szelektálnak a mentők, legfeljebb az észszerűség parancsára.  Az újrakezdés lehetőségét fel lehet, sőt fel kell ajánlani a vízbeugróknak. Ki kell dolgozni a mentési munka tökéletes módszereit: neveléssel, oktatással, vezetői példával az élen, és mivel emberekről van szó, érdekeltséggel.

Nem egyszerű a külső és a belső harc közben még erre is gondolni. De hasonló helyzetben ez a kis nemzetek számára elkerülhetetlen.

Most ismét hagynék magamnak egy kis időt a folytatásra, amikor már látható lesz a könnyebbnek remélt időszak indulása. De advent nem várhat januárig.

Érjük hát be a remény eddigi legerőteljesebb felcsillanásával földi gondjaink dolgában, és forduljuk magunkba. Próbáljuk megélni ama égi advent csodáját, azt, amelyik soha még nem hagyott cserben a csalfa vak remények földi tüneménye módjára.

Legyen áldott a várakozás, legyen csodálatos karácsonyunk, adjuk át magunkat a Megváltó születése feletti örömünknek, a csalhatatlan remény biztonságának.

Ragaszkodó szeretettel: Tasi                       

                   Leányfalu, 2024. advent küszöbén