.

Versírásra Székely János biztatgatott. Első verseimet 1975-ban az Ifjúmunkás közölte. Cseke Gábor és Lázár László próbált felfedezni. Aztán hallgatás. Hiába biztatott a székelyudvarhelyi Lőrinc József költő barátom az illyési intéssel, miszerint ki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba, sokáig nem írtam verseket. 1997 táján érett meg bennem, hogy amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(soma)t nem hagyhatom másra. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Azóta több-kevesebb rendszerességgel jelentek meg verseim a marosvásárhelyi Népújság Múzsa mellékletében. Következett a székelyudvarhelyi Vers és az Erdélyi Toll, az Erdőszentgyörgyi Figyelő, a debreceni Tisztás, az Átalvető, az Előretolt Helyőrség, a Hitel, a Székely Kalendárium, a Káfé Főnix, a Lenolaj, a PoLíSz. Csíki Andrásnak, az EJKE (Erdélyt Járók Közhasznú Egyesület) elnökének köszönhetem, hogy 2015-ben kötetté állt össze verseim egy része.

Kiss Székely Zoltán blogja

született 1951. január 3-án, Marosvásárhelyen.

A Bolyai Farkas Középiskolában érettségiztem 1970-ben.

1974-ben biológus diplomát szereztem Kolozsvárt. Azóta tanítok. Vándortanár vagyok: Szőkefalva, Marosvásárhely, Gyermely, Budapest, Szentendre, Vác.

1990-ben telepedtem át családommal Csonka-Magyarországra.

Kutató tanár vagyok, botanika és a biológia tudománytörténete a szakterületem. Szak- és tudomány-népszerűsítő írásokat publikálok két ország napi-, heti és havilapjaiban, tudományos folyóirataiban. Számuk ezerhez közelít. 1977-től a Marosvásárhelyi Rádió külső munkatársaként a Mikroenciklopédia biológiai szakcikkeit jegyeztem, 1989 decemberében az újrainduló Marosvásárhelyi Rádiónál a Mikroenciklopédia felelős szerkesztője voltam. 2012-től Természet kalendáriuma címmel tudomány-népszerűsítő sorozatot írok heti rendszerességgel a marosvásárhelyi Népújságban. 2017-től a kézdivásárhelyi Székely Kalendáriumban írom a hónapsorolóban cikkeimet.

Tudomány-népszerűsítő írásaimmal – József Attilát parafrazálva – egész népemet akarom középiskolás fokon taní-tani.

Amikor a Népújságban a Múzsa rendszeresen közölni kezdte verseimet, írtam volt le ezt a mondatot: Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás. Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe mindmáig. Hiszem, hogy versbéli megszólalásommal is jobbá tehetem világunkat. 

A természet kalendáriuma

DCLXIII.

Itt a tavasz, március, április, megnyílnak az égi csatornák

s fekete záporok zuhognak fekete földeken által,

fekete záporok, és mintha monoton fekete kopogásukkal

a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák

millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly bensőségesen,

ahogy a napfény kopog a csukott pillákon vagy a szerelem zsong a szívekben.

Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen utca(...),

oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája,

oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra,

hogy csontjaim mennyire fájnak(...)

Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva,

          hanem még az unalomra is érzéketlenül, –

óh édes állati érzéketlenség!

És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket, pattognak a bádogcsatornák és       zúgnak a tátott-torkú kanálisok,

kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz, nem baj, halkan dudorászok, versenyt a        zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor…

Mintha egy ködóriás szállna a házak felett: váratlan szélroham.

Aztán csönd. Csak a zápor beszélget magával.

És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien

          nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni,

és hallgatni, hallgatni – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.

Hogy zuhog! Csupa édesség tőle a ház, az utca, az egész fekete Budapest!

Záporban. E gondolatokba burkolózva bandukolt végig a világváros utcáin Szabó Lőrinc, hogy aztán táguló körökbe lendülve zendüljön az iszonyú győzelmes fekete zápor.

Így zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon,

          ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon,

csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között!

Így zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán,

          kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól,

Így vonul tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át,

          ahol (...)a járdák pocsolyáit arany tükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei,

Így vonul tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor,

          hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat

          és a rőtszemű világítótornyokat,

Így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső,

          így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomorúságon,

föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vízszintes síkjaikat

végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában,

végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról

győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át!

1920 márciusában írta e sorokat a költő. Annak az évnek júniusában íratták alá a trianoni ...békeszerződést.

Ezzel a terűvel vágok neki 105 év múltán április hónapnak. Jer velem tavaszi esők áztatta gyalogösvényeimen, kedves Olvasóm!

Hiszen az áprilisi eső (is) aranyt ér. Bizonyítja ezt az alábbi mondóka is:

Áprilisnak szárazsága, jó gazdának bosszúsága,

Áprilisnak nedvessége, fáknak termőképessége.

A hagyomány szerint e hónapnak is Romulus adott nevet, isteni anyjának, Venusnak etruszk neve után (Apru, Aphrodité). Terentius Varro a név eredetét népies etimologizálással az aperire „kinyílni, feltörni” igére vezeti vissza, mondván, most nyiladozik a természet, most töri fel az eke a talajt.

Ha a márciust Romulus atyjának, Marsnak szentelték, csak méltányos volt, ha a rákövetkező hónapot Mars kedvesének, Venus-istenaszzonynak dedikálták, annál is inkább, mert hiszen a naptárt reformáló Julius Caesar a maga családjának ősanyját tisztelte benne. - Írja Supka Géza a Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek című könyvében - Márpedig Venus mellékneve „aprilis” volt. Ez a szó az „aperire”, „megnyitni” (tulajdonképpen ad-parire) igéből ered. Venusszal kapcsolatban eredetileg a szülési aktusra vonatkozott ez a „megnyitás”.

A hónap római ünnepei a növényzet sarjadzását, az állatok szaporodását, általában a termékenységet voltak hivatottak elősegíteni.

Ragyogó rügyre ült le most a nap

s nevetve szamárfület mutogat.

Madárfi erre eltátja csőrét,

hunyorg feléje a nevető rét

s a bárány is csodálkozik. Csoda,

hogy nem billen ki száján fogsora.

Radnóti Miklós Áprilisa csupa derű, csupa játék, csupa ragyogás. Még az eső is langyos, kis, rügybontó nedű.

Ragyogó rügyön álldogál a nap, 

indulni kész, arany fején kalap.

Fiatal felhő bontja fönt övét

s langyos kis esőt csorgat szerteszét,

a rügy kibomlik tőle és a nap

pörögve hull le és továbbszalad.

Szaladjunk mi is tovább ebben a bolondos-bús áprilisban Kübelé ünnepéig, április 4-ig. A Megalé Métér (görög „Nagy Istenanya”) Venus phrűg megfelelőjeként Adónisz párja volt. – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában.

Április 4. a láthatatlan munka nemzetközi napja. Minden olyan típusú tevékenység, amelyért nem jár fizetés, s amelynek elvégzését sokan természetesnek veszik, példának okáért, a családban. Általában nem szokás számontartani munkaként, de hiányuk mindig feltűnik. A láthatatlan munkát végzők többnyire a nők, családanyák, akik sokszor napi munkájuk mellett végzik el ezeket a feladatokat is. E munkával járó áldozatvállalás hatalmas érték.

De milyen volt az április 168 évvel ezelőtt Josefstadtban a Makk-féle összeesküvés várbörtönre ítéltjei között?

1857. áprilisában csak elterjedt és már másodszor a hír, hogy a császár Magyarországra jön, s e hír folytán megkezdődtek ismét a fél év óta szunnyadó kegyelmezési combinatiók, - veszem elő Deák Farkas Fogságom történetét - (...)még a bécsi lapok is (Wanderer) sejteni engedték az amnestiát (...)rendszeres munkálkodásainkkal felhagytunk. (...)A sétálás idejét nagyon kezdtük nyújtani. (...)feszült várakozásban töltöttünk minden órát; egy-egy napon ellankadva újra olvasni, jegyezni kezdtünk, de csak addig tartott míg egyik társ megszólalt, azonnal minden könyv összecsapódott, s kezdődött újból a beszéd, okoskodás, tervelés a szigorú való, s a fényes ábrándok közt ide-oda tévedezve.

Deák Farkas április 4-én született, 1832-ben, Marosvásárhelyt, abban a házban, ahol aztán 66 év múlva befejezte földi pályafutását. Az utca, ahol született 1911-től nevét viselte. (De jó lenne látni a Retezatului név helyett…) Iskoláit a református kollégiumban kezdte. 1849-ben Toldalagi Mihály őrnagy mellett ő is részt vett a szabadságharcban. 1850-52 közt ismét a kollégium növendéke volt, s részese lett a Török-Gálffy összeesküvésnek. Az öt évi fogságból kettőt Nagyszebenben s Gyulafehérváron, hármat a csehországi Josefstadtban töltött. 1857-ben Erzsébet királyné közbenjárására kegyelmet kapott. A Fogságom történetét 1867-ben jelentette meg. A Magyar Tudományos Akadémia tagjaként részt vett a régészeti, a heraldikai és a genealógiai társulatok alapításában. Tagja, majd elnöke lett a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak. Utolsó napjait Marosvásárhelyt a szülői háznál töltötte. Ma ott áll szobra Nyárádszeredában a róla elnevezett iskola előtt.

Áprilisi Kőrösi Csoma Sándor is. Született Kőrösön 1784. április 4-n, s Darjeelingben fedi  a föld 1842. április 11. óta.

Április szülöttje-halottja Juhász Gyula (1883. április 4. – 1937. április 6.) is. Az élet bája... című versében éppen a tavasz tragikus szépségéről énekel:

Vannak nők, akik egy életen által

Kísérnek minket szomorú varázzsal,

Mint hidegfényű, messze csillagok

Örvények közt a gazdátlan hajót.

Nők, akik mindig, mindig velünk vannak,

Fanyarbús illatát az új tavasznak

Ők küldik és az őszirózsa gyászát,

Gyötörnek mély emlékek távolán át.

És vannak nők – ó legyenek áldottak! -

Akik nekünk az élet bája voltak.

Pillangói a gyászövezte kertnek,

Virágai az eltűnt édeneknek.

Akik bársony szemükkel simogattak,

Vagy selymét adták ránk finom szavaknak

S emlékük úgy él, mint Mozart-szonáta,

Vagy márciusi reggel ragyogása!

Ilyen április eleji időbe született 1881. április 7-én Nyárádtőn a romániai botanikusok legnagyobbika, a marosvásárhelyi flóra mindmáig legalaposabb számbavevője, az 1914-ben megjelent Marosvásárhely és környékén élő tavaszi és nyáreleji növények meghatározó könyve szerzője, Nyárády Erazmus Gyula.

Egy minden ízében Vásárhelyhez kötődő, de Máréfalván született, és Vácon – 2012. április 8-án – elhunyt festő képét illesztem emlékéhez. Balázs Imre Egy táj emléke című képe 1990-ben készült.

Ebből a tavaszi virágözönös szemünkkel befogható tájból emelkedjünk egy sóhaj erejéig a beláthatatlan világűr felé.

Furcsa, hogy itt vagyok veled 

a beláthatatlan világűr fölött,

ahol mindent úgy elfelejthetek,

ahogy színezüstbe vonják a ködök
a távoli csillagokat,

és egymáshoz forradnak a percek,

hogy velünk legyen a teljes életünk.

Ne múltunk, jövőnk

diktáljon rendet nekünk,

ameddig és szeretlek,

csak az, ami őriz mindörökre,

mint alakjában

nagy vizek sodrását a kő.

Szerelem így teremthető

ott, ahol tagadni vétek:

sorsunk ellen űr fölött sem

kaphatunk menedéket!

Hiszel-e nekem, ha így, és jól tudod,

hogy semmi, semmi nem lehet igaz?

Innen és túl a pusztulásra még

temérdek időnk fönnmarad,

hát akard, tedd, érezd, és hazudd

egy percre öröknek magad!

Így cseng Gál Éva Emese Ezüstje, 1987-ből.

Hát képzeljük el mi is magunkat az örök megújulás áprilisának csengő ezüstjeként.

                                     Maradok kiváló tisztelettel: Kiss Székely Zoltán              Kelt 2025-ben, a láthatatlan munka ünnepén

A természet kalendáriuma

DCLXI.

És akkor lejött az első eső fehéren

világítni és eljött a szél az

ablakokra. Mennyivel öregebbek, de

mennyivel fiatalabbak a falak is,

mint a bőr, a falak is egyre érzékenyebb

emlékeket határolnak, egyre szépségesebb

szemek néznek szembe a világítni érkező

esti esővel.

A minap fiúunokám kezébe adtam Jókai Mór Nagyenyedi két fűzfáját, kissé bizonytalankodva, vajh tetszeni fog-e neki, negyedikesnek ez a történet. Rácsodálkozik-e  lélekemelő üzenetére. Egy hét múlva tavasz, lelki tavasz köszöntött reám: megbeszéltük az olvasottakat. Megnyugodtam: a mai gyerek is érti, hogyne értené, régiek üzenetét. Jut eszembe mindez, hogy poros irataim közül tegnap kikívánkozott az Utunk egyik 1976. évi márciusi számából egy kivágás – jó sokáig várt, míg hasznot hajtott nálam – , Lászlóffy Aladár Nagyenyed fűzfái című versével.

Valahol áznak Nagyenyed első

fűzfái, utolsó fűzfái. Kívül a kollégyom

kapuja, belül könyvtár, nyitom, csukom

a tenyerem. Mi sem könnyebb kardok

és boroskupák mellől az utókort maradéknak

titulálni, pedig mindig is most van a most,

a szentséges tavaszelő, mikor eső világít

a legfehérebb lapra, édes esők írnak

a földre és testem ablakán megint kilát

ugyanaz a lélek.

Ezzel az útravalóval vágok neki a Kos havába lépő mai sétámnak. Kedves Olvasóm, remélem velem tartasz.

A kos tavaszünnepi áldozati állat az ókori közel-keleti vallásokban, a zsidókéban is: a Bibliában a bárányt áldozó Ábel kedves az Úrnak. Az Isten nagylelkűen eltekint attól, hogy Ábrahám saját fiát áldozza föl, és maga gondoskodik az Izsákot helyettesítő áldozati kosról – az emberáldozatról állatáldozatra való áttérés költői visszhangja ez. Isten a fiát küldi el, hogy legyen néki érettünk és helyettünk való áldozat. Az őskeresztények az önmagát feláldozó Krisztus szimbólumaként illesztették jelrendszerükbe a bárány képét.

A Kos olümposzi védnöke Athéné, aki Zeusz fejéből pattant ki teljes fegyverzetben. Az Állatöv a Kossal kezdődik: a csillagászati év kezdetét jelképezte.

Az ókori Rómában az év akkori első hónapját Romulus nevezte el apjáról, Marsról. Mars eredetileg paraszti istenség volt. Silvanus néven az erdők és legelők felett uralkodott. Az ő nevét viseli Földünk külső szomszédja, a Mars bolygó is.

Eme ókori bölcselmeket idéző sorokhoz igazítom Gál Éva Emese gondolatát. Vért című verse 1987-ből múltidézés; a mi, Kárpát-medencei múltunk megidézése: a létét élőként egyetlenként értelmezni tudó ember a (természeti) tájban:

Mert magára emlékszik vissza minden ember,

és minden ember: az egész világ,

mit kezdene a történelemmel,

aki álmában sem ölel hazát?

Néha úgy tűnik, háttal fordulnak feléd,

de ez látszat, avagy próbatétel.

Oly mindegy a csillagnak, hogy szemből, vagy hátból

ragyog le rád, ha bírja messzi fénnyel,

hát az idő szerencsejátékain

ne engedd eljátszani magad.

Minden, ami szerelemmel éled,

a gyermek, haza, és a gondolat

a jövőd még, s úgy tied, mint a múltad.

Szeresd, hiszen a szerelme vértez!

Nem csak égbolton villogó csillag,

de ember, ember kell a messzeséghez.

Az első csillagászati tavaszhónap első napja Benedeké.

Benedek, jönnek a jó melegek.

Így az egyik mondóka – ami inkább csak óhaj, mint pontos meteorológiai előrejelzés.

Március 21. a csillagászati tavasz kezdete. Ezen a napon a Nap az Egyenlítő magasságában halad át az égen, sugarai merőlegesek a föld forgástengelyére, éppen keleten kel, és nyugaton nyugszik, a nappalok, s az éjszakák hossza az egész földgolyón egyenlő. Innen neve: napéjegyenlőség. Ettől kezdve napról napra az északi féltekén hosszabbodnak és melegednek a nappalok.

A tavaszpont nem feltétlenül a tavasz első napja. Azt a helyi éghajlati és időjárási viszonyok szerint változik. Mi itt, a Kárpát-medencében, március 1-jétől számoljuk a meteorológiai tavasz kezdetét.

A tavasz antik hagyományból eredően Flóra és Vénusz évszaka. A virágok és a zöld szín Flóráé, a mirtusz és a gyöngy Vénuszé.

Illő, hogy e nap a Költészet világnapja is, 1999. óta.

És tobzódnak ilyenkor a világnapok.

Egy ENSZ határozat értelmében e nap 2013 óta az Erdők nemzetközi napja is. Lehetetlen olyan időpontot találni, mely a Föld egészén egyformán megfelelő lehetne az ébredő erdő ünnepének; a márciusi nap-éj egyenlőség talán a legjobb kompromisszumnak tűnik.

Március 22. a Víz világnapja. Megünneplését az 1992. évi Rio de Janeiro-i környezetvédelmi konferencián kezdeményezték.

Március 23. 1960 óta a Meteorológiai Világnap – annak emlékére, hogy 1950-ben a napon megalakult a Meteorológiai Világszervezet.

Az Anyatermészet úgy uralkodik a világon, hogy egyetlen szigorú alaptörvényt állít fel az emberek számára, akik próbálják átvenni a vezetést. Egy alaptörvényt, ami miatt az ember józan esze megbotránkozik, mert mindig többet akar. Ez az alaptörvény pedig így szól: a tökéletes nem létezik.

A fiatal magyar írónő, Papp Dóra nagy igazságot mond ki – mely érvényes erre az ember alkotta világnap-dömpingre is…

A felsoroltak mindegyike megsüvegelendő, de hogy közülük melyik a legfontosabb? Én a Víz világnapja mellé teszem le voksom. Indoklásul álljon itt néhány adat.

A világ népességének közel harmada, több, mint 2,5 milliárd ember, nem jut rendszeresen egészséges ivóvízhez. Körülbelül 5 milliárdra tehető azoknak a száma, akik rossz egészségügyi körülmények között, tiszta ivóvíz nélkül élnek. Közülük 850 millió ember naponta több mint fél órát gyalogol, hogy egyáltalán ivóvízhez jusson.

900 milliónyian nem ismerik az árnyékszék fogalmát. a szabadban végzik el dolgukat, mint az állatok. Az ötévesnél fiatalabb gyermekek közül évente 360 000 hal meg hasmenés következtében. A kolera, a fertőző májgyulladás és a tífusz elsősorban a csatornázás hiánya miatt terjed. A legrosszabb a helyzet Közép-Afrikában, ahol a lakosságnak csupán 15%-ának van lehetősége arra, hogy szappannal mosson kezet.

S végül: a katonai konfliktusok által sújtott országokban négyszer nagyobb a gyermekek esélye arra, hogy nem jutnak tiszta ivóvízhez.

Gyümölcsoltó Boldogasszony napja közelében, március 25. táján bízzunk abban, hogy szomszédunkban is végre béke lesz.

E napra is tücsköt-békát ráhordott a természeti jelenségekkel ...kevés valós kapcsolatot „ápoló” „népi” időjóslás. Íme két homlokegyenest mást állító ...regula.

Gyümölcsoltó hidege

Téli hónapnak megölője. és

Ha ezen a napon megszólalnak a békák,

még negyven napig hideg lesz.

Március 25-e Jézus fogantatásának ünnepe. A hozzá fűződő gazdag hiedelemanyag mutatja, hogy az oltás, szemzés hagyományos napja volt a Kárpát-medencében. A jámbor néphitben a racionális elme nem látja az összefüggést, de lelkünk mélyén tudunk róla.

A legfőbb istenanya és a nőivarú, az istenfiú-gyümölcsöt termő világfa egymásnak megfelelő Föld és Tejút jelkép. A Bibliában a kép hasonlat-szinten maradt fenn az angyali üdvözlet szavaiban: „áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus”.

Minden bomló tavasz a rácsodálkozás ideje.

Ózdra s szülőfalujának határára csodálkozik rá – az Utunk 1948. március 27-én megjelent Így még nem látta című versében – Horváth István is:

Fent a Csúp iránt – foszló szivárvány -

szakadt abroncsa leng az égnek.

A kéklő dongók átalívelnek

ívén a bársony messzeségnek.

Óbor színében verőfény ömlik

alá a martok hevült mellén.

Fellázadt csirák törtetnek át a

fásult harasztok évetegjén.

Rügyek nyilazzák szélbe illatuk.

Aki sohasem járta napi rendszerességgel a koratavaszi erdőt-mezőt, nem ismerheti ezt a varázslatot. Még csak színesülnek a tavalyi vesszők, ágvégek, a még ép epidermisz, a sima kéreg  alatt csak a háncs ébred. S a nedvek halovány pasztell-színekbe öltöztetik az üverek bokrait. Jómagam még a hatvanas évek végén tapasztaltam ezt meg először, amikor néhány osztálytársammal, barátommal a legendás Málnássy Laci bácsi útmutatásai szerint hetente akár többször is felkerestük kihelyezett madáretetőinket a Somostetőn, el egészen a Német-kalapig s a jeddi Kincses-dombokig. Minden bokor, minden fa más-más pasztell-színben haloványult a csípős légben. S szinte naponta változtatta mindenik a színeit. Aztán – ahogy azt Horváth István is leírta – „robbant a szépség”. Ahogy azt a kolozsvári festőnő, Nagy Anna is képbe fogalmazta a Koratavaszban.

A Bükk, a Szurduk dörömbölnek.

Zendült hadak a mozgó erdők.

A felhők párzó ezüstölyvek.

Erőt lehel a barázdák mélye.

Lángot vetnek az ekeélek.

Fürge utakon henger, szekerek

s nekigyűrkőzött sereg széled.

Így még nem látta Isten sem őket,

így, a tavasszal eggyé forrva.

Lázadó csirák, zendülő erők,

áradt patakok szabad sodra

még így sohasem visszhangzott bennük,

s az ég sem volt még ilyen tárult.

Dűl a barázda, dűlnek a hantok

és dűl a múlt, az évedt, sárgult.

Gyomját, harasztját ekék forgatják.

Süllyednek már a férgek, dudvák,

S a nap tűzszálú seprővel sepri

falun, mezőn a tavasz útját.

Hasonló rácsodálkozásokat kívánva, maradok kiváló tisztelettel:

Kiss Székely Zoltán                      Kelt 2025-ben, Benedek napján

A természet kalendáriuma

DCLX.

Őzek kék szemű pásztora,

Tavasz

bimbók kibomló mosolya,

te Fény,

zöld reményben dáridózó

kamasz,

ki madárdallal tobzódsz a

részeg csend szigetén,

fogadj társnak, borítson el

illat, szín és öröm,

míg felettem az éj delel

és csontra vetkőzöm.

Mert két kezem kusza ráncok

rácsába kötözött.

Dübögnek vad elefántok

szívem tája fölött.

Te fagyokon győztes öröm,

örök élet, te szép,

fogd le kopott küszöbömön

az elmúlás kezét.

Madárdalosan, illatok

lobogói alatt

hozd vissza szívembe a volt

tűzszín madaramat.

1972 tavaszán írta a lassan őszéhez közelítő Horváth István Őzek kék szemű pásztorához címzett versét. Óhajtásával indulok én is lassan e madárdalos, tavaszi virágok illatát ígérő tavasz elé. Fegyver nélküli, békés cserkelésre hívlak, kedves Olvasóm. A zsákmány néhány kép lesz csupán, múlt idők villanófényében.

A rómaiakkal kezdjük. Március 14-e volt a lovasszemle, az Equirria ideje, ez később lóversenynap lett. 17-én öltöttek tógát a felserdült ifjak, és ez egyúttal katonaköteles korba lépésüket, a Liberaliat, jelentette. 19-én, a hadivállalkozások hagyományos kezdőnapján a consul megrázta Mars szent lándzsáját ezzel a felkiáltással: Mars, légy éber! A március 19–23. közötti Quinquatrus idején tisztították meg a télen berozsdásodott fegyvereket. Ezt az ünnepet a katonás Minerva istennőnek szentelték. 23-án próbálták ki a harci kürtöket (Tubilustrium), azaz ekkor trombitálták össze seregszemlére a hadköteleseket.

Vajon 2025 tavaszán Európa mire készül?

Rómában a tavasz-újévet március idusán ünnepelték. Ekkor volt Anna Perenna  holdistennő ünnepe: az örökké kihunyó, majd újra feltámadó éjjeli istennőé. Ebből alakult az Esztendő vénasszonyának ünnepsége, akit március 15-én máig ünnepélyesen elégetnek: bruciar la vecchia = elégetni a vén banyát. Így lett március tizenötödike általában a nyugtalanságok napjává.

Ilyen előzményei (is) vannak a magyar március idusának.

1997-ben március 14-én fogadták el a braziliai Curitibában a Curitibai Nyilatkozatot. Ennek lényege A gátak ellen, a folyók, a víz és az élet mellett emléknap megszervezése. Célja elsősorban a gátépítkezések miatt az eredeti lakóhelyük elhagyására kényszerített őslakosok védelme. Fő üzenete: „A víz az életet és nem a halált szolgálja!”

Egy tizenötös szám. És március:

Az első tavasz-hónap közepe.

Kimondottam így egyszerűn,

Ne féljetek, ne féljen senkise.

E sorokkal kezdi Reményik Sándor 1931. március 10-én írt Erdélyi márciusát. Nézve, hogy mennyire megcsappant az emlékezők hada idén (is) a Székely Vértanúk Emlékművénél a Székel Szabadság Napján, bizony jó lenne a 94 évvel ezelőtti sorokra figyelni.

(1990 óta a kokárdát tizedikén tűzöm a lajbimra, s huszadikáig hordom. Különc – mondják rám – vagy netán dátumot tévesztett; március idusa után meg hanyagsággal vádolnak. Pedig nem – csupán saját tavaszi ünnepeimet kötöm így egybe…)

Ne féljetek: nem tüzesednek át

Halk hangolás után a vers-sorok,

Nem temetni és nem lázítani,

Csupán figyelmeztetni akarok.

Oly csendben nő a versem, mint a fű,

Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:

Nem szavalok, – szavaltunk eleget,

– Nagyon sokat – március idusán.

Volt egy tanítóm akkor, – igazi,

Nagy nevelő, – gyökérig leható.

Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,

Ha munkát s imát összefoglaló.

(...)Testvér, látod: én nem járok tilosban,

De te is hidd: nem tilalmas dolog

saját, székely ünnepeinket – folytatom profán módon – megülni a Székelyföld legnagyobb városában, a Postaréten.

(...)Aztán – menni a hétköznapok útján,

Császárnak megadni, mi az övé,

S maga részét minden hatalomnak, -

De Istennek is, ami Istené.

Kercsó Attila Március idusán című versét, a Romániai Magyar Szó 1998. március 14-i számában hasonló félelmek íratták:

Még van erőnk a lángot nem feledni?

Míg naptárakban piros a betű,

Az alvadt vér ha feketévé gyászul

A veszteséghez nem illik derű.

Lehajtott fejű büszkeség ez ünnep.

Egy reánk osztott nagy-nagy számadás,

A fény, amely ma gyertyáinkkal lobban,

Tűző tekintet, konok arcvonás.

Hitek szilánkja is ma ez az ünnep.

Emlékezet fel-feltámadása,

Hogy megérthessük lényegét a tettnek,

Pirkadozzon hajdani varázsa.

És hozzuk-visszük, velünk jár az úton

Mint felcsillantott Ígéret-világ,

Ha megálmodták számunkra a sorsot.

Nem díszítette győztes olajág.

A piros betűk bennünk sisteregnek.

Záporesőben hunyorgó parázs.

A tűzhányó is azért tör magasba

Mert fojtva égni megaláztatás.

A nagy stafétán, fáklyával kezében

Ma megtorpan az iramló idő,

S a koratavasz gyér virágain most

Fesledezik egy szűken mért jövő.

Szűken mért jövő? A tavasz mindig bőkezű.

E borúlátó sorokra Demény Ottó Gondolatok a tavaszról esszéjét feleltetem, a Clevelandben megjelent Szabadság 1971 egyik tavaszi számából:

Tavasz van, az elszánt huzavona az évszak és az elemek között lassan elcsitul. Robogtunk át a hídon, néztem a folyót. Fekete gallyakat, barna gézcsomókat sodort a víz, és a lépcsőket fehéren verdeste a hab. Mi a tavasz? – Évszak – évente ismétlődő. A tél is az, a nyár és az ősz is, de nevükhöz mégsem tapad ennyi sóvárgás, ennyi remény, ennyi pátosz. Megújul a természet - mondjuk -, de a természet megújulása állandó folyamat; akkor is nyilvánvaló, amikor az ősz utolsó virágait először lepi be a hajnali dér. A tavasz csupa ragyogás. A fény forradalma! Igen, de ki meri állítani, hogy egy verőfényes téli reggel kevésbé kápráztatná el a szemünket? Na, de hát végül is mi a tavasz? A természeti jelenségek taglalásán túl, miért lehet csak közhelyekkel jellemezni? A tavasz gyakran hoz árvizeket, orkánszerű szeleket, pusztító hajnali fagyot, de sosem gondolunk rá úgy, mint alattomos veszélyek hordozójára. Nem! Mert a tavasz az idő folyamatosságába ágyazva is, mindig a kezdet. Túlélést jelent, a megpróbáltatások elmúlását, a hátunk mögött hagyott veszélyt. Tavasszal bátrak vagyunk, teli hittel, elszántsággal. A tavasz ünnepekkel teli, és forradalmi indulatokkal terhes. Vadul izeg-mozog benne ember, állat, növény, és nyüzsgésükből számtalan új élet keletkezik földön, vízen és levegőben. Tavasszal ültetni kell, de az ember meg is bolondulna, ha nem ültethetne. Tavasszal, ha jól csináljuk, amit csinálunk - s a sors sem hagy cserben minket -, akkor gazdag lesz a nyár, az ősz, és nyugalmas a tél. Mert a tavasz az egyetlen, hatalmas közhelybe torkolló jelenségek és tettek halmaza, és ha a hét hetedik napja ünnep - úgy a tavasz is ünnep az évszakok közötti. Hatása alól nem vonhatja ki magát senki és semmi...

Március 16. a Magyar zászló és címer napja, 2015-től. A Magyar Országgyűlés döntése azért éppen erre a napra esett, mert március 16-án fogadták el az 1848-as XXI. törvénycikket, amely nyilvános ünnepek alkalmával az összes közintézmény esetében kötelezővé tette a nemzeti zászló, illetve az országcímer használatát.

A magyar nemzet összetartozását, a magyar nemzeti függetlenséget kifejező piros-fehér-zöld színű zászló, valamint az alaptörvényben meghatározott címer a nemzeti kulturális örökség része – ez áll az indoklásában.

Március 18. már Sándoré.

Sándor, József, Benedek,

zsákban hozza a meleget.

Többnyire igaza is van a népi regulának. Megérkeznek az első tavaszi langyos esők, nem ritkán sártengert dagaszttatva a dombháton tavasz-hírnököket kereső természetjáróval.

Mint ahogyan azt a Majális, a Lilaruhás nő s a Szerelmespár festője, Szinyei Merse Pál is tette, egy több mint egy évszázaddal ezelőtti Kora tavaszban, hogy megfesse azt. 

19-én már a szőlészeket biztatja a regula:

Szent Józsefkor nyissad,

Ha vízben áll is a lábad.

Különben lekéshetsz a rügyfakadásról. Mert látni kell, hogyan indul a márciusi rügy-lüktetés.

Horváth István talán utolsó versében, a Dobogni kezd címűben, mely az Utunk 1976. december 3-i számában jelent meg, írta volt, az általa már meg nem ért tavaszról (1977. január 5-én részeg autós – ez a hivatalos változat – gázolta halálra a Mikó utcában, Kolozsvárott):

Dobogni kezd a rügy lüktetés.

Már a csend se csupán csak csend.

Ott feszül benne a m a j d!, az é s.

A percek fénnyel terhesülnek.

Élesednek a villogások.

Helyet kér, ami l e n n i készül.

Talpraugrásos mozdulattal

lendül az élet és hozzáfog

ahhoz, mi készti szülési lázzal,

és felujjong és szentté szépül,

s felizzik tőle borús árnyam

lángszínű lepkelobogásban.

Vagyis tavasz nyit újra kaput.

Ereim piros csermelyein

parány aranyhal-örömbe fut.

S ha bár várnak rá horog-tüskék,

védi a tavasz – ki ne fogják.

Nem engedi, hogy agyonüssék.

Horváth István versének (...) záró szakaszaiban akaratlanul is testamentumként hagyta ránk hitét. – írta két évvel később Kormos Gyula az Utunkban – (...) éveit is számolgatta, mint mindenki, aki a hetvenedik felé lépked: a rá jellemző konok élni és tenni akarással utasította vissza magától az elmúlás gondolatát.

Igen, az őszi alapozást

birtokba vette s nő már rajta

a  fal, és úgy nő, olyan bízvást,

mint a behúzott parasztvállak,

melyek feszülve vetik maguk

mámoros lázzal a világnak.

Vaksi ködökből habokká vált,

kacag a diadalmas álom.

A zöld meginten reámtalált,

a harmat is egy zöld fűszálon.

Reményeimet – a holnapot -

nehézkes, öreg ujjakkal is

belőlük újra összerakom.

Vetem én is vállamat mámoros tavaszi lázzal a világnak: ősszel alapozott reményeimet rakom össze új nyarakba.

Hasonló jókat kívánva Mindenkinek ki erre érdemesnek tartja magát, maradok kiváló tisztelettel:

Kiss Székely Zoltán                                         Kelt 2025-ben, március idusán

A természet kalendáriuma

DCLVIII.

Jégvirágmező nyit az ablakon.

Dermedésig tapossa a tekintet.

Itt ez a messzeség felsőfokon:

hókristályosítja bölcs rímeinket.

Ha akarod, a körmöd belevág,

s vérezni kezd jegecesen a távlat.

Ennyi terrort szenved el a világ

attól, akit az ablakok is zárnak,

és unja már e világ-évszakot!

Unja: a folyók érszűkületében

a hordalék is tükörré fagyott,

hogy az égből magára visszanézzen.

(...)Nem kérdez, magyaráz, nem menekít.

Már azt is unja, amit föl sem ért még,

s ha betörné a jég ablakait,

semmivé vakulna vele a térkép.

Gál Éva Emese Fonák szivárványából ma a Világévszakokat hívom segítségül: jelet küldeni e hó-nélküli, de hosszan tartó télből kikandikáló, tavaszt váró hangulatról.

Ha egyszer tavasz akar lenni: az összes jégpáncélok hiába erőlködnek és tiltakoznak.- biztatom magam február utolsó napján Juhász Gyula szavaival.

Hiszen így van ez jól. Üzen március, az élő természet üzen.

Nem beszél, hát nem is hazudik; nem ígér, és mégis odaadja mindenét, nem szól, és mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott. – írja erről az állapotról az az író, aki talán a legjobban értette – és százezrekkel, milliókkal megértette – a természet szavát, Fekete István.

Mit is mond, mit izen március? Békét, vagy háborút? Sokan sokszor félreértették...

Március Mars isten hava. Nevét is onnan kapta. Rómában az ősidőkben az év kezdő hónapja volt: a tavasz-újévet március Idusához legközelebb eső holdtöltekor ünnepelték. Róma több márciusi ünnepe a hadi évadra való felkészülés jegyében zajlott.

Mars hadisten emléke már rég kiveszett a március hó fogalmából, de a tél elmúlásának, a tavasz megszületésének ünnepét még mindig a március fogalmához kapcsolta az emberiség. – Írta Supka Géza Kalandozások a kalendáriumban és más érdekességek című munkájának A futó évek margójára szóló fejezetében.

Próbálok egyetérteni vele.

Po Csü-Yi kínai költő már a Kr. u. VII. században a béke apró tavaszi örömeit énekelte meg a Kikelet a völgyi folyónál című versében.

A déli csúcs havába sár vegyül,  

Az északin még szűzfehéren ül.

A völgy vizén megolvadt már a jég,

Tavasz bizserdül, friss lazúrja ég.

Szél borzongatja kint az ágakat,

Ezernyi titkos csira, rügy fakad.

Megismerem: dal zsong a Yang alól,

Egy szép napon már nem hiába szól.

Imádom ezt az égi, langy szelet,

Jön, elsuhan a sziklás part felett.

Megyek, míg kedves házamig jutok,

Hol este néhány nagy bagoly suhog.

A vén eperfa is kihajt megint,

A tűzhely rejtett fénye, füstje int.

Megkérdezed: mi lesz az estebéd!

S a háznép rizset s epret hord eléd.

Az sem véletlen, hogy e vers először magyarul Trianon után, 1922-ben, a Bécsben megjelenő Jövő napilap egyik vasárnapi számában látott nyomdafestéket. Fordítója Franyó Zoltán.

Március 3. A békéért küzdő írók világnapja, a Nemzetközi Pen Club hirdette meg 1984 júniusában.

(Csupán véletlen egybeesés, hogy George Orwell 1949-ben írt híres regénye az állami elnyomás dísztópiájáról éppen ebben az évben jelent meg először magyar fordításban „Magyar Október” Szabad sajtó nevű szamizdat-kiadó gondozásában, 1984 regénycím alatt.)

Március 3-án emlékezzünk meg az erdélyi magyar tudósvilág talán legbékésebb jeleséről, id. Szabó T. Attiláról. 1987-ben e napon esett ki kezéből a toll. A nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató legnagyobb alkotásának, a több mint másfél millió szócikket tartalmazó Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárnak, valamely kötetet gyakran vándor asztalomra könyvespolcomról, hogy segítsen eligazodni régmúlt idők dolgaiban. Ő volt az 1976-ban indult kiadás első hét kötetének a főszerkesztője is; halála után (a VIII. kötettől) a főszerkesztő Vámszer Márta lett, a XII. köteté Kósa Ferenc, a XIII. és a 2009-ben megjelent utolsó köteté Fazakas Emese volt. A tár immár a leggazdagabban adatolt magyar (és Közép-európai) nyelvtörténeti szótár: Erdélyben és a Partiumban hozzávetőleg egy fél évezred (XIII. - XIX. századok) során keletkezett levéltári anyag adatait tartalmazza minden olyan szóalakot, melynek a régiségben a források tanúságtétele szerint valamilyen szerep jutott. Ma már a Szótörténeti Tár hozzáférhető online módon is, a számítógépes szupersztrádán.

Március 4. húshagyó kedd, farsang farka, tréfás székely szóval csonthagyat. Az igazi farsangi karneválok ideje az ünnepkört záró napokra esik: farsangvasárnapra, farsanghétfőre és húshagyó keddre. A „húshagyó” elnevezés olasz eredetű: Carne, vale! – „Hús, ég veled!

A karnevál szó mögött azonban egy egész szócsokor rejtezik – a farsangoló népi etimológia kötött belőlük csokrot a századok folyamán.

Jön a tavasz. Mit hoz, békét, vagy háborút?

Ha jön a tavasz – veszem kölcsön a szót az éppen most 90 éves Elekes Ferenctől (1935. március 4-én született Siménfalván), éppen első nyomdafestéket látott verséből, ami az Igaz Szó 1958. évi márciusi számában jelent meg.

Lásd, a rügyeket már 

lassan kibogozzák

a friss, hajnali,

hószagú szelek.

Szinte hallani,

mint bizsergenek

a fában, a fűben

feszülő erek.

A kert alatt borzas,

kíváncsi verebek(…)

Ugyancsak március 4-én született, 1947-ben, Tekerőpatakon Pálfalvi Pál botanikus, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző biológia tanára. A Gyimesek-beli etnobotanikai kutatások mellett első fontos munkáját, mint volt mentorainak – Csűrös Istvánnak és Csűrös Káptalan Margitnak – társszerzője jelentette meg A Csíki havasok néhány növénytársulásának ökológiai jellemzése címmel. És ő a társszerzője – Borsodi Lászlóval, Fülöp Zoltánnal és Izsák Zoltánnal együtt a Hargita megye védett és ritka növényei, állatai monográfiának. Ő ütötten nyélbe a - székelyudvarhelyi születésű - legnagyobb magyar botanikus, Soó Rezső, születésének egy évszázados megemlékezését, a tiszteletére a szülőházán elhelyezett emléktábla avatást, a megrendezett emlékkonferenciát és botanikai szakmai kirándulást, melynek jómagam is meghívottja voltam.

Március 5. hamvazószerda: a húsvétvasárnaptól visszaszámolt 40. hétköznap. Karnevál herceg farsangi diadalmenete hamvazószerdára virradóan halottasmenetté változik. Európában általános szokás (volt), hogy a farsangot jelképező alakot: óriás papírmasé bábut, medvemaszkát, vesszőből, szalmából, rongyból formált torz képmást megjátszott jajveszékelés közben kivégzik, többnyire hatalmas máglyán elégetik, maradványait pedig eltemetik. Nálunk a szokásnak farsangtemetés, téltemetés, télkihordás a neve.

Nem lehetetlen, hogy a régi időkben a jelképes bábu helyett eleven embert égettek meg, aki a telet személyesítette meg. Julius Caesar a gall háborúról írt kommentárjaiban beszámol arról, hogy a kelták emberek tömegét áldozták fel ünnepeiken. - írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában - A középkori Nyugat-Európában a fentebb leírt módhoz hasonlóan „fertőtlenítették” a tél utóján a falvak, városok határában lévő lepratelepek lakóit.

És kezdődik a Nagyböjt. Az Érdy-kódexben negyvenlőböjt a neve; az egyházi évben hamvazószerdától húsvétvasárnapig terjedő, Jézus negyven napi böjtölésének, majd kínszenvedésének emlékezetére szentelt negyvennapos időszak. Középkori magyar nyelvhasználatban gyökerező nevük máig él népünk ajkán. A régi idők böjti fegyelme igen szigorú volt. A böjti napokon csak kenyeret, sót és száraz növényi eledeleket volt szabad enni, és csak egyszer ehettek napjában. Ókeresztény regula szerint a húsfélék mellett lacticinium (keleti, görögkatolikus szóhasználat szerint fehér eledel: tej, túró, vaj, sajt, tojás) sem kerülhetett ilyenkor a hívek asztalára.

Február 28. a finn nép ünnepe, a Kalevala napja. Elias Lönnrot néprajztudós 1835. február 28-án tette közzé az első Kalevala-kötethez írt előszavát.

Lemminkäjnen a tavaszban. Horváth Istvánnak ezt a versét az Utunk közölte 1975 tavaszán.

Felkiáltoznak a fények.

Lángolások lombosodnak.

Villám könyököl egy felhőn.

Városok dörgő szívébe

könnyű lábbal belopóznak

madárdalos erdőálmok

s vasbarácsozott remények,

fülemile énekének

irányítják antennáik.

Lemminkäjnen, honnan jössz, te?

Hozod vasaid csengését.

Fényes vasad villogását.

Aki erőd megkötözte,

jég fagyta be pillantását.

Szája észak havával telt.

Medvemorgó lelke néma.

Rigóhangok riadoznak.

Fák lelkéből illat árad.

Míg vizekre száll a szampó,

vasad, erőknek erőse,

kímélje a zengő fákat.

Füvek csillanó selymesét

nagy talpaid megérezzék.

Lemminkäjnen, Lemminkäjnen,

ne feledd el a madárdalt.

Őrizd mindenütt a békét.

Ma akár némely – nem csak északi – állami vezérekhez is szólhat e tavaszi békevágy.

Maradok kiváló tisztelettel:

Kiss Székely Zoltán                 Kelt 2025-ben, február utolsó napján

A természet kalendáriuma

DCLV.

Takarj be hóval, csönddel, némasággal, 

hiszen tudod, hogy pőre föld vagyok,

gyökerekig horzsolt föl a madárdal,

s megköveznek a hullócsillagok.

Gál Éva Emese Hit című szonettjét a Fonák szivárvány című kötetből kölcsönöztem. Okkal. Ma olyan erdélyi tudósokról emlékezünk meg, akik hittel konok álmaikat akarták – néha sikerrel tudták – megvalósítani.

Légy homlokot ölelő horizontom,

ne sodorjon szél túl rajtad soha,

légy derengésem túl a horizonton,

ha oldja béklyóit az éjszaka,

maradj hitem bölcsőjét ringó távlat,

bőrömet elszínező sejtelem,

takard rám lélegzetét a világnak,

hogy ne dermedjen rád lélegzetem,

de ne szánts, ne vess, ne arass e földön,

mert konok álmok sírhantjait őrzöm!

Konok álmodozó volt az 1974. február 6-án elhunyt Farczády Elek is. Tanulmányait a marosvásárhelyi református kollégium után a budapesti tudományegyetemen folytatta a történelem–latin szakon. Az első világháború kitöréséig Erdély közép- és török kori történetét kutatta, de a háború alatt kéziratai megsemmisültek. Trianon után nem kutathatott tovább. Kényszerűségből az első világháború után Marosvásárhelyen a felsőkereskedelmi iskola tanára volt; 1940-től 1950 szeptemberéig, nyugdíjazásáig igazgatója. 1951-től a volt marosvásárhelyi református kollégium Nagykönyvtára, a Bolyai Dokumentációs Könyvtár vezetőjének, az ő érdeme a Bolyai-múzeum és -könyvtár új elhelyezése a Teleki Téka épületében. Ekkor kezdett újra konok elhatározással kutatni. A Bolyai könyvtárban 1956-ban, egy XVI. századi kódexbe – a Koncz-kódexbe - írt XV. század eleji jelentős magyar írásos feljegyzésre bukkant: felfedezte a Marosvásárhelyi sorok és marosvásárhelyi glosszák néven ismert nyelvemléket.

Konok ember lehetett ifj. Hints Elek orvos, orvostörténész is. Ő is Marosvásárhelyen született, még 1893. február 7-én. Édesapja, id. Hints Elek, is orvos volt: a marosvásárhelyi kórház sebész és szemész főorvosa és igazgatója 1019-ben bekövetkezett haláláig. A vásárhelyi gimnáziumi évek után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem orvostudományi karán folytatta tanulmányait. 1914 és 1918 között harctéri szolgálatot teljesített. Gránátsebesüléséből a budapesti Szent István Kórházban épült föl. A háború után, 1920-ban Budapesten szerezte meg az orvosi oklevelét. Haza már nem jöhetett. Számos kórházban dolgozott mint országos hírű szülész-nőgyógyász szakorvos. 1959-ben vonult nyugdíjba. Orvostörténészként 1939-ben mutatkozott be két művével: Az őskori és ókori orvostudomány és A középkori orvostudomány címűekkel. Ez utóbbi újrakiadását a Mentor Könyvkiadónál 2018-ban Sebestyén Mihály rendezte sajtó alá. Egy másik jelentős orvostörténeti műve, A Bolyaiak exhumált földi maradványai, Budapesten jelent meg az Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményeiben, kiadási éve nem ismert. Különlegessége onnan is ered, hogy rokoni kapcsolat van a két család között. Még egy műve foglalkozik vérrokonaival, az 1940-ben a budapesti Stephaneum kiadásában megjelent Átöröklés a Bolyaiaknál című tanulmánya.

Kötelező megállnunk a másik konok marosvásárhelyi emlékénél: 250 évvel ezelőtt, 1775. február 9-én született Bolyán Bolyai János.

Ez alkalommal a Bolyai kutató Oláh Anna Bolyai Farkas erdészeti munkássága című esszéjéből vett részlettel hajtunk fejet előtte.

Erdély legjelesebb polihisztorának, Bolyai Farkasnak a kézirat hagyatékában ránk maradt egy erdészeti tanulmányrészlet. (...)A kéziratot Marosvásárhelyen, a Teleki Tékában őrzik. Címe „Erdészeti csonka munka".

(...) A múlt század derekáig - a XIX. századról van itt szó - Magyarországon, Erdélyben hatványozottabban, a polihisztorság és az ezermesterség korigény volt. Utolsó nagyjai közé tartozik Bolyai Farkas.

János fia önéletrajzi feljegyzéseit idézve, apja egy személyben volt „pomológus, kertész, erdősz, borgazda, bororvos, betegeket elektrizáló, s általában doctor is oly nagy, hogy a rendes doctorokat elhagyva számosan is sikerrel hozzá folyamodtak. (...) mint kemenczemester is országszerte híres."

Bolyai Farkas...tizenöt éves professzorkodás után elhagyni kívánta a kollégiumot és erdőfőfelügyelőként akart a bécsi udvari kincstár alkalmazásába állni.

Mi volt e meredek pályaválasztási kísérlet oka?

Bolyai Farkas, aki minden elgondolásában gazdaságosságra törekedett, egész életében anyagi gondokkal küzdött. Alaptermészetéből fakadóan volt „impraktikus gazda", „nem e világba való ember", aki „szinte minden múzsákkal polygámiában élt", „úgyhogy belőle csaknem minden kitelt volna (...), de mégis kevésnek vette egész életiben hasznát." - János fia jellemezte így apját.

Ő maga, az apa, önéletrajzában ezt írja:

„Gazdag ugyan sohase lehettem volna annyi szegényt tudva, mint egy darab só meg nem maradna egy édes vizű tengerben."

A tanári fizetéseket a Kollégium rendszertelenül adta... (1819 táján) a tudományos műszaki újdonságok kipróbálása, ún. fakímélő kemencék, újfajta gyümölcsfák honosítása, patakszabályozás, orvosi készítmények, a gyógyításra használt dörzselektromos gép önköltségi ára, saját könyveinek nyomdaköltsége, gyermeke halála, felesége súlyos idegbetegsége, János fia külföldi taníttatásának költségei a Bolyai családot az anyagi csőd szélére sodorták.

1820 januárjában Bolyai professzor tudtára jutott, hogy a megüresedett erdélyi kamarai erdők főfelügyelői állására pályázatot írtak ki. Az állással járó jövedelmek messze meghaladták addigi keresetét. Nyilvánvalóan ez volt a fő ok, amiért benyújtotta pályázatát.

Az akkori református kollégiumi diákok és a mi szerencsénkre, pályázata nem nyert. Így maradt professzor Bolyai Farkas Marosvásárhelyen.

1980. február 10-én költözött mennyei orchideái közé a legnevesebb magyar botanikus, a Székelyudvarhelyen született Soó Rezső. A kolozsvári Piarista Gimnáziumban tanult, majd a budapesti Tudományegyetem hallgatója lett. 1925-ben tette le tanári szakvizsgáját és doktorátust szerzett. Értekezése a szezonpolimorfizmus problémájának teljesen új megoldását adta azzal, hogy rámutatott a növénytársulások szelekciós szerepére a fajkeletkezésben. 1925-től 1927-ig a berlini Collegium Hungaricum tagjaként Berlin–Dahlemben dolgozott a világ akkori első számú növényrendszertani műhelyében. Itt az orchideakutatás legnagyobb szaktekintélyeitől tanult, majd Robert Kellerrel 1930-40 között közösen megírták Európa orchideáinak rendszertani monográfiáját, amely azóta is alapműnek számít. 1927-ben jelent meg Kolozsvár geobotanikai monográfiája, amely a Kárpát-medence területéről a legelső ilyen nagyszabású munka. 1927 és 1929 között a Tihanyi Biológiai Kutatóintézet adjunktusa. 1929-ben elnyerte a debreceni egyetem növénytani tanszékét. Megszervezte az egyetemi növénytani intézetet és a botanikus kertet. Intézetével megalapította a világszerte híressé vált debreceni cönológiai iskolát. Megindította az első magyar ökológiai folyóiratot, az Acta Geobotanica Hungaricat. 1940 őszétől a Kolozsvárra visszaköltözött Ferenc József Tudományegyetem növényrendszertani tanszékének vezetője, valamint a botanikus kert és az Erdélyi Múzeum növénytárának igazgatója. Jeles munkatársai és tanítványai voltak itt, köztük Csűrös István, Nyárády Erasmus Gyula és Nyárády Antal. 1945-ben visszatért Debrecenbe, és újra átvette régi intézetét. Alkotó tevékenységének három kiemelkedő munkája, a Növényföldrajz (1945), a Jávorka Sándorral közösen írt A magyar növényvilág kézikönyve (1951) és a Fejlődéstörténeti növényrendszertan (1953). 1955-ben a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem növényrendszertani és növényföldrajzi tanszékének vezetőjévé, valamint az egyetemi botanikus kertnek az igazgatójává nevezték ki. Innen szervezte és irányította Zólyomi Bálinttal együttműködve a magyar növénytakaró növénycönológiai kutatását és térképezését. 1969-ben nyugalomba vonult, s idejét élete fő művének, a Magyar flóra- és vegetáció rendszertani, növényföldrajzi kézikönyve (1964–80) című hatkötetes hatalmas munkának szentelte.

2003. szeptember 14-én avattuk emléktábláját Székelyudvarhelyen. Az a megtiszteltetés ért, hogy neves utódja, Pálfalvi Pál botanikus, középiskolai tanár engem mint botanikust hívott meg az akkor megtartott, Soó Rezső emlékének szentelt botanika-tudományi ülésszakra.

Egy intelemmel búcsúzom ma tőled, kedves Olvasóm: 

fiúk, fiúk, ti viháncoló csitkók a vad szelekben,

ha netalán az űrig nem sikerül szállnunk,

s e rögös földre mégis visszatérnénk,

csak lábujjhegyen, halkan!:

apáink hűlő, drága arcán járunk.

Apáink arcán – írta verse elejére Farkas Árpád. Ő sincs már köztünk négy éve már, 2021. február 7-től fentről kéri számon tőlünk hitünket „hogy megleljük az utat hazáig”.

         Maradok kiváló tisztelettel:

                           Kelt 2025-ben, február első hetének végén                                                                                      Kiss Székely Zoltán

A természet kalendáriuma

DCLIV.

Talán a mindenség belefáradt

abba, hogy tökéletest játsszék?

Talán a játék 

rendet váltott?

Süvít a szél

Isten ujjai között,

tenyeréből

söpri a világot,

és úgy kavarja

a teret az űr,

mintha a teljesség agóniáját

egyedül az ember élné át,

s az űrré váltott lélek magánya

viselné el a tehetetlenséget.

Bolydul a boly. Még utoljára

fölvérzik benne tartalom és képzet,

történelmek mitológiája új halálra ébred,

a haza, a szentség, a vers, az értelem

nevében küzd, öl, szeret, és igáz,

majd könnyedén, mint Krisztus a vízen,

átlépdel kultúrán, hiten

egy mindörökre lelketlen világ.

És lombok hullámaiba

nem mosnak többé arcot az egek,

kiszárad tengerbe tévedő folyó,

tévelygő lelkiismeret,

füstbe, koromba, jajba, félelembe

hulló földgolyó lesz az emlékezet.

Utópia. Gál Éva Emese látomása a Válogatott versekből egy embertelen világ képét vetíti elénk. Félelme nem alaptalan.

De hadd próbáljuk meg mi magunk más útra terelni életünk, létünk.

Január utolsó napján ezzel a gondolattal vágok neki a két hónapot összekötő sétámnak. Jer velem, kedves Olvasóm!

A február valamikor az év utolsó hónapja volt, s ezért ragasztották hozzá a szökőnapokat. Az év utolsó hónapjában pedig illett az embereknek maguknak is megtisztulniok. Innen származik a február név is.

Bármennyire közelfekvő lenne is a láz latin nevével, a „febris”-szel kapcsolatba hozni ezt a rendszerint egészségtelen, nedves hónapot – lapozok bele Supka Géza Kalandozások a kalendáriumban és más érdekességek című kötetébe –, a szó mégsem innen, hanem a „fibrá”-ból, a bőrrostok nevéből ered.

A középkorban úgy gondolták, hogy a megtisztulás vezekléssel, tehát akár korbácsolással, mi több, önkorbácsolással kell járjon.

Ma inkább lélekemelő, önbecsülésünket növelő tudománytörténeti eseményről megemlékezve kezdem sétámat. Éppen 151 évvel ezelőtt, 1874. február 1-én, jelent meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos folyóiratának, az Erdélyi Múzeumnak az első száma. A XIX. század végi Kolozsvár megélénkülő társadalmi közegében, a Ferenc József Tudományegyetem 1872-es megalakulását követően, tudatos volt a címválasztás olyan értelemben is, hogy a Döbrentei Gábor által 1814-18 között, ugyanitt szerkesztett Erdélyi Muzéum című folyóiratra utalt vissza, felidézve ennek legjobb hagyományait. Döbrentei vállalkozása volt az első magyar művelődési folyóirat. Régies helyesírású címe a Ptolemaiosz által alapított Musaeum Alexandrinum (Μουσεῖον τῆς Ἀλεξανδρείας) intézményére, a múzsák templomára, lakóhelyére, a tudományok és művészetek otthonára utalt. A Finály Henrik, az Erdélyi Múzeum-Egylet titkára által útnak indított új folyóirat szintén a tudományok és művészetek otthona, tárháza kívánt lenni. A folyóirat beköszöntőjében pontosan körülírta célkitűzéseit:

„A kolozsvári tudomány-egyetem felállítása nagyon tetemesen szaporította a tudományos erőket; még pedig oly erőkkel, a melyeknek nem kevésbé óhajtása mint kötelessége a világ előtt is megmutatni, hogy a tudomány érdekében működnek és sikeresen működnek. (...)az egylet e közlöny hasábjait (...)úgy kívánja tekinteni, mint az erdélyi muzeum-egylet közlönyét, a melynek célja a hazai tudományosságot előmozdítni, a tudománnyal foglalkozóknak, tekintet nélkül különbeni állásukra, tért nyitni, és ennélfogva semmi oly munkától sem tagadni meg a felvételt, a mely tudományos becsével érdekét emelni alkalmas.”

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1990 októberében alakult újra, Jakó Zsigmond, Kiss András, Benkő Samu és mások szervezésében. Negyvenhárom év kényszerszünet után, 1991-ben az Erdélyi Múzeum folyóirat negyedik folyama is útnak indult. Máig tartó megszakítás nélküli megjelenési időszaka még nem volt.

Gyertyaszentelő hidege,

Kora tavasznak hírnöke.

Gyertyaszentelő melege,

Sok hó és jég előjele.

Február második napja Gyertyaszentelő Boldogasszonyé. Ünnepe a klasszikus görög időbe nyúlik. A jóságos Déméter ünnepe ez. A rög alatt lappangva csírázó magvak rejtelmes üzenetét örökíti ránk Déméter és lánya, Persephoné, története. Hádész elrabolja a virággyűjtő nimfák köréből a lányt és feleségévé teszi. De Déméter Heliostól, a Napistentől megtudakolva e titkot, Zeuszhoz fordul, aki törvénybe szabja az alvilág istenének, hogy az év csak bizonyos szakaszában tarthatja a rög alatt a Föld anyjának szépséges virágát. A verőfényben úszó tavasz s a termést érlelő nyár időről időre visszaadja anyjának gyermekét.

Lehet-e ennél költőibb magyarázatát adni évszakok változásainak, a sötétség s a fény, a fagy s a meleg örök küzdelmének?!

A mérsékelt égövön az évszakokhoz kötött szakaszosság általános a növényvilágban.

Kedvenc virágaink téli szunyókálása sem egyforma mély, fajonként változó. A pipehúr vagy a százszorszép például még enyhe téli napokon is zöldell s piciny virágai is kibomlanak. A dombhátak elegyes erdeiben a kapotnyak bimbója még csak rejti ibolyakék virágjait. Hogy csakugyan virágok lesznek, arról csak oly módon győződhetsz meg, ha szétmorzsolsz egyet ujjbegyeden s beszippantod a tavasz korai ígéretének semmihez sem hasonlítható fűszeres illatát. De a kankalin is, alig várva az első napsugarat, bolyhos kis leveleinek védelmében előkészítette már aranysárga virágocskáit, s így nem csoda, hogy néha február elején már megszivárványosítja a figyelmes természetjáró szemét.

Egyszerű a felszínes nyugalomban levő növények „felébresztése”: ha som, mogyoró vagy forsythia (magyar nevén: aranyvessző) egész ágát 30° C körüli fürdőbe állítjuk néhány percig, azok néhány nap alatt virágba borulnak. Hóvirágot, tulipánt, jácintot is virágoztathatunk, enyhe melegben tartva s öntözgetve őket.

Egy hete sincs, hogy aranyvesszőt metszettem a kertben, langy vízbe tettem, virágba is borult már.

Az erdőn, ligetben még újra s újra kezdődik minden telek káprázata: a friss pilinkó hó beteríti a téltemető s a hóvirág bomlásra kényszerült virágait. De a hó alatt tovább él az élet. S ha olvad róla a hó, aranysárgán csilingel száz virága a Margit-szigeten a Bodor kút környékére ültetett téltemető-rétnek.

1971. február 2-án az indiai Ramsar városában fogadták el az ún. Ramsari Egyezményt, amelyben a biológiai sokféleség megőrzése érdekében a kormányok felelősséget vállaltak a vizes élőhelyek védelméért. Az egyezményt aláíró országok száma mára száz fölé emelkedett, s a hatálya alá tartozó vizes terület közel 80 millió km². Az egyezmény elfogadásának évfordulója a Vizes Élőhelyek Világnapja.

Február másodikán született, 1846-ban Paszlavszky József zoológus, a XIX. századvég magyar tudóstársadalmának véleményformáló tagja. Jelentős szerepet vitt a Természettudományi Társulat működésében. 1877-től a Természettudományi Közlöny és a Fauna Regni Hungariae egyik szerkesztője volt.

Február 3-a a kultuszban, névadásban, népszokásokban oly népszerű legendás Szent Balázs napja. Örmény volt, a kisázsiai Cappadocia Sebaste püspöke. Legendáinak minden mozzanata, kultusza, de a nevéhez fűződő szokások is a téli ünnepkörrel kapcsolatos ősi hiedelmeket tükröznek. Szent Balázs elsősorban a torok, a kikiáltók, énekesek védőszentje. Balázs napját már legrégibb kalendáriumaink számon tartják. Népszerűségét többek köz, az 1510-ben elkészült Csíkszentlélek templomának szárnyas-oltára is tanúsítja. Családnévként is sok változatban él: Balázs, Balassa, Bacsó, Balizs, Baló, Balló, Blaskó, Balczó. A keresztnevet ismét népszerűvé, többek közt, Babits Mihály Balázsolása és József Attila Altatója tette.

Február 3-án született, 1757-ben, a botanika és mineralógia úttörő kutatója, Kitaibel Pál. A magyar flóra kutatásában érte el legnagyobb eredményeit. Főműve, a Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae (Magyarországon fellelhető növényritkaságok képes ismertetője). De őt tekintik a hazai balneológia megteremtőjének is. Posztumusz művét, a Hydrographia Hungariaet ma is forrásmunkaként használják. Az 1810. évi móri földrengést Tomcsányi Ádám fizikaprofesszorral tanulmányozta; észleléseiket is közösen publikálták Dissertatio de terrae motu című munkájukban 1814-ben. Ez a mű az első hazai földrengés-monográfia, és a világ első földrengési térképét tartalmazza. Kitaibel elsőként, még 1802-ben, egy magyar természettudományi társaság tervezetét terjesztette a bécsi udvar elé, de tervét a kormány elutasította; csak jóval halála után, 1841-ben valósulhatott meg az a Magyar Természettudományi Társulat formájában.

(...)Isten álmodik.

Álmában fölvillantja a lélek

megtörten is fénylő tükreit.

– Térek vissza mai sétámról Gál Éva Emese látomásos verséhez. Emberekről s hitükről szól. És a természet megújhodásáról egyben – példa gyanánt.

(...) a földben 

moccannak túlélő kis magok,

zsenge csírákkal kardot rántanak

kivívni szárat, lombot, holnapot.

Hódít a zöld. A távolságok

egymáshoz közelítenek,

(...) újra születés-halál

között ívelő látóhatár

fenségét glóriába vonja

egy emberi álom,

hogy kételyekben, föl-fölismerésben

égjen az élet,

és ki-kihunyjon a látóhatáron.

Tavasz jön. Még a látóhatár mögött, de érkezik. Maradjunk ennyiben.

Én is maradok kiváló tisztelettel:

Kiss Székely Zoltán                                           Kelt 2025-ben, Pihenés havának farkában