Gyárfás András 2024 májusában
Unokalátogatás
Svájcban.
Igen, ott voltunk, és elűzendő a nyolcvan fölött lassan eluralkodó
hangulatot, talán utoljára autóval mentünk, bizonyítani: lám, virgoncak vagyunk,
és messze még a messze. Ami viszont nagyon közel volt szemünknek-lelkünknek, az
unokáink, két méter felettiek, és... no de hagyjuk a magánügyeket.
Ám távolról sem magánügy, ami akarva-akaratlanul is elénk tárult. Hogy mi?
Sok minden, kivált az összehasonlítgatás adta képek. Ahogy átléptük a határt,
lett papír a mosdókban, és eltűntek a gödrök meg a múlt hétről ottfelejtett
figyelmeztetések az út széléről.
Á, hagyjuk. De mégse. Ausztriában, a szálláson, látva, hogy fáradtak
vagyunk, azonnal a szobába kísértek, az intézendőket majd holnap, és a reggeli
hattól tizenegyig, de ha még hamarabb akarunk elmenni, hát ő kikészít ezt-azt,
és jóéjszakát!
Svájcban bementünk egy nagy üzletbe, ott azonnal öten indultak felénk
mosolyogva. Aki elsőként hozzánk lépett, üdvözölt, és a lehető legudvariasabban
megkérdezte: - Tudok hasznos lenni?
Beledobtam a kosárba egy zsákocskát, de a kasszánál a hölgy észrevette, hogy
egy mandarin mondjuk túlérett (nem romlott, csak túlérett). Azonnal odahívta a
gyümölcsökért felelős ifjú embert, és amíg az hozta a „jót”, nem fogyott ki a
bocsánatkérésből. Itthon örvendek, ha csak egy rothadt gyümölcs kerül az
asztalra. Ezt csak azoknak mondom, akik állandóan a minőségi különbségeket
vetik a kormány szemére. Mert a minőségi különbség belőlünk, egyénekből indul…
Ha már a politikánál tartunk: ott jártunkkor még zúgott a botrány: Svájc
történetében most történt meg először, hogy az egyik kantonban tanácsi
választás volt, és a szokástól eltérően, amikor mindig több párt került
kormányra, most egyetlen párt ötvenegy százalékkal abszolút többséget kapott.
Hát ennek valahogy véget kell vetni, mert a tradíció… és demokrácia
gyógyíthatatlan sebet kapott.
Az államelnök zárta le a botrányt: - Uraim, önök szavaztak, és az Alkotmány
mindenekfölött, a többségé a hatalom. Slussz. Négy év múlva majd kiderül, hogy
jó volt-e a döntés, de most tessék csendesen beállni a választott tanács mögé, és
ne ellene dolgozni!
Na, ezt itt nekünk is elmondhatná. Nagy kár, hogy a svájci német nyelvet
itt nem ismerik!
Zöld zöldség
Na kérem, áll a
bál, azaz a választási kampány. Igazuk van azoknak, akik azt állítják rólam, hogy
soha nem fogyok ki a panaszból, a többiek pedig hisznek, amit akarnak. Én kérem
jót akarok azoknak is, akik hisznek, és azoknak is, akik nem, a többiekkel meg nem
törődöm. Szóval kint voltam a patakparton.
Hát az
önkormányzat bizony kitett magáért meghallgatta a gyomok meg a szemét miatt
elégedetlenkedőket, és öt belevaló fiú egy nap alatt öt géppel a wimbledoni (na
persze nem a megnyitó, hanem az utolsó meccsek foltokban füves, inkább poros) teniszpályával
tette egyenlővé. De miért hagyták ott a messze virító táblákat: - Várjuk a
beporzókat?!
Kötekedő
természetem van, de ezért sem én vagyok a hibás, hanem a TV-s Marcsi (ki ne
ismerné a mesterszakácsnőt), aki a múltkor hagyta magát meggyőzni (ezzel minket
is), hogy bizonyos gyomnövények határozottan szükségesek a zöldségeskertbe,
mert gazdagítják a földet és még egy csomó minden jót tesznek. Persze kitúrják
azt, amit ültettünk, de ez nem számít, és így tovább…
El is hinném, ha
nem láttam volna a nyugati szomszéd-ország kis falujában, hogy Elefántfüllel (Alocasia
macrorrhiza) hintettek be egy óriási területet, és azt állítják, hogy már évek
óta az azelőtt terméketlen, gyomos terület most az egész falút ellátja
hőenergiával. Nem csak, hogy nagyon magas az energiatartalma, hanem még széndioxidot
sem bocsájt ki elégetéskor. Elgondolom, hogy az egész fővárost be lehetne
ültetni ezzel… s akkor mi van? Komolyan mondom, néha nem értem önmagamat. Hát kérem,
fáztunk mi a télen? Nem, s akkor minek ide az elefántfű?
Inkább idézek a
német gazdasági zöld-miniszter sajtótájékoztatójából: „Amiket önök itt most
nekem és koalíciós kormányunknak a szemére vetnek, az nem úgy van, mert mi
igenis nap mint nap ezekkel foglalkozunk, és csak az AFD hamis felszólalásai
állítják az ellenkezőjét, mert kérem csak egy szűk kör nem látja be, hogy mi a
gyermekeinknek,unokáinknak és Ukrajnának a jövőjét tartjuk szem előtt, és nem
pillanatnyi sikerekre törekszünk.
- Miniszter úr,
Ön, mint a zöldek címere, milyen autóval jár? – jött a kérdés. – Diesellel, de…
Itt abbahagytam,
és áttértem a snooker- világbajnokság közvetítésére… Pedig később az
összefoglalóban meghallhattam, hogy a napelemekkel világelsők lesznek
hamarosan. A baj ott van, hogy nem tudják tárolni a termelt áramot, és arra
szólítja fel a lakosságot, hogy amíg süt a nap, addig kapcsoljanak be minden
villanyárammal működő valamit a házban. Dél volt, és a házigazdánk tiltakozott,
hogy miért gyújtom fel a lámpákat, de hát ő nem foglalkozik politikával, míg én
már teljesen át vagyok nevelve.
Szóval, ahogy
már jeleztem, még egy ilyen cikk, és felpofozom magam.
Vita
Bedobták a
gyeplőt a lovak közé, vagy elszabadult a hajóágyú. Ez a választási kampány mai
állása.
Ellenoldalunk
feltalálta a „bolhából elefánt-csinálás” művészetét és minden sarkon hirdeti: a
nép (ezek csak Ők lehetnek) elvesztette bizalmát a kormányban, és most hajrá,
legyen az kocsmaasztal vagy teherautó-plató, zeng a „pedofília” és a „le vele”.
A cél
szentesíti az eszközt, vallják, csak elfelejtik vagy nem is tudták, hogy
valamikor ez úgy szólt: a „nemes cél”. Ám legyen csak egyszerűen cél, de
semmiképpen aljas eszköz! Mecsoda különbség!
Az olaszok még
sikeresebbek, „fából csinálnak vaskarikát”. Egy semmi pártocska EU-listájára vette
a magyar börtönben mosolygó, ártatlan emberekre orvul támadó bűnöző nőt, akinek
most megvan minden esélye, hogy kiengedjék.
EU képviselőként már lophat, ölhet,
teljes védelmét élvezve a jogállamot kitaláló EU-nak. Ez az egyetlen
programjuk, kiszabadítani a honfitársukat.
Hiszen Olaszországban már nyert választást egy párt azzal, hogy egy prostit
küldött a csatatérre, és toronymagasan célt ért.
Visszakívánom a
valamikori utcai jelenetet. Két asszony összeveszett valamin, és az utca két
oldaláról elkezdték egymást mocskolni: - Te szuka, te marha, te kurva, te
hülye, te-te-te… és folytatódott a rikácsolásba fulladó „parlamenti” szópárbaj,
mígnem az egyik bedobta az atombombát: - Te normális! –Mi, én normális? Na,
ebből elég. Ezzel átrohant a túlsó járdára, megragadta a vitapartner kontyát és
elkezdődött a háború. Szerencsére a szomszédunkban lakó tökmagárus-asszony
megelégelte és seprűvel szétverte a feleket. Közben végig azt kiabálta: - Hát
normálisak vagytok? Szégyelljétek magatokat.
És azóta az
utcában csend és rend honol.
SOS
(avagy
tovább a „zöld”-ben)
SOS! Baj van. A
tegnap azzal aludtam (?) el, hogy rájöttem, nem hiszek annak az embernek, aki egy hónappal ezelőtt mást mondott, mint ami az
én meggyőződésem, és most az ellenkezőjét, tehát a velem egyezőt állítja,
csakhogy most már ezt sem hiszem el. És akkor most mi van? Csak úgy szédülök, tántorgok,
valami kapaszkodó kellene, de sürgősen.
Kapaszkodót
csak az orvosok tudnak adni, mondja az okos/gondos óra meg a M.I. Én meg a politikában hinnék, csakhogy az nem
volt tantárgy az orvosi meg a mérnöki egyetemen, ezért fennáll a veszélye, hogy
meggyőz, álljak be valami pártba - például az övébe - és hát kell az nekem?
Akkor mégis
mibe kapaszkodhatnék? Remek, megvan! A
TV közel hatszáz csatornájából kettőtől is választ kaptam.
Az egyiken egy
angliai magyar orvos egy órán át (sajnos az első negyedet lekéstem) az ide-oda
kapkodásról beszélt. Hogyasszongya, az ottani kutatóintézetben valami egészen
forradalmi dologra jöttek rá: visszaültetik az emberbe az éppen kinyomott
ürüléket, bámulatos eredménnyel. Mert mi, eléggé el nem ítélhető módon, a WC-kagylóba
küldünk egy rakás hasznos baktériumot is, pont azokat, melyek képesek a rákos
daganatokat még csirájában elpusztítani. Heuréka, heuréka! Reméli, hogy
hamarosan az egész világ felfigyel rá: ők már szarbankot (elnézést, de így
nevezte, valószínűleg azért, hogy még én is megértsem) létesítettek, ahova a
mélyhűtött és porrá alakított (lásd neszkávé) nagy értéket beteszik, s ha majd
kell, akkor az ott van.
A másik csatornán
meg egy itthoni zöld-tanyát mutattak be, ahol szintén egy lánglelkű ifjú sorra
vette, hogy itt minden, de minden helyben, vegyszerek nélkül termelt anyagból
készül. A ház vályogfalait összepréselt szalmalapok borítják, ezzel télen-nyáron
megfelelően szigetelt a szoba. Egyébként ezt a szalmás megoldást javasolja a
már felépített betonházakra is, és, mintegy kapcsolódva az előző témához, bemutatta
a mellékhelyiséget is. Egy kívülről közönséges pottyantósat, melyben láthatóan
nincs víz. Amikor valaki elvégzi a dolgát, hát van „zöld-papír”. Az ülőke
mellett ott van egy nagy kosár gyaluforgács, melyből egy nagy marékkal
ráhintünk a termékre. Ez egyből eltünteti a nem kívánt illatot, és lassan
ragyogó komposzttá alakítja a masszát, ami a legjobb a kerti és benti
virágvázákba.
Íme, amikor már
úgy látszott, nincs kiút, megvan a kapaszkodó, a legfőbb támaszunk: a szar.
Némileg zavar, hogy
azt a forgácsot le kell valahol gyártani, ahhoz meg fákat kell kivágni, és
gépek működtetése, meg a szállítás, és-és-és, na de ne legyünk ünneprontók,
örüljünk a szarnak, ami megmenti a világot, mert aki vagy ami egy lelket
megment, az egész világot megmenti, állítja a zsidó-őskeresztény hit.
Igaz, ők most
nyakig benne vannak, de ez legyen az ő bajuk.
Ez
van
Nincs két hete,
hogy Zugló egén kettős szivárvány jelent meg. Az okosak már akkor
figyelmeztettek, hogy „nagy idők jönnek”, hiszen egy is elég lett volna, és
tessék, kettő… Csak remélni tudom, hogy az olvasó nem arra gondol, amire én,
csak hát úgy látom, igazuk volt, van, vagy lesz?
Vasárnap
bérmált a kis unokahúgunk, és a katolikus püspök is így kezdte a spontán
beszédét, miután átadta kezéből a pásztorbotot és a fejéről egy kezdő pap (húszan
voltak) lekapta a püspöki mitrát, vele együtt a kis piros kipát is.
Szóval a püspök
úr azzal kezdte: - Nem fogják kitalálni, de a polgármester úr köszöntőjében
volt egy szó, ami arra kényszerít, hogy ne az előre megfogalmazott szöveget
mondjam, hanem a pillanat ihletében megszületett áldást/köszönetet. Nem kínzom
tovább önöket, ez a szó „ a pecsét” Ú
Úgy illene, hogy
ne emlékezzek a polgármester beszédére és elfogadjam a püspök úr szavait, de az
a helyzet, hogy nagyon figyeltem és a”pecsét”nem hangzott el. Ne legyünk
kicsinyesek, valahogy egy püspöknek is el kell kezdenie…
Nem teszem tovább
próbára az Fszk. úrnak a kampánytól amúgy is megviselt idegeit. Ami a kettős
szivárvány után - hihetetlen, de mégis – megtörtént, azt sokan semmibe vették,
és a sajtó is csak két, a férfiakat az egész világon megőrjítő kebel
látványával szédített. Végül is mi lehetett az?
Nem hiszem, hogy
bárki talált valami halvány utalást, hogy a háborúkban valami rendkívüli történt
volna. Ott minden a legnagyobb rendben van, valamiféle katonák ezrével hullanak,
de emberáldozat nincs. Ja, volt egy sebesült gyerek, és ez megrendítette az
egész világra jó atyaként vigyázó Egyesült Államokat. Ők az egyik háborúba (ahol
a gyarmatuk harcol) nem tudnak elég fegyvert bedobni a béke érdekében, a
másiktól (amelyik szövetségesük jóban-rosszban) megvonják a segítséget
ugyanezért. És még arra sem utalok, hogy Németországban Iszlám kalifátust
követelnek ezrek, és ütik-verik a plakátokat aggató politikusokat. Sőt, még arra
sem gondolok, hogy itthon mi van.
Te jó ég, még
mindig távol állok attól, amiről írni szeretnék. Lehet kérem tovább találgatni.
Talán az özönvizek? A pusztaságban
mindent magával sodró sártengerek több száz eltűnt emberrel és összeomlott házzal?
Vagy a Csendes óceán közepén a Párizs ellen tiltakozó szigetlakók, akik meg szeretnék
őrizni legalább a látszatönállóságukat? Vagy talán az agyba-főbe vert német
politikusok? Netán a legfrissebb: a miniszterelnök elleni merénylet a
szomszédban? Igaz, ezt egy költő tette, és a költőknek mindent meg kell
bocsájtani, amúgy is még csak a gyanú áll fenn, ahogy az újságok írják, mert
nem elég, hogy füstölgő pisztollyal a kezében teperték le a testőrök, és a
tarkaruhás öreg néni - aki állandóan ott van minden képen - mindent látott és mindent
el akar mondani, de senki sem áll vele szóba. És még az sem érdemes a szóra, hogy
nincs a közelben egy mentőautó sem, és a helikopter egy kilométerre a kórház
kapujától teszi le a sürgős beavatkozásra szorulót, és csak lassan, hogy ne rázkódjék
a hordágy, kerül be a toronymagas épületbe, melynek vakolata már félig lehullott… Ó, ez mind nem
érdekes, de megnyugtató, hogy ettől kezdve egymást érik az egymással szöges
ellentétben álló hírek, melyek egyvalamiben megegyeznek: „az elnök állapota
stabil, de életveszélyes”. Értse mindenki, ahogy akarja…
Na de végre jöjjek
már elő a farbával vagy a medvével. Itthon északi fény jelent meg, és ez egy
valóságos dolog, Nem csak egy délibábként feltűnő politika párt, melyben ezrek
bíznak, mert „változás kell” - mondta egy különben értelmes arcú hölgy. Azt nem
tudta megmondani, hogy mivel elégedetlen, amúgy „csak”, és már valami más kell.
Hát igen, mi
sem könnyebb ennél. Az új Messiáshoz olyan ábránd vezeti a naiv tömeget, mint amilyen
a kamasz fiukat az utcalányhoz, akik azt hiszik, hogy rátaláltak a szerelem
lényegére.
Ahogyan eltűnt az
északi fény, úgy bukik majd le a délibáb is a Parlament előtt, aztán majd boldogítja
a turistákat a Hortobágyon. Minden a helyére kerül.
Csak tudnám, hogy
mindennek hol a helye!
Csíksomlyó
A világ
egymástól távoli forrásai túlcsordultak, és útnak indult egy erecske, és
felmutatott egy táblát: „gyertek emberek csodát látni”. És találkoztak az erek,
előbb zúgó-búgó patak, majd egy folyó lett belőlük, mely a hegyre fel, a „nyeregbe”
kúszott.
Nem az volt a
táblára írva, mint amit ma reggel a patakparton százszor akkora óriásplakáton
hirdet egy nemzeti színűre festett arcú gyáva valaki, hogy „Egy emberként
előre”! Nem, ott a kis hívó felírat azt mondta, amit Dobó, Zrínyi és ezer más
magyar hős, amikor csatába vitte harcosait: Utánam
emberek!
És megtelt a
nyereg. Amíg a szem ellát, valami megfoghatatlan csendes, tiszta erő tartotta
össze őket: a LÉLEK ereje.
Az oltár egy
Rembrandt-képpé változott, hol a pécsi püspök a sötét háttérből kiválva áldást
nyújtó két karjával átölelte az ott és a képernyők előtt várakozó
keresztényeket. Nem volt ez tisztán katolikus szertartás, keresztényi volt a
szó legtisztább értelmében, meghazudtolva a megszokott rangsorolást, mely a
harmadik helyre sorolja a Karácsony és a Húsvét után. Azokat a világ szatócsai kisajátították, ajándékvásárlássá
züllesztették. Itt, a Csíksomlyói Pünkösdön ajándékot kapott mindenki, a Szentlélek
hét ajándékát, melyet tarisznyájában hamuba sült pogácsaként vihetett haza.
Mint tette azt egykoron (ahogy a pécsi püspök felidézte) az elüldözött
Bukovinai székely közösség, mely az utolsó pillanatban még magához vette a kis
Jézus-szobrot, és féltve rejtegette száz és száz éven keresztül. Megélve a
székely Holokausztot, és nem nyert magának önálló államot, mint Izrael (bár
most nem irigylem őket), de örök életre mentette a Székely és az Erdély
szavakat. Oly szívesen ide írnám a „magyarokat”
is, hiszen anyai nagytatámat (kinek lécfalvi nemessége bizonyított volt, és aki
Csíkszentsimonban katolikus kántor-tanító volt) Marosvásárhelyen magyarnak
neveltek/neveztek, de most egy aljas ámokfutó ezt a nevet annyira meggyalázta, hogy
… De minek is fogtam bele e kitérőbe, hisz a csendről és a tisztaságról
szerettem volna írni, meg a zokogásba fúló „vándormadárról/fecskéről”…
Meg aztán a
tisztaság, kettős értelemben is. El tudja képzelni egy itteni fesztivál-rajongó,
hogy az esemény végén a közel félmillió ember után nem maradt a zöld fűben egy
eldobott zacskó, műanyag pohár? És el tudja
képzelni, hogy itt nem volt hazugság, gyűlölet, irigység a lelkekben, de tisztaság
várta a Szentlélek ajándékait.
És a püspök nem
fenyegetett pokollal, elkárhozással, hanem buzdított. Hogy megértsük és
magunkévá tegyük az idei jelszót: „Újuljatok meg”. Nem kell újjászületni - idézte
a bibliai bölcsességet -, hanem a jót, amit valamikor a tarisznyánkba tettek
szüleink, hamuba sült pogácsaként vegyük újra kézbe. És figyelmeztetett, hogy a
gyermekeinkre a virtuális világ gonoszsága tört rá, és valami újjal kell
megtölteni a tarisznyát, Édesapák, édesanyák, papok és tanárok vigyázzatok,
mert ha érteni nem is tudjátok a gyermekeitek világát, de az örök értékeket
(azt a keveset, ami még megmaradt) át kell adni nekik. Érezze az a gyermek, hogy
nincs egyedül, vele vagyunk, és velünk van a Kis Jézuska szobra is, és szóljon,
mondja el, mi bántja…
Néha, a
gondolatok között szüneteket tartott a püspök Úr. Ezek nem a megszokott, olcsó
percek voltak egy-egy fesztivál nyerteseinek megnevezése előtt. Hanem mindenki
magába nézett, és vallott, és fogadalmat tett. Megújult!
Igen, és százszor meg ezerszer igen: él
Erdély, és határai imáinkban, lelkeinkben örökké élni fognak.