Zelk Zoltán

Őszi mese

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.

– Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!

A falevél erre sírva fakadt.

– Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!

A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.

Nem baj, ha meghalok – gondolta – úgysem ér már semmit az életem.

De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:

– Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?

De a falevél bizony nem tudta.

Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.

– Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. Ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!

Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.

– Menjünk utánuk – könyörgött a falevél.

A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.

– Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

(Forrás: Kiss-Székely Zoltán: A természet kalendáriuma  64.sz.)

A hálás róka

Gyula szülei jómódú földbirtokosok voltak. Szép kis kuriában laktak, innen gazdálkodott szorgalmasan Márton úr, Gyula édesapja.

Meggondoltan, de jól éltek, – amíg be nem következett a csapások sorozata: Disznónyájukba beleütött a vész, juhaikba a métely; szarvasmarha állományukat megtizedelte a köröm és szájfájás, mely ezenfelül hetente munkaképtelenné tette az igavonókat, és a tehenek tejét elapasztotta.

Szép búzatermésükben reménykedtek, de egy felhőszakadás árvizet okozott, mely a learatott kereszteket elsodorta. Mentést próbáltak, azonban alig pár kévét tudtak kifogni, – ellenben Márton úr tüdőgyulladást szerzett, mely hetekre ágyba kényszerítette.

Jómódjuk teljesen felőrlődött, csak tengették életüket, sőt, a betegség alatt kénytelenek voltak adósságba verni magukat. Szomszédjuk, az uzsorás hírben álló molnár, örömmel bocsátott rendelkezésükre nagyobb összegeket. De nem higyje senki, hogy ezt azért tette, mintha segíteni akart volna rajtuk! Távol állt tőle az emberszeretet! Hanem rég fájt már foga Mártonék szép birtokára, úri házára, – ezért nézte kárörömmel, hogyan sodorja e szegény családot a sok egymást érő csapás a tönk szélére.

Gyula szülei részére elkezdődött az eladósodott földesurak kálváriája. Hogy fizethessék az uzsora kamatokat, nem fektethettek semmit gazdaságukba; nem pótolhatták állatállományukat, nem javíthattak, tatarozhattak, – sőt még mindennapi életük szükségleteit sem fedezhették, pedig ezt már legszűkebb határok közzé szorították. Kénytelenek voltak újabb összegeket felvenni. A molnár szívesen kínálta segítségét, – mint a pók lesve hálójából, mikor vetheti magát végső csapással a tönkrement családra.

Mártonék tudatában voltak ennek; ezért megbeszélték, hogy a birtokot egy évre bérbe adják, Márton úr intézői állást vállal egy uradalomban, az anya és Gyula pedig otthon maradnak, ügyelnek épületekre, felszerelésre, megmaradt állatokra és arra, hogy a kisbérlők a földeket ki ne zsarolják és pontosan fizessenek. Az asszony saját és fiacskája fenntartását varrásból akarta kihozni, míg Márton úr teljes fizetését és az egész bérösszeget adósságtörlesztésre, és állatállományuk pótlására akarták felhasználni.

Vérző szívvel váltak el egymástól. Gyula is igyekezett hozzájárulni a család megsegítéséhez, ezért naponta kijárt az erdőbe, epret, gombát, gyógynövényeket gyűjtött, ezeket hol tejért, húsért, tojásért cserélte be, hol meg eladta, – ezáltal sokat könnyítve jó anyja nehéz gondjain.

Erdőjártában egyszerre keserves nyávogásra figyel fel. A hang után menve, vascsapdát talált, melyben kölyökróka két hátsó lába fogódott meg. Nagy nehezen kiszabadította szegény állatkát, és várta, fusson el. De a kis róka meg sem tudott mozdulni, mert a csapda mindkét lábát eltörte. Gyula nagyon megsajnálta a szenvedő kis rókát. Zsebkendőjét megmártva a patakban, beléfacsarta a törött végtagokat, és a rókát gyöngéden kosarába emelve, azt hazavitte.

Anyja nem volt ugyan túlságosan elragadtatva az új lakótárstól, félt is, hogy eltartása a kis háztartásra nehezedik. De nem akarta jó kis fia kedvét rontani. Gyula biztatta, hogy fog ő Rókusnak egeret, van elég egérfogó a régi jó időkből, – mind felállítja, – még haszon is lesz a rókából. És tényleg, Rókus nem jelentett terhet a háznál. Törött lábacskái rendre meggyógyultak; Gyula, régi juhászuk segítségével sínbe rakva kúrálgatta, és nemsokára örömmel tapasztalhatta, hogy rókája maga kezdte megszerezni mindennapi egereit, nagy hasznot hajtva azáltal, hogy a magtárt ezektől a kártevőktől megtisztította. A bérlők, kik a granáriumot is kivették, szívesen látták a bohókás állatka működését, – csak figyelmeztették Gyulát, ügyeljen, nehogy Rókus a csirkére kapjon, mert ebben az esetben édesanyja kellene a kárt megfizesse! Gyula szépen megkérte rókáját, ne vetemedjék szárnyasfogás bűnébe. Rókus ritka értelmes állatka volt, és szót fogadott kis gazdájának. Hálás rókaszíve kizárólag Gyuláért dobogott, és nincs az a hűséges eb, mely oly szenvedélyesen ragaszkodjék urához, mint amily imádattal csüggött Rókus jótevőjén. Elválaszthatatlan pajtások voltak, és Gyula mindenféle tudományra tanította kedvencét. Tudott szolgálni, apportírozni, keresni. Főleg ez utóbbiban vált mesterré, érzékeny szaglása segítségével.

Minden nap kimentek az erdőbe. Gyula megszagoltatott Rókussal egy epret, és kiadta a parancsot: „keress!” Erre a róka, finom arcocskáját levegőbe emelve, szimatolt egy darabig; majd hirtelen iramodással elvezette a kis fiút soha sem sejtett bő epertelepekhez. Így volt ez gomba, málna, vagy áfonyaszedéskor is.

Időközben a szülők szorgalmasan takarékoskodtak, de bizony így is alig tudtak adósságaik kamatait fizetni, – törlesztésről meg szó sem lehetett. Már-már az ősi birtok és kúria eladásáról gondolkoztak, – a kapzsi molnár meg vágyai teljesülését a közel jövőben remélte elérni. Ekkor közbejött egy esemény, mely Mártonék javára billentette a mérleget.

Volt egy öreg távoli rokonuk, ki, elhalálozván, reájuk hagyta egyik fővárosi bérházát azzal az óhajjal, adják el, tisztázzák árából családi birtokukat, szereljék azt fel kellően, a megmaradt összeget meg kezeljék forgótőkeként, és helyezzék el takarékpénztárban előre nem látott csapások kiegyensúlyozására. – Hálatelt szívvel a jó Isten és bőkezű örökhagyójuk iránt intézték el Mártonék az eladást. A ház árát bőrzacskóban, nyakára erősítve, ruhái alatt hozta haza Mártonné. Azonnal hozzáláttak számláik és tartozásaik lefizetéséhez.

Mérgesen tapasztalta a molnár, hogy ábrándjairól le kell mondjon – dugába dőlt terve, hogy a családot megfojtsa! Dúlt, fúlt mérgében: „Csak tudnám, hol tartják pénzüket” – gondolta, és annyira vitte gonoszsága és kapzsisága, hogy lesbe állt a gyanútlan házaspár ablaka alatt. Itt kiszimatolta, hogy pénzüket kis vasládába zárva, egyik szekrényükben rejtegetik. A kis kassza kulcsát Márton úr óraláncán viseli, a szekrény kulcsát pedig egyik falon függő kép mögé akasztják.

A gonosz ember elhatározta, hogy elrabolja a vasdobozt. Kileste, mikor a házaspár szőlőjébe ment, Gyula meg iskolában volt. Ekkor besurrant a szobába, kivette a pénzes dobozt a szekrényből, és azt bő kabátja alá rejtve, a kulcsot ismét helyére akasztotta. Így osont ki a házból észrevétlenül. Boldogan vitte magával a dobozt, de nem merte saját otthonában elrejteni, mert tudta, hogy csakhamar felverik az csendőrök a vidéket érte. Elhatározza, elássa az erdőben, és önelégülten gondolt arra, mily ügyesen rendezte az egész betörést; nincs ember, aki benne a tettest megsejtse!

Ember, igaz, nem látta. De bezzeg látta a Rókus, ki ott aludta a szobában délutáni álmát. Mindjárt észrevette, hogy itt valami gazság történik. Csendesen felkelt és a gonosz ember nyomába szegődött, ügyelve azonban, hogy az észre ne vegye. Így követte az erdőbe.

A molnár szétnézett. Feltűnés elkerülése miatt ásót nem hozhatott magával, tehát olyan helyet keresett, melynek talaja elég lágy legyen ahhoz, hogy kabátja alá rejtett konyhakéssel felvájhassa. Szeme megakadt egy elhagyott rókakotorékon. Lázas sietséggel szélesítette ki annak bejáratát annyira, hogy a kis vaskassza elférhessen benne. Aztán befedte földdel, végül pedig lombot, mohát rakott reá, úgy, hogy senki sem sejthette emberi kéz nyomát.

Megelégedetten ment haza, gondolva, hogy, majd, ha lecsendesedett az izgalom, és nem keresik többé a dobozt, eljön érte, feltöri és kiveszi belőle a pénzt. Rókus is visszafordult, és, az ablakon beugorván, kosárba feküdt, mintha onnan egész délután el sem mozdult volna.

Mikor Mártonék hazatértek, Gyula mamája azonnal a kép mögé nézett; ott észlelve a kulcsot, melyhez látszólag senki sem nyúlt, nyugodtan fogott dolgai elintézéséhez.

A gonosz molnár meg nevetve tervezte, mint veszi majd meg a maga számára Mártonék birtokát saját pénzükből!

Másnap reggelre kérték Mártonék magukhoz a jegyzőt, hogy előtte fizessék be utolsó legnagyobb tartozásukat, a molnár által rendre kölcsönözött összeget, mely bizony már jó magasra rúgott. Az ebédlőben gyűltek össze, és Mártonné ment belső szobájukba a pénz után. Egyszerre halálra vált arccal jelent ismét meg. „Nincs helyén a vasdoboz!” – súgta férjének, ki azonnal követte. Tűvé tették a szobát, de csak hűlt helye volt a pénznek.

„Valaki elrabolta pénzünket”, szólt Márton úr a jegyzőnek és molnárnak. „Azonnal jelentem az esetet a csendőrségen, és bocsánatukat kérem, hogy hiába fárasztottam önöket. Remélem, mielőbb visszakapom a lopott összeget, és elintézhetjük ügyünket!”

„Baj, baj”, felelt a molnár. „Nekem a pénzre holnapután okvetlen szükségem van. Bármennyire bánt a dolog, ha addig nem fizetnek, kénytelen leszek foglalást és árverést önök ellen kérni!”

Szomorú, részvétteljes arcot igyekezett mutatni, de belülről ujjongott: azt ugyan hiába lesitek, hogy pénzeteket viszontlássátok! Csendőrt is ok nélkül zavartok! Ahová én rejtettem, arra ugyan senki sem jön!

Mikor Mártonék egyedül maradtak, az asszony keserves sírásra fakadt. Férje sápadtan és meggyőződés nélkül próbálta biztatni, vigasztalni. Így találta szüleit Gyula, amikor nagy kergetődzésből kimelegedetten hazatérve, rókájával a szobába lépett. Kérdésére, mi történt, elmondták neki szülei a szerencsétlenséget. Gyula is keserves zokogásba tört ki.

Rókus azonban, víg csaholásba kezdve, hol az egyikre, hol a másikra ugrott, ruhájuknál fogva ráncigálta őket az ajtó felé!

– Oly szokatlan és feltűnő volt modora, hogy mindenkinek felötlött és az anya megszólalt: „Úgy viselkedik ez az állatka, hogy az ember azt hihetné, mondani akar valamit!”

„Akar is mondani”, szólt Gyula, és a róka után indult, mely a kertiházban levő szerszámokhoz vonszolta. Ott fogai közzé véve egy ásó nyelét, igyekezett a fiúval megértetni, hogy vigye azt magával. Gyula szót fogadott, és követte Rókust, ki előre futva és vissza-visszatérve az erdőbe csalta barátját.

Egyenesen a rókalyukhoz vezette, hol dühösen kezdte kaparni és harapni a tolvaj által oly tökéletesen álcázott rejtekhelyet. Gyula megértette pajtása útmutatását, és nekifogott ásni. Csodálkozva tapasztalta, mily laza a föld, és mily könnyen enged ásójának. Mindamellett jó időbe telt, amíg gyenge kezeivel sikerült a rejtett dobozt kiásnia.

Gyula térdre borulva adott hálát a jó Istennek kegyelméért. Azután Rókust magához ölelve össze-vissza csókolta a hűséges állatkát.

Este lett, sőt teljesen besötétedett, mikorra a faluba ért, úgy, hogy senki sem látta meg, midőn haza került. Szülei már aggódtak érte, hiszen soha sem engedték sötétben künn járkálni egyedül! – De ki írja le meglepetésüket és boldogságukat, midőn a fáradt gyermek kezéből kivették a nehéz vasdobozt, mely kicsinysége mellett is elég tetemes súlyt képviselt!

Rókus boldogan ugrálta körül a megmentett családot, Mártonék pedig nem győzték dicsérni és simogatni a hűséges kis jótevőt.

Reggel Márton úr ismét magához kérette a jegyzőt és molnárt. Utóbbi azt hitte, könyörögni akar fizetési haladékért, és örömmel tett eleget a hívásnak. Ahogy azonban a szobába lépett, Rókus dühös ugatással nekiugrott, harapta, morogta, úgy, hogy el kellett hívják Gyulát, vigye ki a kis csendháborítót! Mindenki csodálkozott a róka viselkedésén, mert emberre sohasem morgott, a vendégeket meg éppen nagyon szerette; íme most is farkcsóválással üdvözölte a jegyzőt!

Mártonék egyszerre gyanút fogtak, figyelték a molnár arcát, modorát, és örültek, hogy már előzetesen elhatározták, nem árulják el a láda megtalálását. Márton úr egyszerűen kérte a jegyzőt, írja alá tanúként, hogy a molnárnál levő összes tartozását kiegyenlítette. Leszámolta azt ropogó százasokban az asztalra.

A molnárt oly váratlanul érte ez, hogy megfeledkezve magáról, paprikavörös arccal felordított: „Hiszen ez lehetetlen! Honnét van pénzük?” Ezáltal nem csak a család, de a jegyző előtt is elárulta magát.

Dacára annak, hogy Márton úr bejelentette a csendőrségen a vasláda megtalálását, az őrmester nem nyugodott belé, és tovább kereste a ravasz tettest. Most is megbujt embereivel a ház körül. A csendőrök is figyelmesek lettek a molnár feldúlt viselkedésére, aki, Mártonéktól kijőve nem haza, de egyenesen az erdő felé vette útját. Nyomon követték, és éppen akkor csípték nyakon, mikor az éktelen káromkodások közt felfedezte a kotorék körül felásott földet. Nem is próbált tagadni, – ideje sem lett volna erre, mert még ott helyben megütötte mérgében a gutta.

            Mártonék azontúl szépen gyarapodtak, Rókust meg becsben tartották a rókák életkorának legvégső határáig.

Náluk is beteljesedett, hogy: Jótettért jót várj!

                       Forrás: id. gr. Berthlen Balázsné br. Jósika Beáta: Mesék unokáimnak.                     Küldi az unoka - Atzél Ferenc.

Beküldte: Atzél Ferenc

Potykafalvi kisasszony kalandjai

Kis tó terül el a Mezőség egyik csendes falvának felvégén. Délben belémosolyog a nap, kelte meg nyugtakor pedig rózsás fátylat borít habjaira. Még ha felleges is az ég, a tó örökké szép marad. Ólmos felületének víg színezetet kölcsönöznek a fodrosodó hullámocskák, melyek fehér tarajai kellemesen csíkozzák a szürke tükröt.

Partja keleti részén nádas terjed. Ennek halk zizegése zsongítólag hat emberre, állatra. A tó bővülködik halban, – ezek paradicsomi életet folytatnak lágy habjaiban.

Ilyen boldog család lakott egy sáté tövében: Potykafalvi Barnabás, felesége, és egyetlen leánykájuk, a bájos, kövér Meluzina. Nem volt még egy halkisasszony a tóban, mely Meluzinával a versenyt felvehette volna. De nem is volt ő közönséges fajta! Anyja, született Tüköri Leokádia révén, pikkelyek helyett szép rózsaszínbe játszó tükrök borították testét, és ajkai bájos mosolya még a legmegcsontosodottabb csuka agglegényt is levette alsó úszójáról!

Sajnos azonban, – boldogság sem földön, sem vízben nem lehet zavartalan: Egy tavaszi hirtelen olvadás annyira megduzzasztotta a tavat, hogy a gát zsilipjét megkerülve rohantak a megdühödött víztömegek réteken, szántóföldeken át végcéljuk, a Maros felé! A kis patak, melyen évszázadokon át csendesen vezetődött le a tó vize, úgy eltűnt, hogy partjai ki sem látszottak a mindent elbontó áradatból.

Szegény halak riadozva igyekeztek a nádas felé menekülni, de közülök sokan nem bírtak az ár ellen odáig úszni. Elsodorta a víz, és vitte, vitte, ismeretlen tájak felé. Szegényeket pár nap múlva, – miután az ár lefolyt, – réteken, szántóföldeken gyűjtögették össze a cigányok. Csak nagyon kevésnek sikerült a patak medrében megmaradni, és így a léghalált kikerülni. Ezek aztán lejutottak a Marosig.

A vész kitörésekor Potykafalvi úr nejét és Meluzinát úszón csípte, és menekült velök a nád közé. Már csak alig pár méter választotta el őket a biztonságtól, midőn egy vastag száraz ág oly erővel ütődött apa és leány közzé, hogy egymástól elszakadtak. A víz sodra elkapta szépséges Meluzinát, és ragadta, vitte magával kétségbeesett szülei tehetetlen bánatára.

A gát oldala mellett elsodródva, szegény Meluzina búcsút vett szülővizétől, és kábultan engedte át magát a tébolyodott hullámok szeszélyének. Szerencséje volt. Nem került legelőre, cigánytarisznyába, a patak medrében maradt, mely megdühödve ömlött a Marosba.

A vén folyó nem sokat bánta a mérges kis eret: az ő ideje még nem következett el. Ő majd pár hét múlva indítja meg táncát, mikor a havasi olvadások dobják belé minden erejüket!

Egyelőre csendesen hömpölygött, és a tó lefolyt vize félkilométernyi kavargás után meg sem látszott felületén.

Meluzina fáradtan húzódott meg a parti iszapban. Aludt szegényke 24 óra hosszat. Ezután felébredve azon gondolkodott, hogyan kerülhetne haza, szeretett szüléihez. Egy százéves harcsa feküdt mellette; ennek a jó öreg bácsinak kérte ki tanácsát.

„Sajnállak, kisasszony”, – válaszolta az öreg. „De nem visz rá a lélek, hogy hazudjam neked. A tóba vissza soha többé nem kerülhetsz. A Marosból oda visszatérés nincsen! – Maradj itt nálunk, hol a csendes folyóban elfelejted régi otthonodat!”

„Csendes folyó? Kacagott egy orcátlan fiatal kárász. „Ma igaz, még csendes. De néhány nap múlva, amikor ideérnek Kelemen és Görgény bilincseiktől megszabadult víztömegei, akkor látod majd meg, mihez ért a vén Maros! Kismiska ahhoz képest a te tavad áradása, kisasszonykám!”

„Jaj, nem! Soha többé nem akarok árvizet átélni,” ijedezett a csendes tóban felnőtt Meluzina. „Mondják meg, kérem, hogyan menekülhetnék előle!”

„Annak bizony csak szökés lenne orvossága,” bíztatá a kárász. „A víz folyásával haladjon nagysád, és bizony erőltesse meg azokat a remek rózsaszín úszócskáit! Ha szerencséje lesz és késik az áradás, eljut a Tiszáig, mielőtt az ár utólérné. Ott talál csendesebb helyeket. Ezeket holt Tiszának hívják az odavaló népek. Valamelyikben kivárhatja kegyed a tavaszi nagy felfordulásokat, és, mielőtt az összeköttetés kiszáradna holtág és folyó között, átúszhatik a mély vízbe!”

„Köszönöm, tisztelt Kárász úr, – máris indulok!” Úszócskájával bájosan búcsút intve tanácsadójának és a vén Harcsának, útnak indult a szép Meluzina.

Ismét szerencséje volt: Szegeden a Marossal beleömlött a Tiszába, és vígan haladt lefelé.

Egyszerre útitársai közt nagy riadalmat okozott egy fürge Orsóhal, mely odakiáltá az utasoknak: „Másfél nap múlva ideérkezik az áradás!” „Hol egy holt meder? Hová meneküljünk?”

Szerencsére volt közöttük egy idősebb Kecsege, mely teljesen ismerős volt a vidéken. Elkalauzolta az egész társaságot egy tószerű mederbe, hol eltöltötték a kritikus időt. Mikor leteltek a nehéz napok, Meluzina azt kérdé magától, most már mitévő legyen? Hangosan gondolkozott, így a víg Orsóhal megfülelte tépelődését, és azonnal válaszolt arra: „Azt tanácsolom, utazzék tovább, igen tisztelt Potykafalvi kisasszony. Lát világot, halismeretre tesz szert, és élvezi életét. Az Aldunán van sok lagunaszerű ág és tó. Ha tetszik, ott marad, ha nem, egyszerűen visszatér!”

„Igaza van”, felelt Meluzina, és elindult az árral.

Titelnél a Dunába úszott át – szinte elveszett abban a nagy vízben! Zimony és Belgrád közt tarthatott már, midőn szokatlan zakatolást hall. „Vajon mi lehet ez?”, gondolá, és tudományszomjtól hajtatva, megindult a zaj felé. Azonban hirtelen úszón csípi valaki, és vonszolja magával, nagy erővel az iszapos part felé. Meluzina mérgesen néz erőszakos társára, mire ez megszólal:

„Bocsánat, szépséges kisasszony, hogy oly durván félrehúztam; de ön pont a kotróhajónak tartott, mely pedig lármájával előre figyelmeztet a menekülésre. Nem tudja talán, hogy aki e szörnyeteg alá kerül, halál fia? Lapátjai, csilléi, szétzúzzák, úgy szállítják a hajó belsejébe! Ezek a kotrók a kikötők fenekét tartják homokmentesen. De bizony hal is akárhányszor áldozatukká válik! Különben, Pontyovics Szvetozár a nevem, szolgálatjára!”

„Én meg Polykafalvy Meluzina vagyok, ki sohasem fogja elfelejteni, hogy életemet megmentette, kedves Pontyovics úr!” 

Együtt maradtak ezentúl. Meluzina elmesélte kalandjait, Pontyovics meg elpanaszolta, mily egyedül van a világon. Senkije sincs, és nem mer családot alapítani, mert oly külsőségesek és felületesek a pontykisasszonyok.

„Képzelje” – mondá – „képesek festékgyárak egészségtelen szennyvizében úszkálni, hogy egy kis pirosítót szerezzenek úszójukra. A múltkor pedig megrohantak egy szeneshajót, hogy szemöldökük feketítéséhez kis szenet kapjanak. Közben fészektájuk elhanyagolt, rendetlen. Hát kérem, hogyan vehessek el ilyen valakit?”

Csodálkozva hallgatta Meluzina, – igaz, – neki nem volt szüksége szépítőszerekre! Rózsaszín tükrei a folyóvizekben megedződve úgy ragyogtak, mint a gyöngyház; Szemöldökei pedig feketén ívelték álmatag szemeit. Szvetozár nem tudott betelni szépségével.

Elhatározták, együtt mennek világot látni. A tapasztalt Szvetozár sok veszélytől megóvta a kis mezőségi ártatlanságot. Ősszel megtelepedtek az Aldunán, telelni. Ki írja le Meluzina boldogságát, midőn egy ragyogó novemberi napon ismerős trombitálást hall!

„A libák!”, örvendezett. „Hátha a Mezőségről jönnek?” És tényleg, a lúdcsoport útközben a záhi tavon tartott pihenőt. Csak pár nappal ezelőtt beszélt a Vezér a bánatos Potykafalvi szülőkkel. Szegények búsan panaszolták szerencsétlenségüket, és kérték a csapat minden tagját, érdeklődjenek útközben a pontynemzetségeknél, nem hallották-e kedves leányuk hírét? Libancy vezér szívesen ígérte meg Meluzinának, hogy tavasszal ismét erre jön, és friss izeneteket visz a drága – ah, oly távoli –Mezőségre.

Eltelt a tél. A kikelet tényleg arra vitte ismét a libák útját, hol Meluzina Szvetozárral lakott. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy időközben Polykafalvy kisasszonyból Pontyovics Szvetozárné lett.

Szegény mezőségi szülők nagyon megörültek a jó híreknek, és könnyebben tűrték az örökre való elválást, amióta kedvencüket oly boldognak tudták.

Nyár folyamán azonban nagy dolgok folytak az Aldunán. Hálóval felfegyverkezett emberek járták csolnakokkal a lagunákat. Jó ideig ügyesen kerülgették Pontyovicsék a veszedelmet, de egyszer mégis ravasz vészába kerültek. Gondos ügyelettel húzták hálójukat partra a halászok. „Hej, de finom halpaprikás lesz ebből a két nagy pontyból!”, örvendezett a fiatalabbik.

„Főzzél magadnak halászlevet a kisebbekből”, válaszolt az öreg halász. Ez a két remek tükörponty aranyat ér a haltenyésztőknek. Bárkába velük! Meglátod, milyen selyemviganót veszünk édesanyádnak e két remek példány árából!”

Rabtársaik további sorsáról sohasem tudtak meg semmit Pontyovicsék. Ők másnap a sötét bárkából több gyönyörű ponttyal egyetemben a halszállító teherautóba kerültek. Szegény Meluzina sokszor szédült, rosszul érezte magát, és Szvetozár komolyan aggódott érte. Végre vonatra rakták a tenyészhalszállítmányt, és tartályaikba időközönként levegőt szivattyúztak, – mert akár hiszitek, akár nem, a hal is megkívánja a friss levegőt.

Hosszasan utaztak, éjjel nappal. Végre egy állomáshoz értek, hol a tartályból néhány szép példányt, – köztük Pontyovics urat és becses nejét is, – kihalásztak, és egy szekéren álló nagy hordóba tették. Meluzina csak egy percig látta a tájat, de örömében kopoltyúi mintha megbénultak volna: nem a szeretett Mezőség-e ez? És, – igen! Biztosan megismerte! Joun halász nézett elismerően a hordóba: „Bizony, Intéző úr, ezeket a remek állatokat érdemes volt oly messzi országból elhozatni!”

A hordós szekér elindult, – még pár órai zökögés és megérkeztek. – Istenem! megérkeztek Záhra!

A jövevények fogadására összegyűlt az egész tó hala. Jaj, mily öröm volt, midőn Meluzinát megismerték! Barnabás és Leokádia boldogságukban az egész halságot bálba hívták. Egy gyorsröptű pergőréce a nádasba szállt és meghívta nevükben Bölömbikát, Nádi Verebeket, Békazenekart, hadd legyen, ki muzsikáljon a tánchoz!  Oly fülsiketítő lármát vittek véghez, hogy az egész falu kigyűlt, megnézni, mi történt a tavon?

Juon csak vakarta a fejét, midőn a tó tükrén látta összegyűlve a tó minden halát, melyek táncától és tömegétől szinte főni látszott a víz. „Ilyet sem láttam még életemben!” – mondá.

Három napig ünnepelték Meluzina hazatérését és ismerkedtek férjével és a többi szép új társsal. Azután lecsendesedett ismét a tó és környéke, – és mesénk is véget ért, – mert mit mondhatnánk még Meluzináról? Hisz boldog halnak éppen gy, mint boldog embernek, nincs feljegyezni való története!

**************************************************************************