S. KIRÁLY BÉLA                             Tartsd az irányt ! – Osztályfőnököm: Jelenits István

A tanév 1967-ben is a vasárnapi Veni Sanctéval kezdődött. Az osztályunkban gyülekeztünk. Egyszer csak belépett egy fiatal, vékony, reverendás pap, hogy átvezessen minket a kápolnába. Ő volt Jelenits tanár úr, leendő osztályfőnökünk az elkövetkező négy évben. „Jöjjenek, uraim – szólt, s mielőtt kilépett volna az ajtón, felém fordult –, Gábor úr, zárja majd be az ajtót maga után!”, s már repült is felém egy kulcscsomó, amelyet a levegőben sikerült elkapnom. Nagyon imponált nekem ez a kis gesztus, amelyből megéreztem, hogy nagyszerű, belevaló tanárom lesz, aki maga is elvárja tőlünk a vagányságot. Nagy áldása életemnek, hogy annyi időt tölthettem vele.

          Mit jelentett Önnek akkor, hogy ő volt az osztályfőnöke?

Azt hiszem, mindent, amit érek. A Doktor, ahogy magunk között hívtuk, egész emberi mivoltában hatott rám és több gimnáziumi diáktársaimra is. Ahogy a temetőben közeledtem a ravatalozóhoz, egyre-másra fedeztem fel magam körül a Jelenits-tanítványokat. Láttam a tekintetekben, a mozdulatokban az összetéveszthetetlen, mély Jelenits-hatást, ami sokkal több, mint a tanár úr gesztusainak egyszerű utánzása. Ő volt nekünk a napi útmutató és feladat.

Érettségi tablóképe 1951-ből

A temetéséről jut eszembe, hogy az Az ének varázsa című könyvében olvashatók többek között Rónay György, Pilinszky János és Latinovits Zoltán ravatalánál elmondott imádságai.

Barátja volt Rónay és Pilinszky. Mint irodalmár, Jelenits az Újhold folyóirat köréhez tartozott. Számottevő publikációs munkássága, de valódi életműve szerintem az a különleges, mély hatás, amelyet a mi nemzedékünkre gyakorolt. Korszakos tehetség volt, kevés olyan sokoldalú zseni emelkedik ki a magyar kultúrából, mint ő. A szellem bármely területén kimagaslót és eredetit volt képes alkotni.

Kiváló matematikus lehetett volna, vagy nyelvész, filológus, filozófus. Páratlan ember volt, és oly szerény, alázatos, hogy aki megismerhette, azt egy életre megérintette.

És párját ritkító szerzetes is…

Kiváló szerzetesek között nőtt föl, s már fiatalon a rend büszkeségévé vált. A szellem és lélek csodálatos egységét valósította meg, mint kiváló mestere, Szent Ágoston, akit már tizennégy éves korában eredetiben olvasott. Szent életű volt, de az ájtatoskodás távol állt tőle. Mesélte nekünk, hogy ministráns korában megdicsérte a papjuk, mondván, papnak való az ilyen gyerek, de ő ezt a biztatást „lerázta magáról, mint kutya a vizet”.

Milyenek voltak az órái?

Sziporkázóan játékos elme volt. Minden órája hozott valami váratlant. Izgalmas és lelkesítő volt, ahogyan a tanórákon beszélt, legyen az magyar irodalom, nyelvtan, hittan vagy filmesztétika. Szigorú volt, de nem szeretett osztályozni. Feleltetés után sokszor csak annyit mondott: „No, üljön le.” Fölváltva magázott és tegezett minket.

Állandóan be lehetett hozzá kopogni bármilyen üggyel.

Az olvasmánynaplókat a határidő napján éjfélig lehetett leadni a szobájában. Többen éltek is ezzel a játékos megoldással. Ha úgy látta, némelyünknek különösen megtetszett egy órán említett szövegelemző módszer, vagy más, érdekes szellemi ötlet, meghívott bennünket, hogy a tananyagon kívül is foglalkozzunk vele.

       Említene egy-két ilyen példát?

Nagyon izgalmas volt például, ahogy az irodalomórán beszélt Fónagy Iván nyelvészprofesszor egyik frissen megjelent tanulmányáról, amelyik egy információelméleti verselemzési módszerről szólt. Megjegyzem, hogy ez a módszer a Large Language Model egyik legfontosabb trükkje, a ChatGPT alapvető összetevője. Egy másik extra curriculum-tanulmányunk a 148. zsoltár filológiai elemzése máig hatóan izgalmas volt, ahogy a verselemzései is. Ámulatba ejtettek a festmény- és a filmelemzései. Elvitt minket az Egyetemi Színpad filmsorozataira, színházba, múzeumba.

A szellem és lélek csodálatos egységét valósította meg (Wikipedia)

Ezek szerint különösen vonzódott a szellemi újdonságokhoz.

Vonzódott, de kellő óvatossággal. Teológiai kérdésekben, ahogy meg tudom ítélni, a Nouvelle Théologie híve volt. Francia és német folyóiratokból, illetve műveikből jól ismerte annak vezető képviselőit: Hans Urs von Balthazart, Yves Congart, Henri de Lubacot, Jean Daniélout és a náluk fiatalabb Joseph Ratzingert, a későbbi XVI. Benedek pápát. Teológustársai között vezető liturgikusnak számított. A második vatikáni zsinat után bevezetett Novus Ordo, az új miserend híve lett, de nem volt doktriner. Amikor egy ízben amerikai pap barátommal látogattam meg, aki trienti szertartású szentmisét óhajtott mondani, ő készségesen ministrált neki.

Hosszú éveken át tartotta legendássá vált Bakáts téri bibliamagyarázatait, melyekre hétről hétre zsúfolásig megtelt a templom.

Bizonyára látta a könyvtárát is...

Az mindig nyitva állt az érdeklődők előtt. A szobájába lépve azonban nem volt világos nekünk, hogy hol alszik, mert az ágya is tele volt könyvekkel. Amikor – mint rendfőnök – megörökölte mesterének, Sík Sándornak a könyvtárát,

már csak oldalazva lehetett oda bejutni. Ő ekkortájt az egyik széles könyvespolc tetején aludt.

Ha beszélgetés közben valamely könyvre terelődött a szó, a káoszban is azonnal megtalálta azt.

             Milyen volt az osztályfőnök vérmérséklete?

Nyugodt természete ellenére olykor kolerikus és türelmetlen is tudott lenni. Néha falhoz vágta az irodalomkönyvet, ha nem értettünk meg egy verset. Viszont a humora fergeteges volt, és szeretett tréfálkozni. Bárki társaságában a helyzetnek megfelelően viselkedett, legyen az püspök, egyetemi tanár, miniszterelnök, falusi pap vagy koldus. Vele voltunk legtöbbet az iskolai évek alatt, és utána is, hiszen sokat kirándultunk Itáliába, Erdélybe. Már nem volt fiatal, amikor

Rómába vezetett biciklitúrát, ahonnan visszafelé mi vonattal, ő továbbra is biciklivel tette meg az utat.

A kézfogása is jellemző volt, visszafogottan férfias és bizalmat sugárzón várakozó. Nagyon hiányzik, hogy már nincs velünk.

Jelenits tanár úr a Duna-parti Piarista Gimnázium tornaterménél 2014-ben

          Felidézne még egy-két személyes emléket?

A szóbeli érettségi vizsgára kócosan érkeztem. Félrehívott, előkapott egy fésűt, és megfésült. Vékony alkata ellenére nagyon erős és kitartó volt. Amikor ő belehúzott, a híres kilencszemélyes kenu, a Pipacs, szinte megugrott a Duna vizében.

Az egész nyári szünidőben diákokkal túrázott. Embert próbáló utak voltak ezek, vízen, biciklin vagy gyalog.

A biciklitúrán nemegyszer húsz kilométert is kellett tekerni a reggeli előtt. Ilyenkor ő főzött, egy-egy kreációja mai napig beszédtéma egykori diákjai körében. Például az a barackos gombóc, amelyet eső és szélvihar közepette készített.

    Könnyen belejött az evezésbe?

Az első vízitúrámon négyen eveztünk egy-egy oldalon, s a Pipacs végében ült a kormányos, akinek nehéz dolga volt a hajó méretei miatt. A kormányzás a vízbe mélyen merített lapát segítségével, indián módra folyt, meg vezényszavakkal, amire élesebb fordulások esetén volt szükség. Például a kikötésnél, ha az ár irányában halad a kenu. Általában Jelenits tanár úr volt a kormányos. Egyszer csak odaszól nekem, hogy én fogok kormányozni. Váratlanul ért, mert először ültem kenuban. A helycsere után jött az utasítása: „Nézz ki a parton egy tájékozódási pontot, és tartsd ezt az irányt!”

Egyszerűnek tűnt a dolog, amíg bele nem merítettem a lapátot a vízbe. Erős volt a sodrás, nehéz volt tartani az irányt, mert a két oldal nem egyenlő erővel húzott. Jött is a következő parancs: „Tartsd jobban az irányt!” Összeszedtem magam, de újra hallottam: „Már szóltam egyszer, hogy tartsd az irányt!” Végül belejöttem. Ma már tudom:

               „A bravúr kötelező.” Ez a mondat is tőle származik,

talán a Betű és lélek című kötetében olvastam a termést nem hozó fügefa példázatáról szóló fejezetben. Az én nemzedékemnek ez a jelmondat igen sokat jelent, és gyakran emlegetjük, mint értékes útravalót.

„Az önazonosságunk megőrzése nem magánügy…”

Beszélgetés B. Kis Bélával az Erdélyi Magyarok Egyesületének elnökével abból az alkalomból, hogy huszonöt éves az egyesület. 

1.     Az erdélyi magyarok tömeges menekülése Romániából 1987 kezdődött. Ez egybeesett Magyarország politikai, gazdasági és társadalmi életében megindult reformfolyamatokkal. Az eladósodott gazdaság, az ellenzék egyre hangsúlyosabb jelenléte és követelései, (melyek szamizdat lapokban és különböző találkozókon fogalmazódtak meg), mind azt jelezte, hogy Magyarország nagy változások előtt áll. Te 1987 őszén érkeztél Magyarországra. Mindebből a forrongó hangulatból mit érzékeltél?

Megérkezésemkor (1987. november 2.) még nem sokat érzékeltem, mert saját helyzetem tisztázásával voltam elfoglalva. Ugyan azt már otthon eldöntöttem, hogy nem megyek vissza, de azt nem tudtam, hogy az ittmaradásra milyen lehetőségem lesz. Természetesen azt is fontolgattam, hogy amennyiben itt nem maradhatok, végső esetben tovább megyek valamelyik nyugati országba. Az útlevelem lejárt, és fennállt az a veszély, hogy ha igazoltatnak, bizony visszatoloncolnak Romániába. Bujkálnom kellett a hatóság elől. Lehetőleg kerültem a nyilvános helyeket. Kapcsolatban voltam néhány menekülttársammal és megosztottuk egymással a híreket. Az a hír járta, hogy levelet kell írni Szűrös Mátyásnak (Az MSZMP Központi Bizottságának titkára), amiben kérjük, hogy tegye lehetővé ittmaradásunkat. Választ ugyan nem kaptunk, de nem jött a titkosrendőrség sem, hogy letartóztasson. Időközben alkalmi munkából éltem. A fordulópontot Szűrös Mátyás rádiónyilatkozata jelentette (1988. január 25.) Szűrös rádiónyilatkozata után jelentkezni kellett a hatóságoknál. Kaptunk egy ideiglenes tartózkodási engedélyt. Ezzel legálissá vált azt ittartózkodásunk, és megszűnt a kitoloncolás veszélye.

2.     Pomogáts Béla az Erdélyért című cikkében írja: „Az erdélyi menekültek és áttelepülők kétségtelenül gerjesztői voltak annak a nemzeti megújhodásnak, ami mostanában idehaza végbemegy.” (Magyar Hírlap, 1989. szept. 11.) Meggyőződésem, hogy az erdélyi menekültek érkezése nagymértékben befolyásolták az akkori politikai változásokat. Te ez, hogy látod?

Természetesen, hiszen gondoljunk csak a Szűrös Mátyás nyilatkozatára, amely az addigi politikával szembement. Az, hogy az egyik szocialista országból meneküljenek egy másik szocialista országba, ez addig elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor a menekültek száma egyre nőtt, és ezt a helyzetet a magyar politikának kezelni kellett. A jelenségre külföldön is felfigyeltek. A menekültek problémája összefonódott a romániai eseményekkel is, a falurombolási terv (1988. augusztus 2.) kihirdetésével, melyre több nyugati állam is felkapta fejét. Mindez akkor történt, amikor Magyarországon a gazdasági helyzet egyre romlott, amikor nyitni kellett nyugat felé úgy, hogy azért a szövetségeseket se sértsük meg. Azt sem kell elfeledni, hogy az ellenzéki csoportok figyelmeztetése a magyar kormány felé beigazolódni látszott. Az ellenzék már a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején jelezte, hogy Romániában a nemzetiségek (főleg a magyarok és németek) elnyomása és kiszorítása a közéletből egyre fokozódik.  A menekültprobléma kezelésével az egyházak, valamint az ellenzéki szervezetek kezdtek elsősorban foglalkozni.

A menekülthullám egy tragikus helyzetet teremtett. Az „erdélyi helyzet” is egyre tragikusabbá vált, mivel már nem lehetett hallgatni a falurombolásról, az ottani magyarság elnyomásáról stb. Itt Magyarországon szintén felháborodást keltett az egyes menekültek visszazavarás, hiszen azt a hatalom is tudta, hogy mi történik azokkal a szerencsétlenekkel, akiket visszaadnak a románoknak. Ezek a dolgok egyre gyűltek és növelték a magyarországi elégedetlenséget is. Minden agymosás ellenére volt egy réteg, amelyik tudta, hogy mi van Erdélyben, tudta, hogy ott magyarok élnek, ismerte a körülményeket is. Ismerték a Trianon gerjesztette igazságtalanságokat. Ez az akkori hatalomnak nagyon nem tetszett és úgy érezték, hogy mindezek az események és emberi hozzáállások a hatalommal szembemennek.

Az erdélyi probléma körüli hírzárlat oldódni kezdett. Nyilván elsősorban az ellenzék körében. Az ellenzék szembefordult az akkori hatalommal, és a szembefordulásnak ez is egy részét képezte. Tehát az erdélyi ügy kizárólag az ellenzék oldalán jelentkezett. Ahogy erősödött az ellenzék, úgy vele párhuzamosan az erdélyi ügy is egyre hangosabb lett. Így bármelyik erdélyi szerveződés védelemre és támogatásra talált az ellenzék körében. Ez a harc az erdélyi érdekekért és a hatalommal szemben együtt ment és egymást erősítették. Mi is egyből belekerültünk az ellenzéki körbe. Ha csak azt veszem, hogy Németh Géza vagy Németh Zsolt is a hatalom ellen voltak és az erdélyi menekültek is ott találtak először befogadóra. A magyar kormány mind a külpolitikájában, mind társadalmi szinten olyan politikai lépésekre kényszerült, melyek eddig nem léteztek a gyakorlatában. Az ENSZ-ben az emberi jogok védelmére hivatkoztak, ugyanakkor itthon megszervezték a Tárcaközi Bizottságot (1988. február 25.) és hivatalossá tették a menekültek letelepedését.

3. Amint az ismeretes, a civil és egyéb (nemzeti, demokratikus stb.) szervezeteket Rajk László belügyminiszter 1946 júliusában felszámolta. Abban az időben, amikor te átjöttél, hivatalosan még nem léteztek civil szervezetek, kivéve a hatalom által létrehozott és ellenőrzött néhány szakmai egyesületet (Pl. Magyar Gyógypedagógusok Egyesületet, 1972) Mikor és hogyan jött létre az egyesület?

A rákosszentmihályi református templomban, ahol rendszeresen összegyűltek az erdélyi menekültek. Ott hirdettem ki a szándékot, hogy szeretnék egy erdélyi csoportot létrehozni. Az első ilyen találkozót a Thököly úton, a Németh Géza által működtetett irodában tartottuk. Ott elmondtam az elképzeléseimet. Tulajdonképpen egy tudományos kört akartam csinálni, melyben nemcsak előadásokat hallgatunk, hanem kutatásokat is végzünk. Egyszóval egy tudományos műhelyt szervezése járt a fejemben. Viszont nem számoltam azzal, hogy a menekültek között nagyon kevés egyetemet végzett volt, akik számára az én elgondolásom nem sokat jelentett. Akik részt vehettek volna, azok is megélhetési problémákkal küzdöttek (álláskeresés, lakásszerzés stb.). Mivel a tudományos műhelymunka túl nagy falatnak bizonyult, abban maradtunk, hogy meghívtunk egy-egy szakelőadót, akik az erdélyieket érdeklő kérdésekről számoltak be. Első meghívottunk Bodor Pál volt, akit sokszor lehetett hallani a rádióban és olvasni a Magyar Nemzet hasábjain. Jegyzetei Diurnus néven jelentek meg. Ő sok emberen segített. Ezért kértük, hogy jöjjön el és mondja el tapasztalatait. És adjon tanácsot, hogy mit tehet egy frissen átjött erdélyi itt, Magyarországon. Ez 1988. március 22-én volt. Ettől számítom én az egyesület létrejöttét, noha a bejegyzéstől még messzi álltunk. A tömörülés első neve: Erdélyi Magyar Értelmiségi Klub. Szerettem volna, ha a klub egyesületté alakul. Csakhogy egyesületet külföldi állampolgár nem alakíthatott. Viszont itteni barátaink segítettek. Az egyesület megalakításához tíz magyar állampolgár kellett. Ők létrehozták az egyesületet és mi beléptünk. Ez akkor még nagyon bonyolult és veszélyes is volt. A magyar állampolgárok retorzióra is számíthattak, ami egy esetben meg is történt. A beadott papírokat elfogadták, de az egyesület emblémáját, ami Erdély címere volt, visszadobták, mondván, hogy ebből nemzetközi botrány lehet. Ezért kellett átalakítanom a címert.  A sok bonyodalom után bejegyezték az egyesületet.

4. Az egyesület már indulásakor felvállalta az erdélyi menekültek érdekképviseletét. Hogyan sikerült ez, hiszen akkor még az egyesület (az egyesületi tagok) is védelemre szorult?

Ez is egy folyamatnak a része volt. Az előadások, foglalkozások után ott maradtak az emberek és érdeklődtek, hogy mi van az erdélyiekkel, mi van a menekültekkel. Elpanaszolták, hogy átnéznek rajtuk, nem hallgatják meg őket, és, hogy mennyi visszásság történik a szemük láttára és az ő rovásukra. Akkor nekem eszembe jutott, hogy mi lenne, ha összeírnám a problémákat és elmennék a menekültügyi irodába és meghívnám az iroda vezetőjét. Mindenki mondja el a problémáját és kérjen rá választ az illetékesektől.  Összeírtam a kérdéseket, mint például két menekült hogyan házasodhat össze, vagy hogyan szerezhet jogosítványt stb. Elmentem az irodába és beszéltem dr. Németh Ferenccel, az iroda vezetőjével.  Szívesen vállalta, eljött és egy nagyon jól sikerült este volt.

Hasznos volt nemcsak a menekülteknek, hanem az irodavezetőnek is, mert ő ezekről a dolgokról nem is hallott eddig. A későbbiekben igyekeztek orvosolni az itt felvetett problémákat. Ezután kialakult egy közvetítői szerep az egyesületbe járó menekültek és a hivatal között. El is indult egy ilyen irányú aktivitás, hogy intéztem a menekültek ügyeit és közvetítettem kéréseiket. Ez viszont már több embert igényelt volna. Az egyre sűrűsödő problémák intézésére ráment a kutatói állásom. Kapcsolatba kerültem a menedéküggyel foglalkozó emberekkel (ügyvédek, szociológusok, statisztikusok). Itt említhetem dr. Tóth Juditot, aki a menekültügy jogász-szakértője, vagy Sík Endrét, aki a menekültügyet szociológiai szempontból vizsgálta. Együtt dolgoztunk pl. kérdőívek szerkesztésében, ami már egy tudományos munkának számít. Ugyanakkor létrejött a Menekültügyi Koordinációs Bizottság, amiben én is részt vettem. Mert kértem, hogy ebben a bizottságban legyen az erdélyieknek is egy képviselője. Az nagyon eredményes munka volt. Ott nagyon sok dolgot meg lehetett oldani. (pl. lakásproblémák, segélyek stb.). A Bizottságot 1992-ben, a marosvásárhelyi pogromot követő menekülthullám után felszámolták, mondván, hogy már nincsenek menekültek, tehát probléma sincs. Az erdélyieknek azóta sincs sehol képviseletük.

Tragikus, hogy az átjött kb. háromszázezer erdélyi magyarnak (és még háromszázezer, akik átjöttek a második világháború után, és azok leszármazottainak) nincs sehol egy az érdekképviseletét ellátó központja, egy kulturális központja, ahol megtalálja akár a napisajtót, akár az őt érdeklő és érintő könyveket, dokumentumokat. Ha pályázunk is, azt mondják, hogy mi nem vagyunk határon túliak, itt viszont nem vagyunk magyarországiak, hiszen erdélyi magyarok vagyunk, tehát sehova nem tartozunk. Senkit nem érdekel, hogyan őrizzük meg értékeinket, hogyan hasznosítsuk az otthonról hozott kultúránkat és tapasztalatainkat stb. Szomorú dolog ez, ha jól belegondolunk.

5. Nem tévedek nagyot, amikor azt mondom, hogy nem tudok más egyesületről, az Erdélyi Magyarok Egyesületén kívül, amelyéknek saját székháza lenne, főleg Budapesten. Ezt, hogyan sikerült elérni?

Először a Stoczek utcai kollégiumba fogadtak be, ahova havonta egy alkalommal mehettünk. Azt nagyon hamar kinőttük. Ott találkozókon kívül mást nem lehetett szervezni. Akkor volt a budapesti művelődési házak igazgatóinak egy találkozója a Fehérvári úti Kultúrotthonban. Én elmentem oda, hogy ha valamelyik Művelődési Ház befogad, akkor szívesen mennénk oda. Két művelődési ház jelentkezett, így kerültünk a belvárosiba (Molnár utca 7 szám). Utána azt is kinőttük. Több programot, rendezvényt is igényeltünk volna, de nem lehetett. Raktárunk sem volt ahol az egyesület dolgait tároljuk. Egy alkalommal a Molnár utca 5 szám alatti helység bemeszelt ablakaira lettünk figyelmesek. Benéztünk egy kis résen és láttuk, hogy mindenféle drótok, válaszfalak és törmelék van az elhagyatott, amúgy nagy helyiségben. Következő nap elmentem az Önkormányzathoz és kértem, hogy használhassuk raktárnak. Beleegyeztek és adtak egy kulcsot, amit másnap vissza is követeltek. Ekkor elkezdtem kilincselni a menekültügyi irodától kezdve a belügyminisztériumig. Nehezen, de beleegyeztek, hogy maradhatunk, amíg a helyiség rendeltetését tisztázzák. Mi akkor használatba is vettük és rendeztünk egy fotókiállítást, egyben ünnepélyesen megnyitottuk a helyiséget. Nagy sikere volt a kiállításnak, és ezzel a helyiség kapott egy funkciót. A cirkusz után békén hagytak. A következő év szeptemberében újra felszólítást küldtek, hogy hagyjuk el a helyiséget. Akkor újrakezdtem a levelezést, a kérvényezért, és akkor azt mondták, hogy még egy évig maradhatnak. Ez a felszólítás és újabb engedélyezés kb. tíz éven keresztül minden év szeptemberében elkezdődött és a következő év januárjában jóváhagytak még egy évet. Tíz év után sikerült a korlátlan bérleti jogot megszerezni. Közben mi rendbe tettük a termet. Még nem volt sem fűtés, sem villany. Kihúztunk egy drótot és egy szál körte lógott rajta, ebben a nagy teremben. Egyre több rendezvény lett.

6. A honlapi bemutatkozásból tudhatjuk meg, hogy ma már a feladatok között „… egyre nagyobb hangsúlyt kap a Magyarországon élő erdélyiek identitás-megőrzéshez kapcsolódó érdekképviselete.” Az átjött erdélyi magyarok itt nehezebben tudják megőrizni értékeiket, önazonosságukat?

Úgy kezdődött, hogy a menekültekkel foglalkoztunk. Akkor kitalálták, hogy többé nincsenek menekültek, de gyakorlatilag a problémák ugyanazok maradtak.  Amikor valamilyen problémát kellett a menekültekkel kapcsolatban megoldani, a hatóság mindig igyekezett leszűkíteni az érintettek körét. Akár a lakáskiutalásoknál, segélyezéseknél stb. Például ilyenkor megkülönböztették a menekülteket az áttelepülőktől, mondván, hogy az utóbbiaknak van hol lakniuk, vagy van állásuk és így tovább. Azoknak a sorsa, legyenek áttelepülők, menekülők, ideiglenesen itt tartózkodók, munkavállalók, a sorsuk attól nem változott, hogy milyen elnevezést adtak nekik. Az itt élő erdélyiekkel nem igazán foglalkozott senki. Szerintem ez egy nagyon fontos dolog és ezt próbáltuk felvállalni. Ez jelen pillanatban is így van. Sajnos az érdekek érvényesítése most is olyan nagy ellenállásba ütközik, mint ezelőtt huszonöt évvel.  Valószínű, hogy a többi erdélyi szervezet is látta ezt, ezért nem mozdult ilyen irányba, mert egyszerűbb volt az otthonmaradottakkal foglalkozni. Azt könnyebben elfogadják a hatóságok is. A hivatalos álláspont most is az, hogy ha valaki átjött, az már nem erdélyi, és mit akar az erdélyiekkel, ha már itt él. Gyakorlatilag ezt az álláspontot az Erdélyben elő magyarok is szívesen vallják. Ha egyszer átjöttél, akkor már nem vagy erdélyi, neked már nincs közöd Erdélyhez, ne is szólj az érdekükbe, ne is képviseld őket stb. Sokszor még az van, hogy az Erdélyben élő inkább elfogadja egy magyarországi magyar véleményét, mint egy átjött erdélyiét. Hogy minket árulóknak nevezne, ez nagyon szomorú és minden szempontból elfogadhatatlan. Mert az, aki eddig azt mondta, hogy árulók vagyunk, most szívesen felveszi a magyar állampolgárságot, vagyis olyanná válik, mint mi. Ez most egy érdekes helyzet.

A kilencvenes évek elején, rögtön a romániai fordulat után volt egy nagy kampány, hogy az erdélyiek menjenek vissza. Az itt élő erdélyiek iránti ellenszenv felújult. Akkor mondták, hogy nyugodtan hazamehetünk, mert ott már nincs semmi probléma és minden rendben van. Ezt hallottuk mind az erdélyiek, mind a magyarországiak részéről. A hangadók természetesen képtelenek voltak felfogni, hogy az ember nem ugrálhat ide is, meg oda is, ahogyan a szél fúj. Hogy ma eljutottunk oda, hogy Erdélyben élnek magyar állampolgárok, ez egy folyamatnak a része, és egy nagyon nagy eredmény.

A menekült kérdés eredendően Trianonnak az eredménye, valamint annak a román politikának, melynek egyetlen célja minden eszközzel (és az eszközök az idők folyamán csak finomultak, de lényegében nem változtak) kiszorítani a magyarságot a mostani Románia területéről, akár beolvasztással, akár kiűzetéssel. Csak nézzük meg azt, hogy a volt kétmilliós és a ma több mint egymilliós magyarságnak soha nem volt autonómiája, kivéve azt a tizenöt évet, amikor létrehozták a lényegében névleges Magyar Autónom Tartományt (1952 – 1967).

Hogy miért jönnek el Romániából az erdélyi magyarok: mert üldözik őket, mert leépítik a magyar oktatást, vagy, mert itt jobbak a vállalkozási lehetőségek végül is ennek nincs jelentősége. At viszont tény, hogy a menekültek folyama csak nyugat felé folyik, és soha nem vissza. Az a kevés ember, aki visszament,még statisztikai adatnak is kevés. A lényeges az volna, hogy a Magyarországra menekült magyaroknak legyen egy érdekképviseletük. Teremtsék meg azokat a körülményeket, melyek hozzásegítik őket identitásuk megőrzéséhez.

Feltevődik a kérdés, hogy mit jelent az erdélyi identitás, és van e szükség erdélyi önazonosságra. Az, hogy te erdélyi vagy, azért fontos (de beszélhetünk Felvidékről élvidékről, Őrvidékről vagy akár a csángókról is, vagyis azokról a magyarokról akik a Kárpát-medencében államalkotó népként léteznek és Magyarországtól csak a nagyhatalmak által kierőszakolt durva határmódosítások és kényszerbékék  választották el), mert ez egy sajátos kultúra-formát jelent. Az ott élők egy sajátos, a magyarországitól részben különböző kulturális, politikai, társadalmi feltételek között fejlődtek. A gyökerük magyar, az ottani kultúra forrása, tápláló anyaga magyar, csak a közeg, amiben létrejött és ami létrehozta, az ad neki egy sajátosságot, egyéniséget, egyediséget. Tehát ha te erdélyi vagy, akkor gyakrabban találkozol románnal, és akarva-akaratlanul is átveszel valamit (beszéd, kifejezés, szokás) attól a román közegtől, amiben kénytelen vagy élni. Ugyanakkor az állandó nyomás sokakat vagy állandó védekezésre, magyar létének őrzésére, magyar öntudatának növelésére késztet, míg másokat (és itt nemcsak a gyenge jelleműekre kell gondolni) megalkuvásra, beolvadásra. Tehát teljesen más környezet alakítja az önazonosságodat, mint egy magyarországinak. Ugyanakkor ez is magyar, vagyis a magyar kultúrának egy fejlődési ága. Most ha ezeket lenyesegetjük, azzal az összmagyar kultúra veszít. Például ha én a csángók kultúrájára azt mondom, hogy az román és az nekem nem kell, ahhoz semmi közöm, akkor ezzel az összmagyar kultúra veszít nagyon sokat. Az átjötteket és az otthon-maradottakat is segíteni kell, hogy megőrizzék magyarság- és Erdély-tudatukat.

Az erdélyi magyar önazonosság megőrzése nem magánügy. Ezt kellene megérteni, hogy magyarságunk és ezen belül erdélyiségünk megőrzése össztársadalmi ügy. Ebben az oktatáspolitikának, a társadalompolitikának, a civil társadalomnak és ezen belül egyesületünknek is meghatározott és fontos szerepe van.

Mi úgy látjuk, hogy ezt a kapcsolatok erősítésével lehet megoldani. Az anyaország és az erdélyi magyarság, egyáltalán a határ által leválasztott magyarság közötti kapcsolatok szorossá fűzése volna az ideális. Az lenne a cél, és az egyesületnek is ez lenne az egyik szerepe, hogy ugyanolyan fontosnak érezze magyarországi is a kolozsvári Mátyás-szobrot, mint akár a Halász bástyát.  Mi ennek érdekében dolgozunk, vagyis azt a kultúrát, ami ott kialakult, azt itt közkincsé szeretnénk tenni. Ezért hozzánk, az egyesületbe magyarországiak is szívesen járnak.

7. „Az egyesület jelenlegi működésének a gerincét az évi mintegy 100-150 rendezvény képezi, melyek elsősorban kulturális, ismeretterjesztő jellegűek. Programjai között szerepel könyv- és lapbemutató, író-olvasó találkozó, tudományos ismeretterjesztő előadás, előadássorozat, kiállítás, filmklub, játszóház, kirándulás, képes levelezőlap, cserenap, táncház, színházi előadás, előadóest, társkereső klubest, bál, tábor, sportnap stb. Minden program kötődik Erdélyhez?”

A programokban igyekszünk az erdélyi kultúrát, értékeket bemutatni. Tehát van egy népszerűsítő szerepük. Azon túl egy identitás-megtartó szerepük is. Célunk az, hogy itt élő erdélyiek ne feledkezzenek el az erdélyi kultúráról. A programokat többségben az erdélyiek látogatják, de természetesen függ az előadástól is. Egy zenei esten például nagyon sok az anyaországi is. A lényeges az, hogy kialakuljon egy olyan közönség, amely jóérzéssel hallgat meg akár egy erdélyi vonatkozású előadást, akár mást is. Sajnos a hivatalosságok az egyesület közösségszervező, identitás-megőrző szerepét kevésbé vagy egyáltalán nem értékelik.

Az egyesület megalapításakor és azóta folyamatosan arra törekszünk, hogy legyen egy erdélyi központ, amiről lehet tudni, hogy itt az erdélyi kultúrát, életformát lehet megismerni. Szükség van egy olyan helyre, amely Erdélyen kívüli, de erdélyi központként működik és magába foglal egy művelődési házat, egy információs központot és egy könyvtárat is, ami összegyűjtve egy helyen tartja, megőrzi az erdélyi könyv- és sajtóanyagot. Valami olyan központra gondolok, mint az olasz, francia vagy román kulturális intézetek.

8. Milyen a kapcsolat az egyesület és más erdélyi szervezetek között? Itt főleg a Magyarországon működő erdélyi szervezetek együttműködésére, az egyesületek közötti összhang megteremtésére, az információcserére, az egymásra szervezés kiküszöbölésére, a kölcsönös segítségnyújtásra gondolok.

Mint első erdélyi szervezet az országban, nyomon követtük a többi egyesület megalakulását, működését, néhány esetben a megszűnését vagy stagnálását is. Azt láttuk, hogy érdekeink érintkeznek egymással, sok esetben találkoznak is. Össze kellene fogni ezeket a szervezeteket, hogy hatásosabban működjenek, hogy együttesen léphessünk fel egy-egy közös ügy megoldása érdekében. Most például napirenden van a Székelyföld autonómiájának kiharcolása, amiben szerintem az itteni erdélyieknek közösen kell fellépniük, mint tettük ezt az elmúlt év szeptember 1-én is. Az összefogásnak nagyon sok próbálkozása volt, több-kevesebb eredménnyel.  Most talán eljutottunk egy olyan pontra, hogy van egy közös csoportosulás, közös célokkal és közös honlappal. Nagyon reméljük, hogy a közös munkának lesz eredménye. Március 10-én mi is részt kívánunk venni a Székelyföldért Társaság által szervezett tüntetésen, melyet a Székelyföld autonómiájának elnyeréséért tartunk.

9. Az egyesület hogyan és milyen szinten tartja a kapcsolatot az Erdélyben működő szervezetekkel, alapítványokkal? /Kérlek erre válaszolj egy néhány mondatban./ 10. Van-e kapcsolat az egyesület és a külföldön működő erdélyi szervezetek között? Itt elsősorban a nyugaton alakult és talán még ma is működő szervezetekre gondolok.

Ezen a területen nagyon sok próbálkozásról számolhatok be. Sajnos el kell mondanom, hogy mindegyik kísérlet kudarccal működött. Csak egy példát szeretnék említeni. Számtalan esetben próbáltuk felvenni a kapcsolatot az Ausztriai Erdélyi Magyarok Egyesületével. Sem leveleinkre, sem elektronikus leveleinkre soha nem kaptunk választ. Még elutasítót sem, pedig az is jobb lett volna, mint a hallgatás, mert akkor tudjuk, hogy mihez tartsuk magunkat. Ilyen lehangoló példákat még tudnék említeni, de minek.

10. Az egyesület könyv- és folyóirat kiadásával is foglalkozik. Milyen könyvek és folyóiratok jelentek meg az egyesület kiadásában?

Három könyvet sikerült megjelentetni. Az első a „Magyar nyelvkönyv román anyanyelvűek számára”. Ezt a könyvet még ma is keresik. Az egyesületben még van néhány példány. A másik egy reprint, de nagyon ritka kiadvány: „A Kolozsvár-Monostori református templom története”. A kolozsváriak úgy ismerik, hogy a Kakasos templom. 2003 és 2007 között évente a Hungária Ügyviteli Irodával közösen kiadtuk az „Elszármazott Erdélyiek Névjegyzékét”. A kiadványnak összesen öt kötete jelent meg. Három folyóiratot is elindítottunk. Az elsőt „Limes” címen. Ez jellegét tekintve nemzetpolitikai szemle volt. Sajnos csak egy száma jelent meg, 1989-ben. 1990 és 1995 között Vigyázó címmel romániai magyar lapszemlét jelentettünk meg. Ez negyedéves kiadvány volt. Anyagi gondok miatt szűnt meg. Jelenleg csak az „Erdélyi Hívogató”  információs havilap jelenik meg, szerény formátumban. Elsősorban a programjainkat ismerteti. Fontosnak tartottam, hogy az előzetes programokról adjunk hírt és ne utólagosan szóljunk róluk. Ehhez legalább havonta egyszeri megjelenés szükséges. Lényeges volt számomra a programok rövid ismertetése is. A Hívogatóban megjelentetjük a többi erdélyi szervezet munkáját, programját, ha erre lehetőséget kapunk. Általában négy oldalban jelenik meg, de voltak vastagabb számok is, amikor valamilyen támogatást is kaptunk. Az „Erdélyi Hívogató” ma már szorosan kapcsolódik az egyesület munkájához.

11. Az egyesület, jelentős tudományos munkát végez – olvasható az ismertetőben. Miben áll ez a tevékenység és hogyan valósul meg?

Ez a munka már nagyon régen elkezdődött. A Széchényi Könyvtárral közösen dolgoztunk azon, hogy felkutassuk a kül-erdélyi sajtó termékeit. Ez azt jelenti, hogy olyan sajtótermékek felkutatásán, összegyűjtésén és digitalizálásán fáradozunk, amelyek Erdélyről szólnak, Erdéllyel kapcsolatosak, de Erdélyen kívül jelentek és jelennek meg. A két világháború között főleg a Magyarországra menekült erdélyiek adtak ki több ilyen sajtóterméket. A második világháború után Magyarországon Erdély tabutéma lett, és a trianoni határokon kívül rekedtek életéről, szenvedéseiről főleg a nyugati országokban élő emigránsok által írt és szerkesztett sajtó tanúskodott. 1987-től, az erdélyi menekültek megjelenésével Magyarországon először illegális (szamizdat), majd engedélyezett kiadványok láttak napvilágot. Ezeket igyekeztünk összegyűjteni és feldolgozni. Sajnos a munka nem folyamatos, mert ehhez sem pénzt, sem „tapsot” (bátorítást) nem kapunk.  

12. Te voltál és vagy ma is az egyesület elnöke. Ugyanakkor biológusi pályádat hagytad el az egyesületi munkáért. Ez utóbbi munka, mint életcél tudta- e helyesíteni a másikat (tegyük hozzá, hogy azt is nagyon szeretted.)? 

Ha valamit én elkezdtem csinálni, abba igyekeztem mindent beleadni. Nagyon sok mindent szeretek csinálni. Ezt is szeretem jól csinálni. Ha csak erre az egyesületre fokuszálok, akkor nyilván, hogy még sok a tennivaló. Ha viszont megnézem a többi egyesület által elért eredményt, akkor azt mondhatom, hogy nincs miért szégyenkeznem. A lényeg az, hogy ezt a munkát is szívvel-lélekkel csináltam, és a körülményeket is figyelembe véve, úgy gondolom, hogy jól.

Az interjút Spaller Árpád készítette 2015-ben. Az interjú eddig nem jelent meg sehol.)

Király Béla

A kastély hűvös árnyékában

- interjú Garda Dezső történésszel -

A Kastély árnyékában című könyve[1] alapmunka a gyergyói székelység múltjának megértéséhez. A történelmi-szociográfiai műveit forgatva egyre inkább úgy érzem, hogy a gyergyói tájegység jelentősége, az itt élők részvétele a székelység harcaiban valamint életrevalóságuk kevesebb hangsúlyt kap a médiában, mint Csík- és Udvarhelyszék. Mi lehet ennek a magyarázata?

Gyergyót az évszázadok során az egyik legkisebb székely széknek tekintették, noha civilizációteremtő képessége sok tekintetben felülmúlta a szomszédos székek anyagi és szellemi kultúrértékeit. Elég, ha a gyergyószentmiklósi, illetve a gyergyóújfalvi 1581-es esztendei falutörvényekre, vagy az 1650-ben Szárhegyen véglegesített Csík-Gyergyó és Kászonszékek „konstitúciójára” gondolunk. Csík az évszázadok során mindig is a bekebelezésére, alávetésére törekedett, de Gyergyó, mint alszék, a 19. század hetvenes éveinek közepéig megőrizte önállóságát. 1876-ban a megyerendszer Székelyföldre történő kiterjesztésével a Gyergyói-medence településileg Csík vármegye részévé vált. Ennek ellenére a 19. század végén és a 20. században a Ceauşescu-rendszer 1965-ben bekövetkező állandósulásáig Gyergyószentmiklós város és a nagynépességű községek meg tudták őrizni fejlődési képességüket. A 20. század nyolcvanas éveiben, illetve az 1989-es év változásai után azonban a csíkiaknak sikerült a központi anyagi támogatásokból, fejlesztésekből kiszorítaniuk Gyergyót, ami a város lassú hanyatlásához vezetett.

A Gyergyói-medence egyik ékessége a gyönyörű Lázár kastély. Kik voltak a Lázár család legjelentősebb személyiségei és milyen közéleti szerepet játszottak annak idején?

A Lázár család első okleveles említésével 1406-ban találkozunk Csíkjenőfalván, egy malomper alkalmával. 1435-ben Lázár Bálintot már szárhegyi főtisztként említették. Fia, Lázár András pedig kiterjesztette földesúri hatalmát a Gyergyói-medence minden településére. A 16. század első feléből származó forrásanyag úgy tünteti fel az akkori Lázár család fejét, mint a térség egyik legnagyobb hatalmú főurát. A székelység közéletében játszott fontosságát bizonyítja az a tény, hogy 1506-ban Lázár András elnökölt az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen. Ő már jelentős birtokkal rendelkezett Lázárfalván, Csikszenttamáson, a Maros-széki Szentannán, Gyalakután, illetve a Kolozs megyei Kidén. A Lázár család tagjai hol hadnagyai, hol pedig székbírói voltak Gyergyó széknek. 1530-ban Lázár Ferenc helyét rövid időre Lázár István foglalta el, aki elnyerte Csík királybíróságát, s többé nem tartotta tiszteletben a családjának addig alárendelt Kászon és Gyergyó önállóságát. Ettől az időponttól jött létre közigazgatásilag Csík -, Gyergyó- és Kászonszék, melynek királybírói a 17. és 18. századokban szintén a Lázár család tagjai voltak.

  Kiknek a nevéhez köthető a kastély építése?

Lázár I. István korában 1530-ban már zajlottak a kastély építési munkálatai. Lázár IV. István - első neje halála után folytatta az építkezést. 1631-ben még egy bástyát építtetett hozzá, majd egy év múlva az épület-együttes az úgynevezett asszonyok házával bővült. Ez a rész a konyha és más gazdasági tevékenységeket kiszolgáló helyiségeket foglalt magában. Közéjük tartozott a 6 m2 alapterületű hússütésre használt szabad tűzhely és egy 12 m2 alapterületű boltozatos katlan. Az 1632-es évi bővítéskor vélhetően több jobbágylakást számoltak fel, mivel az épület-együttes bővítése csakis ezek elköltöztetése révén volt lehetséges.  A faltól 100 méterre előkerültek egy ilyen földes padlójú, hegyoldalba épített ház maradványai, szegényes, egyszerű kivitelezésű edényanyagokkal.

A szárhegyi kastély építéstörténete híven tükrözi a szabad székely közösségből kiemelkedett Lázárok kényelmi és reprezentációs igényeinek fokozatos növekedését, anyagi lehetőségeik függvényében. A korai korszakra igen jellemző, 1532-ben épült háromsejtes, földszintes kapuépület környezetébe legfeljebb valamilyen kisebb méretű lakóház és gazdasági épületek szerény együttesét tudjuk csak elképzelni - esetleg az udvar közepét átszelő XVII. századi paloták helyén - a kevés jobbágyú, gazdasági lehetőségeiről sem éppen nevezetes szárhegyi birtokközpontban. Ezzel szemben Bethlen Gábor fejedelem unokatestvére, Lázár IV. István a XVII. század elején Csík- Gyergyó- és Kászonszék főkirálybírájaként már divatos, bástyára emlékeztető saroktornyokkal és pártázatos várfalakkal védett udvarú kastélyt építtetett magának, amelynek külön „palotája" épült a székgyűlések számára, s jelentősen kibővítette vagy újjáépíttette az udvar közepét átszelő lakóépületet is.

A kolozsvári levéltárban folytatott kutatásaim során megtaláltam az 1692-ből származó „Inventaria Curiae”-t vagyis a kastély épületének leírását, amely minden valószínűséggel a Lázár V. István korabeli állapotokat tükrözi, aki további jelentős bővítéseket végzett az épületrendszeren. Az 1706 - 1708. évek labancpusztítása óriási kárt okozott a kastélyban.

1718 után, Lázár Ferenc harmadik házasságkötését követően építették a kapuépületet, a délnyugati illetve délkeleti bástyával összekötő épületeket, köztük a reprezentatív hosszú palotát, elkészültek a kapuépület második, udvar felőli traktusát alkotó helyiségek s a hozzájuk csatlakozó, alul kocsiáthajtós, árkádos udvari rizalit. Ezeknek az eleinte helyreállítást és lakhatóvá tételt, a későbbiekben pedig kétségkívül a kastély lényeges bővítését célzó építkezéseknek és átalakításoknak hű tükre a fentebb már említett 1742-es leltár.

   Milyen fontosabb adatokat tartalmaz még ez a leltár?

Világosan kiderül belőle, hogy Lázár Ferenc gróf halálakor az épületegyüttes bővítése és szépítése a végéhez közeledett. A munkálatok utolsó szakaszában lényeges szerkezeti változások is bekövetkeztek. A kastély reprezentatív helyiségeinek jelentősen kibővült tömbje körvonalazódott a kapuépületben és környékén, s a megújított épület helyiségeit létrehozó új funkciókat e leltár is már rögzíti. Minden valószínűséggel itt szándékoztak kialakítani az úr házát, feleségének, leányainak és fiainak a lakószobáit, s az újonnan kialakított harmadik szinten két nyári ebédlőház is megépült. „Palota" és a „legények lakószobája" épült a kapuhoz ragasztott keleti lépcső folytatásában, a kastély védőfalához ragasztva az emeleten, míg a földszintre színek kerültek. A kapuépület másik oldalán, a délnyugati bástyáig terjedő részen a szolgáltatások számára alakítottak ki helyiségeket, a bástyán túl, észak felé pedig vendégszobákból körvonalazódott egy másik, még befejezetlen épületegység.

A kastély 1748. szeptember 21-én leégett, gazdái pedig - kezdeti kísérletektől eltekintve, amikor még a szék segítségéhez is folyamodtak a helyreállítást támogatandó, anyagilag kimerülten a hosszú örökösödési per költségei miatt - rövidesen lemondtak az újjáépítéséről. Gróf Lázár Ferenc XIX. századi utódai csak kivételesen szálltak meg a részben romos együttes néhány még lakható helyiségében, előnyben részesítve a vármegyék területén fekvő birtokaikat. A család nemesi előnevét adó birtokközpont épületei közül a keleti szárny és a kapuépület lizénás homlokzattagolásában ismerhetők fel XIX. század eleji javítások, alakítások nyomai. A kastély 1836-os felosztása után keletkeztek a keleti és a nyugati védőfalon vágott kapuk.

   Ön szerint mekkora hírneve volt és van az épületegyüttesnek? Mit kell tudnunk a kastély művészettörténeti jelentőségéről?

A szárhegyi kastélyt már a 17. századtól igen sokan megcsodálták. A 19. században Benkő Károly, Orbán Balázs és Kővári László leírásai a kastélyt alkotó épületegyüttes külső képét mutatták be. A híres történész, Kelemen Lajos a gróf Lázár család meggyesfalvi levéltárának iratanyagát kutatta, számos adattal gazdagítva a kastéllyal kapcsolatos ismereteinket. Ő találta meg az 1743-ban keletkezett, és éppen gróf Lázár Ferenc építkezéseire vonatkozó tanúvallatás szövegét is. 1963-ban kezdődtek el a Lázár kastély régészeti ásatásai.

              B. Nagy Margit tanulmányaiban az épületegyüttes művészettörténeti vonatkozásait vizsgálta, különös tekintettel a kastély reneszánsz pártázattal díszített homlokzatának művészettörténeti értékére, melyet egyrészt Bethlen Gábor fejedelem építkezéseinek hatásaként magyarázott, másrészt pedig a család lengyel kapcsolataihoz kötötte.

             Kovács András, Bethlen Gábor fejedelem olasz építészeinek erdélyi tevékenységével magyarázta a szabályos alaprajzú, sarokbástyás kastélyok erdélyi elterjedését, mint amilyen a szárhegyi Lázár kastély. Sebestyén György az építész szemszögéből tanulmányozta a szárhegyi kastély építésének a történetét.

A kastély 18-19. századi állapota rekonstruálásában jelentős szerepük volt a bukaresti műegyetemi hallgatóknak, akik felmérés-sorozatot készítettek Szárhegyen, melyet 1967-ben tettek közzé a bukaresti Ion Mincu Intézet által kiadott Documente de arhitectură din Románia gyűjteményben.

              A 21. század elején Darvas Loránd és Demjén Andrea régészeti ásatásai gazdagították ismereteinket a Lázár kastély múltjára vonatkozóan.

Hogyan találta meg a kastély a környék kulturális életének helyet adó szerepét?

1974. augusztus elsején avatták fel Szárhegyen a képzőművészeti alkotótábort, amely az évtizedek során népszerű művésztelep rangjára emelkedett, civil kezdeményezésből fakadó nagy összefogások és adakozások eredményeként. Az itt tevékenykedő művészek felbecsülhetetlen értékeket teremtettek itt-tartózkodásuk idején. Művészettörténeti jelentősége még nem mérhető a legendás Nagybányai Művésztelepéhez, de a legjobb úton halad, hogy azt megközelítse. Fennállásának közel fél évszázada alatt 2279 műalkotással gazdagodott a gyűjteménye, amelyben a képek mellett 260 hagyományos szobrot, köztéri művet is nyilvántartanak.  A művésztelepet Gaál András és Márton Árpád képzőművészek és az újságíró Zöld Lajos hozta létre. A Ferences rendi kolostort és a Lázár-kastély műemlék-épületét a gyergyószentmiklósi vállalatok vezetőinek segítségével sikerült valamennyire felújítani. A kastély Kapubástyáját úgy restaurálták, hogy állandó kiállítást nyithattak benne. Felépült a Lovagterem és az Asszonyok háza.

A táborozók közé először a „nagy öregeket” látták itt vendégül, majd érkeztek a fiatalabb művészek, a tanítványaik. Itt minden korosztály művésznemzedéke jól megértette egymást.

Gyergyószárhegy Kolcsár Béla művészeti igazgató által vezetett Kulturális és Művészeti Központjának egyik kiadványában[2] olvastam, hogy a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben a helyi közösség áldozatos és kitartó kalákamunkájának köszönhetően már a kolostor is használhatóvá vált és a kastély restaurálása is elkezdődött…

Errefelé sokan tudják, és nyomtatva is olvasható, hogy a rendszerváltás előtti másfél évtizedet a magyar-román barátság jegyében életre hívott alkotói és közösségi építőmunka határozta meg. Az alkotótábor leltárja évente átlagban negyven alkotással gyarapodott, köztük sok nagyméretű köztéri szoborral, amelyek olykor több évig tartó táborozás alatt készültek. Ezek közül - az akkori szerződés értelmében - harmincnyolc alkotást a ferences kolostor területén helyeztek el. Aztán 1988-ban a kommunista hatalom átmenetileg bezáratta az alkotótábort, noha a szárhegyi gyűjtemény a leltárkönyv szerint már 616 alkotással rendelkezett. És ez az anyag még teljes, nem hordták szét, mint az ország többi képzőművészeti táborának anyagát.

   Érdekelne, hogy a restaurálásokat milyen szakszerűséggel végezhették…

2013. május 24-én Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 400. évfordulója tiszteletére nemzetközi történész konferenciát szerveztem, melyen két előadás is részben a szárhegyi Lázár kastélyhoz kapcsolódott. Pál Antal Sándor és Kovács András éppen arról számoltak be, hogy milyen hiba történt a helyreállítási munkálatok során. A restaurálók ugyanis a kolozsvári levéltárban található leltár alapján végezték a munkálatokat. Pál Antal Sándor azonban a marosvásárhelyi levéltárban megtalálta az eredeti leltárt, amely különbözött a kolozsvári leltármásolattól. A két leltár összehasonlításakor kiderült, hogy nem a valóságnak megfelelően végezték a restaurálást. A következő nap kimentünk a helyszínre. Mivel a szárhegyi Lázár kastély főbejárata be volt zárva, az oldalbejáraton keresztül jutottunk be az épületbe. Itt a két történész konkrétan is megmutatta a restaurálási munkálatoknál elkövetett hibákat.

Hogyan változott a kastély jogi helyzete a rendszerváltás után?

A rendszerváltás átjárhatóvá tette a határokat. 1990-ben újraindult a művésztábor, és immár művésztelepi igényekkel nyitotta tágra kapuit az összmagyar művészet képviselői előtt. A nyitás más országok, földrészek irányába is megtörtént. 1994-ben új vezetőség került Szárhegyre, amely folyamatos változásokat indított el.  Az alkotótábort KORKÉP névre keresztelték el. Aztán 2014-ben súlyos megpróbáltatás érte a művésztelepet, ugyanis az örökösödési eljárás során az új tulajdonosok kiszorították a művésztelepet a Lázár-kastélyból.

Kik ezek az új tulajdonosok? 

Az egyik báró Liptay Antal volt, aki a rossznyelvek szerint Pinochet chilei elnök titkosszolgálatának lehetett a vezetője. Ő a kastély 13/24-ével rendelkezett. A bárót az örökösök másik csoportja, a Berczeliek és Vormayer Tivadar megtámadták a bíróságon. A támadások kereszttüzében a báró a Böjte Csaba által vezetett dévai Szent Ferenc alapítványnak adományozta a tulajdonrészét. A Berceliek azonban nem ismerték el az új tulajdonost. A törvényszéken arra hivatkoztak, hogy elővásárlási joguk van Böjte Csabával szemben. Az igazságszolgáltatás jóváhagyta a Berczeliek kérvényezését, így a kastély az argentínai Berczeli család tagjai és Vormayer Tivadar tulajdonába került. 2019-ben még megkeresett Vormayer út, hogy a Kastély árnyékában című könyvem alapján tartsak egy előadást a szárhegyi Lázár család történetéről, bent az épületben. A felkérést természetesen elvállaltam. Ám amikor a falakra kihelyezendő plakátokat félig megterveztem, megérkezett az elbocsájtó szép üzenetet: törölték a felkérést. Jól sejtem, hogy kik akadályozhatták meg, de mivel ők a helyi hatalom embereiről van szó, nem nevezem meg őket.

A polgármester sem tehetett semmit a helyiek érdekében?

Ő nemhogy a kastélyt, de még a község erdőjét sem volt képes megvédeni a famaffiától. Ahelyett, hogy képviselte volna a községet a bíróságon – nyilván a maffia nyomása alatt –, inkább lemondott.

Erről a témáról is szerettem volna kérdezni, mivel tudom, hogy RMDSZ képviselőként 12 évig viaskodott Bukarestben az erdőmaffia ellen. 1998 és 2000 között pedig tagja volt annak a parlamenti különbizottságnak, amely a romániai erdőgazdaság helyzetével foglalkozott.

            2000-ben a gyergyószárhegyi Alsóerdő a Gyergyói-medence legjobb minőségű erdőállományát képezte. Az állami erdészet szakemberei viszont, akik e magántulajdonú erdőt kezelték, nem tartották tiszteletben az üzemtervet, több fát termeltek ki a megengedettnél, ami az erdő meggyérüléséhez vezetett. A megritkított erdő pedig már egy nagyobb szélfúvás erejének sem tudott ellenállni.

A hitelesség kedvéért idéznék a Környezetvédelmi Ügynökség jelentéséből: „Az Erdészeti Hivatal által felmutatott adatok elemzéséből kitűnik, hogy Szárhegy község erdeiből 2001-ben 5600 m3, 2002-ben 6500 m3 és 2003-ban, a széltörésig 7800 m3 fatömeg termelődött ki, annak ellenére, hogy az üzemterv 3700 m3 évi vágási lehetőséget enged meg. Le lehet vonni a következtetést, hogy az állami erdészet alkalmazottjai által irányított túlzott törvénytelen kitermelés és a lopások (a Hargita Megyei Erdészeti Felügyelőség 2002-ben végzett ellenőrzéséből kiderült, hogy ezekről a területekről a jelzett adatokon kívül még kitermeltek 10913 m3 fát) is elősegítették a széltörés bekövetkezését.” Mivel egészítené ki mindezeket?

A széltörés a szárhegyi Alsóerdőben 2003. augusztus 15-én történt és 150,7 hektár nagyságú területet sújtott. Ennek ellenére - a terepen végzett mérések nélkül - 219,7 hektárnak megfelelő területet nyilvánítottak széltöröttnek. Az Ügynökség jelentéséből viszont az is kitűnik, hogy a Gyergyószentmiklósi Állami Erdészeti Hivatal megszegte az erdőrendtartási törvényt azzal, hogy értékbe tette a kitermelendő famennyiséget szálankénti felleltározás nélkül, ahogy azt a törvény előírja, és az okiratokat is meghamisították, mert úgy állították ki ezeket, mintha megtörtént volna a ez a felleltározás. Hasonlóképpen, anélkül, hogy betartották volna a törvényes kereteket, kitermelési engedélyeket állítottak ki a szárhegyi magán- erdőtulajdonosok egyesülete nevére, annak ellenére, hogy az egyesület nem rendelkezett kitermelésre szakosított engedéllyel, és nem volt a terület tulajdonosa sem. Az Erdészeti Hivatal és az erdőtulajdonosok egyesülete között kötött egyezség az arra kötelezte az erdészeti hivatalt, hogy állítsa ki a fa eredetét igazoló okmányokat az egyesület által elszállított fára, az egyesületet pedig arra, hogy állítsa ki a fuvarlevelet a tulajdonosoknak, holott nem az egyesület a tulajdonos és az erdészeti hivatal csak az erdő jogos tulajdonosának állíthatja ki a fa eredetét igazoló okmányokat. A törvényesség ilyen alattomos kijátszásával tehát 20.000 köbméter műfa termelődött ki, amire az Erdészeti Hivatal kiadta a szállítási leveleket. Nyilván minden adat hamis volt, mert az egyesülethez nem ment be ez a famennyiség és igazoló aktát sem állított ki a felvásárló cégek nevére.

Mikorra vált a híres szárhegyi erdő csutakossá?

2004 nyarán történt mindez, de még 2005 novemberében sem tisztították ki a volt erdős területet és a hulladékokat sem szedték össze.  A kárvallottak azok a szárhegyi erdőtulajdonosok voltak, akik nem mertek panaszt emelni erdőtulajdonuktól való megfosztásukért, mert a fából meggazdagodtak és a fatolvajok házuk felgyújtásával fenyegették őket.

   És mi történt az itteni erdőirtás értelmi szerzőivel?

Noha az Állami Egyedáruság visszaminősítette vezető tisztségeiből a szárhegyi erdőirtás értelmi szerzőit, az erdészek alapszabályzatának büntető rendelkezései ellenére a továbbiakban is megtartották őket a tisztségeikben és mindent elkövettek a környezetpusztító tevékenységük által okozott károk elsimítása érdekében. Hasonlóképpen a romániai ügyészségi szervek is az erdőirtások által okozott károk elsimítására törekszenek. Ilyen például a 80/P/2004-es ügyészségi dosszié, mely 6 kötetből és 3176 lapból áll. A marosvásárhelyi bíróság mellett működő ügyészség - miután több mint kilenc hónapon át próbálta menteni az erdőirtókat - 2004. december 16-án felküldte a kivizsgálás anyagát Bukarestbe, a Legfelsőbb Ügyészség Terrorizmus és Pénzmosás Kivizsgálásával Foglakozó Igazgatóságra, ahol az ügyiratcsomó több mint fél évig porosodott anélkül, hogy belenéztek volna.

A tények azt bizonyítják, hogy erdeink hóhérai az ügyészség által védve vannak és mindent elkövetnek a bizonyító akták eltüntetéséért. Hasonló magatartást érzékelünk a bíróságok részéről is. Legsokatmondóbb eset éppen a szárhegyi Alsóerdőhöz kötődik. A 73/P/2004-es ügyészségi dosszié esetében az ügyészség megfogalmazta a vádiratot az erdőirtók ellen, ennek ellenére a gyergyószentmiklósi bíróságon több mint egy évet húzták az időt a törvényszegők érdekében, mikor pedig döntést kellett volna hozniuk, a Legfelsőbb Bíróság átutalta az ügyet a Piatra Neamţ-i bíróságra, úgy hogy a vádirathoz olyan aktacsomót csatoltatott, mellyel fel lehet menteni a törvénytelen fakitermelőket.

Köszönöm a beszélgetést.

Forrás: Valóság 2024 július. A szerző küldeménye.

Király Béla                             Nagyenyed nem ereszt

                                                     Interjú Garda Dezső történésszel

2022 júniusában ünnepelte alapításának 400. évfordulóját a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium. A 25 ezer lakosú kisváros jelentőségét máig ez a kollégium adja, és nem csoda, ha a világ minden részéből sereglettek oda véndiákjai. Az esemény tiszteletére jelent meg Garda Dezső A nagyenyedi kollégium története a 19. század végéig című könyve a gyergyószentmiklósi F&F kiadó gondozásában.

– Könyve Garda József élete és munkássága alcímet viseli, és úgy állít emléket az utolsó rektorprofesszornak, hogy részletesen bemutatja a kiváló tanáregyéniség küzdelmeit, amelyeket a kollégium főiskolai jellegének megtartása érdekében folytatott.

-Garda József a dédnagyapám volt. 15-16 évesen végigharcolta az 1848–1849-es szabadságharcot, és csak utána fejezte be tanulmányait a marosvásárhelyi kollégiumban. 1855-ben a kolozsvári teológiai intézetbe került, ahol később papi szigorlatot tett, majd 1857 elején osztálytanító lett ugyanott. A következő években a marburgi és a bázeli egyetemeken folytatta tanulmányait. 1859 után a nagyenyedi főiskolán előbb segédtanár volt, majd 1862-től 1895-ig teológiai professzorként keresztény erkölcstant és gyakorlati teológiát tanított. 1873 és 1878 között pedig a kollégium rektorprofesszora volt. A fia, vagyis a nagyapám – Garda Kálmán – 1905-től 1918 végéig Alsó-Fehér vármegye főügyésze, illetve 1908 és 1933 között a Bethlen Gábor kollégium gondnoka, majd főgondnoka lett. 1923–1933 között az Országos Magyar Párt Alsó-Fehér vármegyei szervezetének meghatározó embere, 1920-tól a romániai Hangya szövetkezetek nagyenyedi központjának igazgatósági tagja és alelnöke. 1931-től 1933-ban bekövetkezett haláláig a Hangya szövetkezetek igazgatósági elnöke volt. Édesapámat, ifjú Garda Kálmánt pedig kétszer börtönözték be kommunistaellenes magatartásáért.

– Könyvét a kollégium megalakulásával indítja, bemutatja leghíresebb tanárait, majd részletezi, hogyan helyezték át e tanügyi intézményt a török által feldúlt Gyulafehérvárról Nagyenyedre. Meglepett, és számomra kellemetlen újdonság volt: I. Rákóczi György fejedelem vagyonszerzési hajlama nem kímélte a kollégium jószágait.

-A gyulafehérvári iskola a Gyergyószárhegyről a gyulafehérvári udvarba költöztetett ifjú Bethlen Gábor kedvenc oktatási intézménye volt, ezért fejedelemsége idején ezt az iskolát szerette volna Erdély legfontosabb oktatási egységévé emelni. 1622. május 23-án, a kolozsvári országgyűlésen a rendek elfogadták az oktatási intézmény létrehozását. 1629-ben, Bethlen halálának évében a kollégium három karral működött: teológiai, filozófiai és filológiai fakultással. Az őt követő I. Rákóczi György a főiskola vagyonának egy részét valóban kisajátította a maga számára, de azt itt nem részletezném. Szívesebben említem Apafi Mihály fejedelem nevét, aki emberséges, jóindulatú és tudománykedvelő férfiú volt. A főiskolának Nagyenyedre való áthelyezése Bethlen János nevű kancellárjának tanácsára történt.

– II. Rákóczi György fejedelem szertelen nagyravágyásával a virágzó Erdélyt pusztává változtatta. Gyulafehérvárt is feldúlták a büntető céllal megérkező török seregek. Ilyen körülmények között mikor élte első virágkorát a tanoda?

– Természetesen Apafi idején. A kisváros kezdetben rossz szemmel tekintett az intézményre, de később a polgárok, például a tűzvészek alkalmával többször is megköszönhették vagyonuk megmentését a segédkező bátor kollégistáknak. Később az erdélyi fejedelemség megszűnését a nagyenyedi tanoda is megszenvedte. A Habsburg hatóságok is igyekeztek rátenni kezüket a vagyon elemeire. A kuruc–labanc háború rettenetesen megviselte a várost és a kollégiumot, miközben olyan kiváló tanárai voltak akkor, mint Pápai-Páriz Ferenc.

– Épületesek a 18. századi, illetve a 19. század eleji tanáregyéniségekről írt portréi. Nem csoda, hiszen ön vérbeli gimnáziumi, majd egyetemi tanár volt, sőt iskolákat szerzett vissza, segített életre 1989 után Székelyföldön. Ezt az eredményes tevékenységét is feledés homálya takarja.

– A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc veresége utáni időszaktól, azaz 1711-től az 1848-as szabadságharcig a Bethlen-kollégium a korabeli Erdély legfontosabb felsőoktatási intézménye volt, amit a tanárai szakmai tudásának és mintaszerű erkölcsi tartásának köszönhetett. A teljesség igénye nélkül említeném Szigeti-Gyula Istvánt, Szilágyi Pétert, Pápai-Páriz Imrét, Tőke-Vásárhelyi Istvánt, aki elsőnek tanított Erdélyben kísérleti fizikát, Ajtai Abod Mihályt, I. Kovács Józsefet, aki hatalmas vagyont hagyott a kollégiumra, Bodola Jánost, az enciklopédikus műveltségű Herepei Ádámot, Hegedűs Sámuelt, az enyedi nyomda felállítóját, Köteles Sámuelt, aki elsőként tanított magyar nyelven filozófiát, Zeyk Miklóst, a kiváló természettudóst és pedagógust, Szász Károlyt, a kiemelkedő politikust és tanáregyéniséget. Állítása második feléről itt nem nyilatkoznék.

– Külön fejezetet szentel a diákközösség működésének, a diákság társadalmi összetételének és származási helyének. Hogyan foglalná össze ez irányú kutatásait?

– A külföldi tanulmányútról hazatért tanítók olyan diák-életközösségek kialakítására törekedtek, amilyeneknek a peregrinációik éveiben maguk is tagjai voltak. És itt mindjárt le kell szögeznem, hogy a diákok „társaságának” fegyelmező ereje nélkül nem lehetett volna felnevelni az ország számára nélkülözhetetlen tudós embereket. Annál is inkább, mert a háborúk, vagy az 1849. januári, az enyediek ellen elkövetett népirtási kísérlet tovább mélyítették az anyagi-társadalmi nyomorúságot és fokozták a közerkölcsök elvadulását. A kollégium kiváltságai és törvényei zárt életkeretben működtek. A diákszervezet azért nem vált a felülről irányított önkény eszközévé, mert a vezetőiket a diákok választották.

Az erdélyi református arisztokrácia és a székely főemberek társadalmi státuszukból kifolyó elvárások szellemében a gyermekeiket itt taníttatták. Nagyenyeden tanultak szintén mindazoknak a polgároknak, értelmiségieknek, kis- és középnemeseknek a gyermekei, akik tudományos, politikai, egyházi karrier betöltésére törekedtek. A kollégium ugródeszka volt a nyugati egyetemeken történő továbbtanuláshoz. A nagyenyedi abban különbözött a marosvásárhelyi, kolozsvári és székelyudvarhelyi kollégiumtól, hogy nemcsak középiskolai, hanem felsőoktatási intézmény is volt.

A 18. század harmadik évtizedéig a kálvinista Erdély egész területéről jöttek tanulni vágyó fiatalok, de a Habsburg-hatalom berendezkedése után a kollégium fokozatosan megszűnt a magyar reformátusok központi iskolája lenni, a partiumi diákok száma például megcsappant. A román és a szász tanulók már korábban elmaradoztak. Érdemes tudni, hogy az erdélyi fejedelem a negyven ösztöndíjas tanuló helyére a protestáns szolidaritás ápolása céljából legalább kettőt szász lutheránusoknak, és szintén kettőt kálvinista román növendékeknek tartott fent. Az 1848–49-es forradalmi események több vezetője is a kollégiumban tanuló román ifjak közül került ki.

– Kik alkották akkor a nagyenyedi diákság legállandóbb és legnépesebb csoportját?

– Egyértelműen a székelyek. A kuruc idők után például a számuk kivételesen az 51 százalékot is elérte, de harminc százalék alá sose süllyedt. A székelyföldi diákságon belül a háromszékiek a többszörösét tették ki az összes többi székből érkezetteknek. A hét erdélyi vármegye falvaiból összeverődött diákok alkották a kollégiumi közösség második legfontosabb elemét.

– Nem rejtette véka alá a felmerülő gondokat sem, de ezeket ellensúlyozza a Garda József igazgatósága alatt tevékenykedő kiváló tanárok portréinak szemléletes felelevenítése…

– A helyszűke miatt Szabó Ferenc számvevő visszaéléseit említeném a kollégium vagyonával, vagy az igazgatótanács részéről történő támadásokat az intézmény vagyoni helyzete miatt, de beszélhetnék a Garda József igazgató munkássága elleni áskálódásokról is. Nagyon szomorú fejezet volt a kollégium történetében a teológiai akadémia megszüntetése és Kolozsvárra költözése a millennium évében. Történészként, levéltári kutatóként nekem mindenképpen nagy öröm volt olyan tanárszemélyiségekről írni, mint Vajna Antal, Mihályi Ká­roly, Hegedűs János, Décsey Ká­roly, dr. Kovács Ödön, Herepei Károly, Makkai Domokos, Elekes Károly, Székely Ferenc vagy Lőte Lajos kiváló oktatók. Ők mind-mind Garda József (1833–1899) kollégái voltak, akinek a távozásával a főiskola egyik dicsőséges korszaka záródott le.

                                                         (2024. március 4.)                    (Szabadság. A szerző küldeménye lapunknak)                                  

S. Király Béla

                Barabás Miklós nyomában

-interjú Serdült Benke Éva háromszéki születésű írónővel -

A Pakson élő írónő öt könyvvel és számtalan publikációval gazdagította a magyar múlt művészeti-történelmi emlékezetének ébrentartását, és sokat tett Erdély történelmének megismertetéséért. Külön ajánlhatom a marosvásárhelyi Mentornál kiadott Életem, Erdély (2014) és Gerinceltörésben (2018) illetve a szekszárdi Babits kiadónál megjelent Erdélyi bárka című könyveit.

Olvastuk Jánó Mihály művészettörténész Barabás Miklós két háromszéki portréja című írását a Háromszékben és Évához fordulok, mert tanulmányokat írt a „nemzet festőjéről” illetve más Barabásokról is. Milyen emlékek fűzik a festő-dinasztiához?

A gyermekkorommal kezdeném. Szentivánlaborfalván, a nagyszüleim házában töltöttem testvéreimmel a nyári szünidöket, és én az ebédlő díványán aludtam. Elalvás előtt a hold fényénél, vagy a kötelező délutáni alvás helyett gyakran nézegettem a fejem fölött függő nagy olajképet, rajta a domboldalon kidöntött fákat, a lecsupaszított erdőt. Nem volt vonzó rajta a táj, mert pusztulást sugallt. Csak később tudtam meg a nagyanyámtól, hogy a kép alkotója Barabás Márton. Nagyapám, aki a térség orvosa volt, személyesen ismerte a festőt, és tőle vásárolta a képet a múlt század a harmincas éveiben. Később úgy értelmeztem, hogy rajta a letarolt, kettészakított fenyők, a lerabolt táj átvitt jelentésű, a domb tetején ég felé nyújtózó fiatal fenyők pedig a jövő üzenetét hordozzák. Többek közt ez az élmény irányította figyelmem a Barabás festődinasztiára.

    Mit illik tudni Barabás Mártonról?

Pusztaszőregen született 1893-ban és Torontóban hunyt el 1974-ben. Barabás Miklós unokaöccse volt. Gyerekkorát a zabolai Mikes birtokon töltötte, ahol az apja jószágigazgató volt. Pesten, majd külföldön képezte magát. Az első világháború után hazatért, megnősült, Pávai Vajna Ilona tanítónőt vette feleségül, és Vajnafalván telepedtek le. A legtöbbet kereső festő volt Erdélyben, egy jelentős képét a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumnak ajándékozta. Gyárfás Jenő festő szerint e kép akkori értéke tízezer aranykorona volt. Főleg a kalotaszegi és a székelyföldi, Kovászna környéki képei sikeresek, a Román Tudományos Akadémia megvásárolta a gelencei templom belsejét megörökítő képeit. 1940-ben költöztek Pestre, ahol a Hadtörténeti Múzeum megbízást adott Barabás Mártonnak falfestmények, történelmi témájú képek megfestésére. 1945 után félreállították, megbízásokat sem kapott, 1958-ban fiuk után kitelepültek Torontóba, ahol 65 évesen kezd új életet. Los Angelesben a Magyar Szentek című nagyméretű alkotása a Szent István templom megbízásból készült. Majd Detroitban, Ontarioban festett nagyméretű faliképeket. 1967-ben egyéni kiállítása volt a Los Angelesben. Kiváló arcképfestő volt, és külön érdeme az erdélyi táj megörökítése. Megmaradt a Székelyföld festőjének, a Szent-Anna tó és a Gyilkos-tó emléke nem engedte el. A Magyarországon bemutatott képei is sikert arattak, és a képeiből vásárolt a Magyar Nemzeti Galéria, a Hadtörténeti Múzeum illetve a szegedi Móra Ferenc Múzeum.

    Márton unokája is festő lett…

És őt is Barabás Mártonnak hívják. Az ifjú Márton 1952-ben született Budapesten, és Munkácsy-díjas kortársunk. A közös kiállítása nagyapjával néhány évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön nagy sikert aratott. Ő a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, festő szakon tanult. Szobrokat, síkplasztikákat és installációkat is készít a festés mellett.

    Az egyik tanulmányában Ön írt Barabás Miklós lányairól is…

Barabás Ilona (1844-1916) és nővére, Henrietta (1842-1892) valóban tehetségesen rajzoltak. Tudásukat apjuktól örökölték, de jól festő édesanyjuk is oktatta lányait. Egyik ismert portréja Prielle Kornéliáról, a reformkor nagyszerű művésznőjéről készült, és ezt a képet a színésznő Máramarosszigetnek, szülővárosának adományozta. Édesapja stílusában készítette portréit nevezetes kortársairól, Deák Ferencről, Andrássy Gyuláról, Trefort Ágostonról. Megfestette Erzsébet királyné portréját is.  Henrietta (1842-1892) első sikeres alkotása a Leány mellképe című, amely 1859-ben készült el.  1864-ben olajképet készített Petőfiről.

    A Háromszék olvasói is megtudhatják, hogy miért kell küzdenie Barabás Miklós miatt?

Természetesen. Történt ugyanis, hogy Nemzeti Galériában néhány éve megálltam Barabás Miklós képei előtt, hiszen a szülőföldem, Háromszék nagy fia ő. Aztán egy szempillantás alatt döbbenten vettem észre, hogy a neve melletti táblán ez áll: Született 1810. Markusovce, Szlovákia - Meghalt 1898. Budapest. Minden kép mellett ez a hibás adat szerepelt. Hogy is van ez? A háromszékiek arra büszkék, hogy a nemzeti festészet jeles személyisége szülőföldjük fia, s most valakik Szlovákiának adományozták? Nyomban panaszt tettem a megfelelő helyen, válasz is érkezett: bocsánat, tévedtünk (de mióta?), kijavítjuk. Rendben lett volna, de mégse… Egy év múlva a debreceni Déry Múzeumban ugyanez a hibás felirat pironkodik a Barabás képek mellett. Ismét panaszt tettem. A művészettörténész, akihez végül bejutottam, röviden kioktatott: Mi fentről kapjuk a kiírás szövegét! Hogy javították-e, arról mindmáig nem értesítettek. Később a Nemzeti Galéria új kiállítását (Barabás Miklós: A rajz mestere) néztem meg a festő halálának 125. évfordulója alkalmával. És mit látok?  A hiba továbbra is ott díszeleg az első emeleti A XIX. század magyar festészete részlegen. Úgy tűnik, a Nemzeti Galéria végleg Szlovákiának adományozta a festő szülőfaluját. Az újabb panasz után elvették a lehetőségem, hogy felrójam a hibát.

            Nem könnyű Barabás Miklósnak lenni a magyar festészet szakemberei körében sem...

Mondok egy másik példát is: BÁV Antikvitás, centenáriumi árverés, 2021. június 2. 523. számú árverési tárgy: Barabás Miklós (Szentkatolna 1810.- Budapest 1898.) Gróf Festetich Andor portréja, 1872. Olaj-vászon, 110-81 cm 1.200 000 Ft/ 3.333 euró. Na, ez már kicsit jobb. Szentkatolna Háromszéken van, és igaz, hogy közigazgatásilag Márkosfalva hozzá tartozik, de ez nem jelenti, hogy Kézdimárkosfalva nevet cserélt volna! A falu egyébként Szent Márk evangélistáról kapta a nevét.

Érdemes megemlíteni, hogy ő, a „nemzet festője” az életművét tanítványok segítsége nélkül hozta létre. Milyen méretű az elképesztően szorgalmas és ihletett munkásságának eredménye?

Nemcsak Petőfi, de szinte minden naplót vagy emlékiratot készítő kortársa megemlítette a munkásságát. Például Jókai is megörökítette az Életem regénye című könyvében a legismertebb magyar festő alakját. Barabás fiatal korától megőrizte fontosnak tartott műveinek az adatait, feljegyezte az elkészítésük idejét is. Jegyzeteiben 2433 mű szerepel. A leszármazottai ezt kiegészítették az ő birtokukban lévő művekkel, és szerintük 3146 darab létezett. A művészettörténészek viszont mintegy 3500-ról tudnak. Sok munkája lappang Oroszországban, Olaszországban, Romániában. Ez a szám példátlan mennyiség, és nem csupán a magyar festészet történetében. Reviczky Gyula 1883-ban írt Barabás Miklóshoz címűverséből idéznék: „Együtt küzdöttél az egész hazával,/   Ecsettel kézben és szívedben lánggal,/És hogy csodálják késő unokák:/ Megfested korod arcképcsarnokát.”

    Gondolom, nem vagyok egyedül, ha bevallom: keveset tudok a festő bukaresti éveiről.

Történt, hogy 1830 nyarán, Bécsből hazatérve Kolozsváron élénk szellemi életbe cseppent, ahol pártfogásával tüntetette ki többek közt gróf Bethlen Ferenc és felesége, Wesselényi Polixéna. Nem sejthette, hogy a bárónő társaságában ismerkedik meg Susanne Bois de Chesne kisasszonnyal, későbbi a feleségével. Itt hallott a bukaresti társasági életről, az ott állomásozó cári orosz tisztekről. Ismerősei bíztatják, hogy sok megbízása lenne, ha oda utazna portrék festésére. 1831 novemberében egy nagyszebeni könyvszállító szekerén kelt át a Kárpátokon, és érkezett Havasalföld fővárosába. Útközben festegetett, a Vöröstoronyi-szoros akvarellen a bérci tájon vonuló parasztcsalád látható. Az 1828/29-es orosz-török háborút lezáró drinápolyi béke értelmében a havasalföldi fővárosban orosz cári ezredek állomásoztak Pavel Kiszelev tábornok parancsnoksága alatt. Ez a világlátott, nyelveket beszélő tábornok szívesen fogadta a művészeket. Előbb az orosz főtisztek, majd a román bojár családok látták el Barabást megbízásokkal. A román művészettörténet ebből az időből Barabás mellett a magyar Schöfft Ágoston és Rosenthal Dávid alkotásait is számon tartja, valamint a kolozsvári Szathmáry Papp Károlyt. A bécsi iskolán nevelkedett külföldi művészek is éltek ekkor Bukarestben, ők új színekkel gazdagították a bizáncias-ószláv román festészetet. Ez az időszak egyben a román festészet megszületésének kora. Barabás fő témája a portré, de rajzol tanulmány céljából román parasztokat, jellegzetes vásári figurákat, mozzanatokat, vándorcigányokat és bukaresti utcarészleteket. Első történelmi kompozícióját is itt készíti, illusztrációt I. E. Radulescu költő művéhez. Nagy bánata a román művészettörténetnek, hogy ez az olajkép ismeretlen helyen van. Aztán 1833-ra belefáradt a megfeszített munkatempóba, és hazatért Erdélybe.

(Megjelent a Háromszék c. folyóiratban)

A trianoni trauma jegyében

- interjú Jeszenszky Géza volt külügyminiszterrel -

Igényes kiállításban jelent meg advent első hetében Jeszenszky Géza Kísérlet a trianoni trauma orvoslására című könyvének második, bővített kiadása. Az alcím – Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltás éveiben – jól határolja körül azt a négy évet, amikor az elismert történész külügyminiszterként Antall József külpolitikájának végrehajtója és alakítója volt.

          Mi indokolta, hogy 2016-ban megjelent könyvét újra kiadja, túl azon, hogy a történészek és a diplomaták számára mára már nélkülözhetetlen? 

Nincs nélkülözhetetlen ember, vagy nélkülözhetetlen könyv. A fenti foglalkozásúak számára persze hasznosnak hiszem, de a tág olvasóközösség számára sem unalmas. Mivel az első kiadás már rég elfogyott, és a traumát sem sikerült orvosolni - noha 1994 óta sok minden történt ennek érdekében -, egy újabb fejezetben összefoglaltam a közel három évtized erőfeszítéseit. A fejezet címe, „A kinyújtott kéz és az ölelő kar” összefoglalja azt, amit szerintem a magyar anyaország tehet az igazságtalan és annyi szenvedést hozó béke okozta seb gyógyulása érdekében.

2016-ban és 2017-ben két körút keretében, jó beszélgetéseken mutattam be Erdélyben könyvemet, abban a reményben, hogy olvasóiban nem a szomorúságot és a haragot erősíti, hanem elgondolkoztat és munkára serkent.

          Emlékszem, hogy Szovátán megtelt az unitárius templom konferenciaterme, és az előadása után alig maradt a könyvcsomagból. Erdélyben – a külhoni magyarság körében - részarányosan jobban fogyott könyve, mint az anyaországban. A nyolcvanas éveit taposva vállalna ismét határon túli körutakat, akár egy sítúrával összekötve?

Istennek hála, fizikai erőnlétem jó, épp készülök egy háromnapos sítúrára az Alacsony-Tátrába, márciusban pedig a Radnai havasokba, Borsafüredre, ahol az 1940-es évek első felében egy téli olimpiára készültünk. „Lehet-e sízni a Kárpátok alatt” című, a magyar sísport történetét album-szerűen bemutató könyvemet is sikeresen mutattam be egy téli körúton, az Erdélyi Kárpát Egyesület szervezésében. Szóval nagy örömmel beszélgetnék erdélyi honfitársaimmal arról, mit lehetne tenni Trianon traumájának gyógyításáért.  Annál is inkább, mert felmenőim egy része Erdélyben nyugszik.

Más része meg Felvidéken, ahonnan a Jeszenszkyek származnak. Gyakran említik, hogy négy nagyszülője közül három, magyar anyanyelvűként, a trianoni határokon kívül született, és ez a tény kihatott történészi illetve politikai pályájára. Történészként a trianoni békediktátumot megelőző magyar külpolitikáról írt nagyhatású könyvet Az elveszett presztízs címmel, amely angol nyelven is megjelent. Ha a genetika, a neveltetés és a történészi érdeklődés mellett a négy éves külügyminiszteri tapasztalatait is számba vesszük, akkor minden adott, hogy alapvető könyvet írjon a kommunista évtizedek utáni első, szabadon választott kormány szomszédságpolitikájáról. Talán egy belső követelmény, felettes-én vagy étosz noszogatta álmatlan éjszakáin, hogy e mozgalmas négy évről számot adjon kortásainak és az utókornak…

Aki a politikában szerepet vitt, attól elvárható, hogy adjon számot működéséről, céljairól, eredményeiről, és persze csalódásairól és kudarcairól is.  Ez fontos forrás az adott kor történészei számára. Aki történészként lépett be a politikába, annak pedig szinte kötelessége emlékeinek, tapasztalatainak a megörökítése, főként attól a reménytől sarkallva, hogy az újabb nemzedékek hasznát fogják venni. Washingtoni nagyköveti megbízatásomról hazatérve kezdtem írni beszámolómat munkámnak - várakozásaim szerint - a legtöbb magyart érdeklő részéről, a szomszédos országokba került magyar kisebbségek érdekében folytatott szomszédságpolitikáról. Könyvem 1994-gyel, külügyminiszterségem befejezésével végződött; az új kiadásban összegeztem, hogy azt követően - másokkal együtt – hogyan igyekeztem hozzájárulni a Trianon okozta megrázkódtatás, seb gyógyulásához.

Elvárható ugyan, de nem mindenki teszi. Az emlékirata számos tanulsággal szolgál a magyar külpolitika számára. Más memoárokhoz képest pedig az a sajátossága, hogy a lényeges történéseket és az ahhoz kapcsolódó értelmező kijelentéseket tényekkel, dokumentumokkal nyomatékosítja. Az ilyen igény áldozatos aprómunkával jár, amelyet a félmúlt államférfijai úgy oldottak meg, hogy sok, a névtelenség homályában maradó munkatárs segítségét vették igénybe. A nemrég elhunyt Kissinger is így tett. Hogyan tudott úrrá lenni ezen a hatalmas forrásanyagon, feljegyzéseinek tömegén? 

Valóban, a nagy országok híres politikusait általában komoly apparátus segíti az iratok összegyűjtésében, válogatásában, sőt a megírásban is. Nekem ilyen segítőim, közreműködőim nem voltak, de nem is volt igényem ilyenekre. Így az eredményért, minden mondatért vállalhatom a felelősséget.

A kötet függelékében olvashatjuk a Székelyudvarhelyen, 1993 szeptemberében elmondott beszédét, illetve a következő év májusi felszólalását az Európai Stabilitási Egyezmény párizsi konferenciáján. Történészi, külügyminiszteri vagy washingtoni magyar nagyköveti minőségében sok beszédet, előadást tartott - miért ezt a kettőt kívánta közzétenni?

Külön örülök ennek a kérdésnek. Székelyudvarhelyen nagy tömeg várta az évtizedek óta első ízben ott járó vezető rangú magyar politikust. A megelőző parajdi, korondi, majd farkaslakai megállókon sem volt ez másként, ezért alaposan elkésve ért konvojunk Udvarhelyre. Ott a Küküllő szállóban nagy ebéd várt, de nem akartam megvárakoztatni a városházán engem várókat, ezért inkább lemondtam az ebédet, hogy a székelyföldi út által megihletett érzéseimet, gondolataimat egy rögtönzött beszédben megosszam székely honfitársaimmal, köztük régi személyes barátokkal. A Párizsban 1994. május 26-án, már az MDF választási veresége után, ügyvezető külügyminiszterként elmondott beszédet azért tartottam kiemelkedően fontosnak, mert abban foglaltam össze mindazt, amit évek során a magyar kisebbségek jogai érdekében külföldön, a nyugat-európai országokban elmondtam.

Mi volt az Európai Stabilitási Egyezmény célja?

Ma már szinte senki sem emlékszik arra, hogy a végül 1995-ben aláírt Egyezmény célja az volt, hogy az országok közötti történelmi és jelenbeli ellentéteket kétoldalú államközi szerződésekkel rendezzék, oldják fel, és ebben az Európai Unió kész volt szerepet vállalni. Felszólalásomban rámutattam, hogy a keleti blokk megszűnése egy stabil Új Európát hozott létre, de a tartós jószomszédi viszonyok érdekében biztosítani kell az 1919-ben és 1947-ben a békeszerződésekkel meghúzott határok által létrejött, milliós nagyságrendű nemzeti kisebbségek jogait és biztos jövőjét az önkormányzatiság, a szubszidiaritás és a decentralizáció elve, azaz az önkormányzatiság alapján. Hivatkoztam arra, hogy három szomszédunkkal (Ukrajna, Horvátország és Szlovénia) olyan szerződést kötöttünk, ami biztosítja az ott élő (magyar) kisebbségek jogait, miközben másik hárommal (Románia, Szerbia és Szlovákia) azért nincs szerződésünk, mert ők nem voltak készek abba belefoglalni az EBEÉ 1990-es koppenhágai ajánlásait és az Európa Tanács 1993-as 2001-es számú ajánlását. Diplomatikus nyelven, de határozottan kifogásoltam, hogy a készülő egyezménybe nem vonják be a nemzeti kisebbségek képviselőit, pedig az ő elégedettségük tudja csak kiküszöbölni a stabilitást veszélyeztető belső és külső tényezőket.  Kifejeztem a reményemet, hogy a jövőben az Európai Unió aktív módon jelen lesz és közvetíteni fog az országok közötti kétoldalú szerződések tárgyalásában. Amíg az érintett magyar kisebbségek nem kapnak lehetőséget részt venni ezeken a tárgyalásokon, addig - felhatalmazásuk alapján – Magyarország kénytelen magára vállalni képviseletüket.

Hivatali ideje alatt és után is melyik román politikussal jutott a legnagyobb közös nevezőre?

Kiemelném Emil Constantinescu korábbi államelnököt, aki Románia történetében első ízben vonta be a magyarok pártját a kormányába. Vele még megválasztása előtt kétszer is hosszú beszélgetést folytattam. A külügyminiszterek közül Adrian Nastaseval – ahogy könyvemből is kitűnik – éles vitáim voltak. Amikor miniszterelnökként később Washingtonban járt - ahol akkor Magyarország nagykövete voltam -, büszkén mondta, hogy milyen jó a viszonya az RMDSZ-szel. Melescanuval első külügyminisztersége idejében szívélyes volt a viszonyom, magyarellenes előítéleteket nem tapasztaltam nála. Washingtonban nagyköveti kollégám volt Mircea Geoană, aki jelenleg a NATO egyik főtitkár-helyettese. Neki fontos a baráti viszonyunk, amit a közelmúltban egy konferencián idézett fel.

Milyen emlékeket őriz Kolozsvárral kapcsolatban?

Rokontól származó meghívólevél nélkül csak az 1960-as évek legvégétől utazhattunk Erdélybe. „A másik magyar haza” leghíresebb városa akkor még sokkal jobban idézte történelmi és irodalmi olvasmányaimat. Akkor ismerkedtem meg Péntek János nyelvészprofesszorral és Sigmond István íróval, majd a következő években akkori munkahelyem, az Országos Széchényi Könyvtár félhivatalos küldönceként szállítottam (csempésztem?) könyvek tucatjait az ottani magyar szellemi élet prominenseinek, többek között Jakó Zsigmondnak, Benkő Samunak, Vekov Károlynak – és növekvő számú személyes barátnak. Miniszterként az akkori feszült viszony nem tette lehetővé Kolozsvár meglátogatását, de hivatalos romániai utamba bele tudtam vinni egy székelyföldi körutat. Az utóbbi harminc évben vendégtanárként előadásokat is tartottam a Babes-Bolyai Egyetemen, illetve a magyar főkonzulátuson és az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottságánál.                                                                                                                                                                                                                                       Király Béla

Király Béla

Anyanyelvem – tavaszi erdőrengeteg

                                                                       Farkas Árpád költő emlékére

            Többször üldögéltem asztala mellett - feltámasztott könyökkel, szófürtjein felejtett tekintettel - a nyolcvanas évek vége felé a sepsiszentgyörgyi Don-kanyar vendéglőben, ahol a nyelvszerelmes fiatal tanár a szerkesztőségből betoppanó írókra lelt – ha volt türelme várni. Aztán teltek az évek, évszakok, tavaszra nyár, nyárra ősz, őszre tél jött. És a télre most újra tavasz. Jóval később hölgykoszorúban találtam egy pesti étteremben, pattanó rügyek idején, március idusa estéjén, a Kossuth-díj átvétele után. Lányai és három lányunokája társaságában ült az asztalfőn. Mellé telepedve, láttam az arcán, kimért mozdulatain, hogy lélekben már otthon, Erdélyben van, de a vidám társaságát nézegetve, mintha az Asszonyidő című, 1983-ban megjelent publicisztikai kötetének pesti újrakiadását lapoznám. 2020-ban még megérte annak bővített budapesti kiadását mintegy 650 oldalon Nem ilyen lovat akartam címmel. Az interjú 2018-ban, a Kossuth-díj átvétele után készült Budapesten.

                                  bővebben itt >>> Farkas_Arpad_interju.docx

S. Király Béla                                          

                                                      Gongütés pennával

                                                                                         Interjú Nótáros Lajos íróval

Egyetemista korunkban évfolyam- és szobatársak voltunk. Már akkor csodáltam, hogy a román és a magyar nyelvet egyformán jól használod, mintha két nyelvi önazonosságod lenne. Sok minden lefolyt a Maroson, a Dunán, de most sem fér a fejembe: hogyan jelenhetett meg ugyanabban az évben egy román nyelven írt regényed illetve egy magyar nyelvűből részletek.  A román nyelvű bemutatója december 9-én volt Nagyváradon, míg az Álomvölgy című regényedből a marosvásárhelyi Látó és a pécsi Jelenkor közölt.

folytatása itt >>>  Kiraly_B__Notaros_interju.docx

S. Király Béla

Tollal, élőszóval

Interjú Pászka Imre szociológussal

Két vaskos monográfia jelent meg 2020-ban Együtthatás – Reprezentációk. A Kárpát-medence a természet és történelem műhelyében. Kis jégkorszak – Létfenntartás. (I. kötet), illetve Kis Jégkorszak – Járványok. (II. kötet) a Szegedi Egyetemi –Belvedere kiadásában.  A szerzője a MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem habilitált professzora, szociológus.

folytatása itt:  >>> Paszka-interju.docx

S. Király Béla

Tollal, élőszóval

interjú Garda Dezső történésszel, politikussal -

Garda Dezső tanár, szociográfus, történész és politikus. 1995-ben avatták a történelemtudományok doktorává Bukarestben, ahol 1996 és 2008 közötti országgyűlési képviselő az RMDSZ színeiben. Legfontosabb kitüntetései: Székelyföld-díj (2016), Gyergyószentmiklós díszpolgára (2018), a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2019). Ez utóbbit a gyergyói magyarság megmaradása, múltjának feltárása érdekében végzett magas színvonalú munkájáért és a tudománynépszerűsítő tevékenységéért kapta.

folytatás itt >>> Tollal_eloszoval.docx

Orbán Viktor interjú

„A civilizáltak barbarizmusát a jól képzettek képviselik, akik a gondolataikkal ölnek” – interjú Chantal Delsollal

Chantal Delsol francia konzervatív gondolkozó, a párizsi Marne-la-Vallée filozófus professzora, a Hannah Arendt Kutatóintézet alapítója a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorában fejtette ki nézeteit a keresztény szimbólumok és kultúra eltörlésére tett kísérletekről, a kiskorú gyermekekre ráerőltetet nemváltoztató műtétekről, és a nyugati világban egyre inkább elharapózó újbarbarizmusról.

Egy cikkben azt olvastam, hogy Nyugat-Franciaországban, egy kis településen azért vonultak utcára az emberek, hogy ne vigyenek el a főtérről egy Szűz Mária-szobrot. Mi történik a művelt nyugat egyik országában 2023-ban?

– Ez a woke-ideológia hatása, amely nem csak Franciaországban, hanem az egész világon érezteti hatását. Ez egy aberrált hálózat, amely az egyház minden formáját tagadja. Franciaországban 1905-ben történt meg az egyház és az állam törvényes szétválása. A törvény szerint azok az egyházi szimbólumok, például szobrok, amelyek 1905 előtt keletkeztek, maradhatnak, ám amelyek később, azokat le kell bontani, el kell szállítani. Ebben az esetben az történt, hogy a szobor két éve megsérült, amikor nekiment egy autó, ezért felújították és visszatették a helyére. A woke-idológia támogatói erre a törvényre hivatkozva azt mondják, hogy ez nem az eredeti, ezért el kell távolítani. Ezért nem tudják felújítani a  a világhírű Mont Saint-Michelen Szent Mihály arkangyal szobrát, mert félő, hogy megjelennek a woke-isták, és azt követelik, hogy ez már nem ugyanaz a szobor, felújították, ezért ne tegyék vissza.

Tanúi vagyunk a kereszténység eltűnésének, a keresztény kultúra eltörlésének. Ezek az emberek nem akarják a keresztény kultúrát; keresztényellenesek és azt mondják: el kell felejteni ezt a kultúrát, mert csak alávetettséget hozott.

De hol a határ? Egy nap majd könyveket égetnek csak azért, mert keresztény szimbólumok vannak abban?

– Ez már meg is történt, könyveket égettek nemrégen Kanadában, Québec tartományban. Mit szól mindehhez ön, mint filozófiaprofesszor, aki – mint a filozófus – az emberi viselkedési normákat kutatja?

Ez igazi fanatizmus. Nem fogadják el a keresztény szerzőket, mert azok „erkölcsi uralmat” terjesztő kultúrát képviselnek. Mi pedig nagyon nehezen tudunk ez ellen védekezni, mert egyre inkább indexre tesznek minket. Nem könnyű így bármit is elérni.

Önnek van is egy könyve, amelynek a címe A kereszténység vége. Mit takar ez? Egy lassú agóniát vagy csak a nyugati kultúra halálát?

– A keresztény kultúrának van vége. „Szerencsére a keresztény vallás egyre erősebb, igaz nem Európában, hanem Latin-Amerikában, Afrikában, de még Kínában is. A keresztény erkölcs viszont eltűnőben van, sőt azt kell mondanom, az erkölcsnek, az ilyesfajta gondolkodásnak, a jognak vége.”

Gyakran gondolkodom azon, hogy kiknek áll útjában ez a fajta kultúra? Egyes gazdag embereknek, akik sok mindent meg tudnak vásárolni a pénzükön, vagy egy csoportnak. Ön szerint?

– Ezek az emberek a felvilágosodás emberei, nagy többségükben ateisták. Nem csak a kereszténység, mindenfajta vallás ellen vannak. Nagyon erőszakosak, és hozzájuk csatlakoznak például a szabadkőművesek. Nincsenek sokan, de nagyon erős lobbitevékenységet folytatnak. Intelligens emberek, akik jó pozíciókat töltenek be a társadalomban.

Néhány napja a Le Figaróban egy hosszú esszét közölt a barbarizmus különböző formáiról. Kik az igazi barbárok mostanában a társadalomban, és mi ez a barbarizmus?

– Azért írtam meg ezt a cikket, mert két, látszólag különböző cselekmény történt Franciaországban. Az egyik során egy késsel hadonászó férfi többeket megsebesített egy pályaudvaron, köztük egy rendőrt is. A másik alkalommal támadás ért egy olyan egyesületet, amely felemeli a hangját azok ellen, akik nemváltásra buzdítják a gyerekeket. Kétfajta barbarizmus létezik: a vadember barbarizmusa, azoké, akiket nem neveltek, akik durvák, erőszakosak.

„De létezik a civilizáltak barbarizmusa is. Ez a másodlagos barbarizmus, amit nagyon gyakran a magasan képzettek képviselnek, akik a gondolataikkal ölnek, ütnek. Szerintem akik gyerekeket nemváltásra buzdítanak, azok is barbárok. Ők nem késsel hadonásznak vagy fegyverrel ölnek, de ők is barbárok.”

Mit gondol, miért jellemző ez inkább a nyugati civilizációban?

– Ez egy divat mostanában. Azt használják ki, hogy ezek a gyerekek 10-12 éves korukban nagy változásokon keresztül mennek át. Akkor kezdik megismerni magukat, rengeteg a problémájuk. Akkor mondják nekik: Ha megváltoztatod a nemedet, nem lesz bajod, megszűnnek a gondjaid. Ráadásul akik nemet vagy nevet változtatnak, azokat a társadalom egy része hőssé magasztal, és ezek az emberek most már az öt-hat éves gyerekeknél járnak. Nekik hintik el ezeket a gondolatokat. Azt erősítik bennük, hogy milyen nagyszerű dolgot cselekednek. Bravúrt hajtanak ezzel végre. Akik ezeket mondják, úgy dolgoznak, mint egy szekta tagjai.

És a következő lépés az, ami Németországban valósulhat meg, amely szerint eltörlik a család elnevezést, és nem lesznek nemek?

– Igen, ez lehet. Nem lesz majd anya és apa. Nagyon ijesztő, ami történik. Egyfajta közömbösséget érzek, teljes káoszt. A káosz ugye maga a közömbösség. A magam eszközeivel természetesen harcolok ez ellen, és szerencsére vagyunk egy páran, akik harcolunk. Sajnos a társadalom 90 százaléka a nem tanult ember, és a helyzet egyre rosszabb lesz. Franciaországban a teljes oktatási rendszerrel gond van.

„Az emberek hallgatják a híreket arról, hogy gyerekeket nemváltásra késztetnek. De nem szólnak, sőt mint a birkák, ugyanezt szajkózzák vissza. Szerencsére az értelmiség egy része ez ellen van, nem vagyok egyedül.”

Küzdünk, szavakkal, gondolatokkal, könyvekkel, konferenciákkal. Ugyanígy küzdöttünk a marxizmus ellen. Tudja, Franciaországban a hetvenes, nyolcvanas években az értelmiség nagy része marxista volt, akkor még nehezebb helyzetben voltunk. Akkor az értelmiség 95 százaléka baloldali, marxista volt, képzelje el azt a helyzetet. Aztán azon is túl voltunk. 1989-ben önök rendszert változtattak, nálunk drámai volt a helyzet, vagy Che Guevara vagy Marx vagy Mao volt a példakép. Emlékszem az én régi tanárom, aki nem volt marxista, nem tudta kiadatni a könyvét. Engem egész életemben nem hurcoltak meg annyira, mint őt. De küzdöttünk akkor, és most is ezt tesszük.   

                                                                                                              (hirado.hu, a neten található anyag.)

Székely Ferenc

Hazefelé ‒ Rapsoné útján

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Barabás László néprajzkutatóval, egyetemi tanárral

– Kezdjük a beszélgetést a gyermekkori évekkel és meséljen a hely szelleméről.

– Sóvidéken, parajdi földművelő, gazdálkodó szülők hatodik gyermekeként születtem 1947. november 13-án, állítólag akkor, amikor leesett az első hó, és a juhokat hazahajtották a pásztorok. A nagycsaládban megvolt a rendje a mezei munkáknak, az erdölésnek, fonásnak, szövésnek, a harisnya, bakancs- és csizmaviselésnek, a templomba járásnak, az ünnepeknek. Csak később, felnőtt koromban értettem meg, Imreh István kiváló történészünk írásait olvasva, hogy ez a rendtartó székely falu világa. Ebbe születtem, ebben nevelkedtem az 1950-es években. Ekkora családot eltartani a gyenge minőségű agyagos, köves-sziklás, alig megmunkálható földből, hegyi kaszálókból, tejet, kenyeret, puliszkát, túrót, szalonnát, kolbászt előállítani és az asztalra tenni csak úgy lehetett, hogy mindenkinek dolgoznia kellett életkorának megfelelően. Nem éreztem e gyermeki munkák terhét, apám, anyám, testvéreim mellett jókedvvel végeztem. Szántás, szénamunka vagy fahordás közben apám jól tartott mesékkel, történetekkel. Tőle hallottam először, majd később a téli fonókban is Csaba királyfiról, Árpád apánkról, Szent Istvánról, kérdés és óhaj formájában, hogy hol vagy István király, téged magyar kíván, Petőfiről, akinek a verseit a fonóban felváltva olvasták. Az egyik kaszálóhelyünk Rapsóné vára, sziklája közelében volt, több éjszaka ott aludtunk a cserefák tövében, s az esti tűz mellett apám Rapsónéról mesélt. Valamikor itt lakott a várban ez a tündérasszony a házanépével. Vasárnaponként hatlovas hintóval száguldott a templomba, nem is akárhova, hanem Tordára. Az első harangszókor fésülködött, a másodikra elindult, a harmadikra már a tordai templomban volt. Most is megvan az út, amin járt, a Rapsóné útja. Máskor dúdolgatott, anyámmal együtt szépen énekelt, presbiterként sokáig tagja volt a református egyház énekkarának. Anyám imádkozni tanított, estéli, reggeli, étel előtti és utáni imákra, énekelte a zsoltárokat, s bár ritkábban járthatott templomba, de ott verset mondott ünnepeken még idős korában is, engem is versekkel vigasztalt, ha kellett. Pesztráltak, palléroztak a testvéreim, a nagycsalád, a szomszédság, a teljes falu népe. A rendtartó székely falu volt az első tanítóm.

Iskolába eleinte csak hébe-hóba járthattam, inkább hóban, mint hévben, amikor nem kellett a mezőre vagy a juhokkal járni. Olvasni viszont nagyon szerettem, elbújva, a szénatartóban is olvastam.

– Bár nem itt kezdte, mégis Szovátán járta ki a középiskolát, ahol, a ’60-as években, megvolt a lehetőség az egyetemre való felkészülésre...

– Nagyvárad és Szatmár közötti nagyközségben, Érmihályfalván kezdtem a középiskolát. Édesanyám azt mondta Rozália nővéremnek, aki nemrég végezte az egyetemet, s odahelyezték matematika tanárnőnek: „vidd el ezt a gyermeket, jön reánk a kollektív, az újabb nyomorúság, veszik el a földeket, apátokat már hívogatják, nem tudom mi lesz velünk, legalább ő szabaduljon meg ettől”. Ők tényleg nem szabadultak meg: 1962 tavaszán, szinte utolsóként a környéken megalakult a kollektív gazdaság.

De én sem szabadultam meg székely mivoltomtól Érmihályfalván! Azon vettem észre magam, hogy „góbé” lettem, ezt a megnevezést addig nem is hallottam; kacagták kiejtésemet, beszédemet, furcsállták priccses nadrágomat, bakancsomat. Nővérem és sógorom családja kedves volt hozzám, de nekem nagyon hiányoztak a dombok, a hegyek, Rapsóné vára, a Küküllő csobogó zenéje és alig vártam az iskolai év végét, hogy hazajöhessek. Itthon viszont nem örömbe, de temetési hangulatba csöppentem. Akkor láttam apámat sírni étetemben, amikor lovak nélkül jött haza, mert ott kellett hagynia őket a kollektív istállóban; elvitték az ekénket, boronánkat, szekerünket is.

Ezekkel az élményekkel a tarisznyámban kezdtem szovátai tanulmányaimat. Kiváló tanárok tanítottak az akkori Ady Endre középiskolában; hálával emlékszem mindannyiukra.

– Milyen emlékei vannak a kolozsvári egyetemi évekről?

– Érettségi után Marosvásárhelyen szerettem volna tovább tanulni, ez volt számomra a város, abban az időben rajoni és tartományi központunk, ide kellett jönnöm a személyazonosságimért, itt soroztak be katonának is a várban. A pedagógiai főiskolán viszont megtudtam, hogy a magyar–történelem szakon, ahová felvételizni szerettem volna, 1965-ben nem indítanak újabb évfolyamot. Mitévő legyek? Kolozsváron, az egyetemen teljesen külön szak volt a történelem és a bölcsészet. Némi habozás és hegyalatti abrakolás után a francia–magyar szakra felvételiztem sikeresen, de az első félév közepén átiratkoztam az önálló magyar szakra. Döntésem nagyban meghatározta a továbbiakat.

Az egyetemen sokféle impulzus ért, kiváló tanárok, professzorok tanítottak. A nyelvészek gyorsan felfedezték, hogy hiteles adatközlő szinten ejtem a székelyes, rövid, zárt e és az illabiális á hangot, és mindjárt nyelvjárási gyűjtőt és kutatót szerettek volna belőlem is faragni Márton Gyula professzor vezetésével. Szabó T. Attila nem akart ilyen hamar senkit sem nyelvtörténésszé előléptetni, de annál jobban tiszteltük hatalmas tudásáért és tudtuk: minden reggel öt órakor első útja a levéltárba vezet. Példája lassan hatott, erjesztett, rákaptam névtani, helytörténeti, néprajzi írásaira. Az irodalomtörténeti órák mellett a szabadon választható kurzusok jelentették a többletet, számomra elsősorban Antal Árpád magyar művelődéstörténeti sorozata, ez állt legközelebb az érdeklődésemhez, a vérszegény népköltészeti órák nem hagytak maradandó nyomot, ennek ellenére a diplomadolgozatomat folklórból írtam.

Mindezek mellett életem legfelhőtlenebb öt évét töltöttem Kolozsváron. Erdély fővárosában habzsoltam a kultúrát, mindenbe belekóstoltam. Kitűnő magyar színháza, operája volt, évekig koncertbérlet is lapult a zsebemben, inkább eladtam a fél menzajegyemet, felváltva ebédeltünk, csakhogy színházba, koncertekre járhassunk. Már elsőéves koromban beszerveztek az egyetem színjátszó csoportjába, és Márton János zetelaki származású színész-rendezővel minden évben bemutattuk a magyar irodalom egy-egy kevésbé ismert színművét: Bolyai Farkas Párisi per-ét, Csokonai Karnyóné-ját, Kisfaludy Károly Kérők-jét, Petőfi Sándor Tigris és hiéná-ját. Olyan felsőbb évesekkel játszhattam egy csapatban, mint a költő Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, a szerkesztő-író Kuti Márta, Léstyán Dénes. Előadásainkkal bejártuk a Kolozsvár környéki és aranyosszéki falvakat, eljutottunk Marosvásárhelyre, Szovátára, Csíkszeredába. Idővel egyedül is útnak indultam, nemcsak diákszínjátszó előadásokat szervezni, hanem felkeresni nagyjaink emlékhelyeit, rozoga biciklimre ülve nyári vakációban elzarándokoltam Farkaslakára, Tamási Áron friss sírjához, s tovább, egyhuzamban a Hargitán át Csíksomlyóra és Zsögödbe, Nagy Imre festményei közé, Zágonba, hogy végre lássam azt a tájat, a Kárpátok karéját, amely után annyit sóvárgott Rodostóban Kelemen deák, Kisbaconba Benedek Elek apóhoz tiszteletet tenni.

– Pályafutását a Mezőségen kezdte, de hamar a Felső-Maros mentén folytatta…

– Egyetemi tanulmányaim vége felé azon gondolkoztam, hogyan tudnék a népi kultúra jelenségeivel foglalkozni, az már világos volt, hogy ezt szeretném. Hívott az első éveit élő csíkszeredai megyei napilap, a Hargita, a Falvak Dolgozó Népe is szívesen közölte írásaimat, végül mégis a tanárság mellett döntöttem. Jövendőbeli feleségemmel egyszerre végeztünk, ő fizika szakon és a dédai líceumba kapott kinevezést. Én az egyetlen meghirdetett Maros megyei magyartanári helyet választottam, hogy viszonylag közel legyünk egymáshoz. Így kerültem évfolyamelsőként egy mezőségi szórványfaluba, szinte tanyatelepülésre, a Mezőbánd melletti Mezőfeketére. Megkerestem Orbán Balázs enciklopédikus művében, és a térképen a Székelyföld legnyugatibb pontján, a székely Mezőség szélén találtam magamat.

Mozgalmas évek következtek, családalapítás, gyermekek születése, újabb tanári állomáshelyek, most már a Felső-Maros mentén, először Marosvécsen, utána Disznajón és Szászrégenben. Szászrégenben egy jó fiatal csapattal újjászerveztük, rendszeresítettük a városi irodalmi kör addig csak papíron létező tevékenységét. Az irodalmi kör nevét Kemény Zsigmondról Kemény Jánosra változtattam. Egy évvel azelőtt, 1971-ben temettük, éppen vécsi tanárkodásom idején az erdélyi kultúra nagy mecénását, és valami olyasmi mocorgott bennünk, hogy fórumot teremtsünk az anyanyelvi kultúrának, hívjuk ide irodalmi és művelődési életünk jeleseit Vásárhelytől Kolozsvárig, Sepsiszentgyörgytől Bukarestig, vegyük számba a vidék történelmi, művelődés- és művészettörténeti hagyományait, értékeit, és segítsük a helybéli vagy kezdő tollforgatókat. Bartók-estet, Móricz Zsigmond centenáriumi megemlékezést szerveztünk. Annyira jól sikerült mindez, hogy hamar felkeltettük az illetéktelen illetékes szervek „érdeklődését”, dossziégyarapító szándékát is. Tíz évig, 1982-ig voltam a kör elnöke, s örülök annak, hogy azóta is szinte megszakítatlanul működik, Böjte Lídia tanárnő vezetésével.

– Hogy került Marosvásárhelyre?

– Múltak az évek és egyre inkább éreztem, hogy nem haladok a néprajzi munkámban, szerettem volna jobban elmélyülni. Az a terület, aminek nekifogtam, a népszokások, eléggé gazdátlan volt. Közben megszületett a sóvidéki monográfia terve, abban éppen a népszokások fejezetét vállaltam, de sok szokásanyagom gyűlt össze a nyárádmenti és küküllőmenti falvakból is. Úgy gondoltam: egy országos hetilap, a Munkásélet Maros és Hargita megyei tudósítójaként, amelyre megbízatást kaptam, több időm jut a terepmunkára, kutatásra,a szokásalkalmakon való személyes részvételre, és naivul azt hittem, hogy a lapban az egyszerű emberek valóságos mindennapi  életével és művelődésével lehet foglalkozni – ezt előbb Régenből láttam el, majd Marosvásárhelyről.

– Több évig volt az Új Élet, ’90 után pedig a nevet cserélő Erdélyi Figyelő belső munkatársa, amely 1994-ben megszűnt. Ön szerint miért szűnt meg az a lap, amit korábban Sütő András főszerkesztett, s több mint 30 éven keresztül volt az erdélyi magyar művelődési élet tükörképe?

– Most így utólag ennek legalább három okát látom. Az egyik, hogy az 1989 utáni mozgalmas időszakban megváltozott az írott sajtó funkciója, nyelvezete és az olvasói igény is. A friss hírek, az aktualitások érdekelték inkább az embereket, nem a kulturális és művészeti eseményekről szóló utólagos beszámolók. Az addig megszokott, sorok közé rejtett üzenet megtalálása, a sorok közötti olvasás élvezete, művészete időszerűtlenné vált, durván nevén kellett nevezni a dolgokat, és ennek jobban megfeleltek a napilapok. Ezek garmadával jelentek meg az erdélyi magyar sajtópiacon, de egymás után megszűntek a hagyományos hetilapok, mint a Falvak Dolgozó Népe, az Ifjúmunkás, a Munkásélet, a Dolgozó Nő és utódja a Családi Tükör, később A Hét is. A másik ok a privatizáció nyomora, az anyagi nehézségek, a papírkrízis, és ezek nyomán a nyomtatás, a kivitelezés színvonalának zuhanása, ami egy képes lap esetében átmenetileg is megengedhetetlen. A harmadik: Sütő András főszerkesztő nyugdíjba kényszerítése és meghurcoltatása után a lap mellől kezdett elfogyni a levegő. Addig nemcsak szerkesztőség, hanem anyanyelvi-kulturális fórum is volt, országos intézmény. Meg kellett volna találni a helyét az új sajtópiacon is, mint ahogy több hetilapunk és folyóiratunk megtalálta. A könyvtára viszont adományként megtalálta másodlagos helyét a Kántor-Tanítóképző Főiskolán.

– 1990-ben megalakult a Marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola, amelynek 31 évig tanára, ebből 21 éven át igazgató-tanára volt. Mi adta az ötletet, hogy ebbe belevágjon? Meséljen a kezdeti nehézségekről, a Károli Gáspár testvérintézettel kötött szerződésről és a későbbi együttműködésről.

– Ez nem egyik napról a másikra történő ötletszerű döntés volt, sokat vívódtam, amíg elvállaltam az igazgatói tisztségét 1993 szeptemberében. A főiskola tanrendjébe az állami posztlíceális tanítóképzőkéhez hasonlóan beiktatták a néprajz–folklór tanítását, és ezzel 1991-től engem bíztak meg – az előző tanévben nem volt gazdája –, én pedig kedvet éreztem erre a szívemhez közel álló feladatra.

A főiskola létrehozását az tette szükségessé, hogy a ’89-es kedvező romániai változások után Erdély-szerte nagy hiány mutatkozott magyar tanítókban és kántorokban Az iskola vezetésére az alapító református, római katolikus, unitárius és evangélikus egyházak képviselőiből és szaktanárokból kuratórium alakult, amely Fülöp G. Dénest, a vártemplom lelkipásztorát választotta egyházi megbízottnak. A tanintézmény céljául azt a szándékot fogalmazták meg, hogy a magyar egyházi és világi kultúrában jelentős szerepet betöltő, nagy hagyományú kántor-tanítói hivatásra neveljen a változás korát élő erdélyi társadalomban is. Ennek a nemes célnak az elérésében, a kedvezőnek vélt történelmi pillanat ellenére nagy akadályokba ütköztek.

   Ebben a vajúdó időben egyre jobban belekerültem az iskolaszervezési gondokba is. Egy nagykőrösi néprajzi konferencia idején, 1992 júliusában, a marosvásárhelyi vártemplom gyülekezeti kapcsolata révén sikerült testvériskolai megállapodást kötni az akkor éppen újjáalakult Dunamelléki és Nagykőrösi Hitoktató és Tanítóképző Főiskola vezetőivel. Ennek alapján azóta a marosvásárhelyi főiskola a nagykőrösi kihelyezett tagozataként is működik, napjainkban a Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karaként. A romániai állami jóváhagyást végül az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspökének, Csiha Kálmánnak és Tőkés Elek tanácsosnak sikerült elérniük egy újabb esztendő elteltével. Nem ért meglepetésként Fülöp G. Dénes kérése, sőt felszólítása, mégis új helyzet elé állított, hogy vállaljam el az igazgatást. „Mi az egy sóvidéki  legénynek?” Ezzel sok mindent elmondott áldott emlékű lelkipásztor barátunk. Azt, hogy ő is sóvidéki, alsósófalvi, és előbb szerzett tanítói oklevelet Székelykeresztúron, mint teológiait Kolozsváron. Parókiája értelmiségi zarándokhellyé vált mindenütt, ahol szolgált, de különösen Marosvásárhelyen. „Jöjjön most egy fiatalabb és álljon a tornác küszöbére”. Gellért Sándor verssoraival biztatta saját magát és engem is:„Nagy idő jöttével – bármi legyen bére – / Valakinek állni kell a tornác küszöbére”. A végső lökést az adta, hogy családi indíttatásom, vallásos neveltetésem, falujárásaim, tanári-újságírói tapasztalataim alapján egyetértettem a főiskola meghirdetett céljaival, és azzal is, hogy valakinek állni kell a tornác küszöbére. Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy ottlétem több mint húsz évig  tarhat, de végig hivatásnak, szolgálatnak és nem hivatali elfoglaltságnak tekintettem.

– Meddig kell vagy érdemes tovább folytatni a magyar kántor-tanító képzést Erdélyben, figyelembe véve, hogy megmaradjon egy egészséges egyensúly a végzettek számarányát és az elhelyezkedési lehetőségeket illetően?

– Tanítókra, óvodapedagógusokra, kántorokra, egyházzenészekre és velük rokon művelődési szakemberekre még sokáig, mindig is szüksége lesz az erdélyi magyar társadalomnak és egyházainknak. A Kántor-Tanítóképző Főiskolán az elmúlt harminc évben ezer feletti lélekszámban diplomáztak erdélyi fiatalok, többségükben vidéki, falusi származásúak. Eddig mindenkinek sikerült előbb-utóbb elhelyezkednie a végzettségének megfelelően. Akik régebben végeztek, ma már az erdélyi pedagógus társadalom derékhadához tartoznak, iskolaigazgatók, szakmai vezetők is, sok szórványvidéki településen ők a „magyar óvoda”, a „magyar iskola”. Az erdélyi történelmi egyházaknak, városi és falusi gyülekezeteknek igazgatásom idején háromszáz diplomás kántort is képeztünk, az ő zenei szolgálatuk Gyimesközéploktól Nagyváradig, Nagyenyedtől Székelyudvarhelyig, Sepsiszentgyörgytől Kolozsvárig, Segesvártól Kibédig és Parajdig segíti, erősíti az egyházközségeket, iskolákat, művelődési intézményeket, nem beszélve Marosvásárhelyről és környékéről. Más kérdés az, hogy jelenleg a tanítói állások sokfelé telítve vannak, ennek legfőbb oka az erdélyi magyar gyermeklétszám csökkenése, másutt viszont keresik az óvodapedagógusokat, tanítókat, olyanokat, akik a „templom és iskola” szellemiségében végzik munkájukat. Kevesebben, de a jól felkészült, sokféle feladatnak megfelelő fiatal pedagógusok ezután is elhelyezkedhetnek a pályán. A kántorképzést illetően még nagyobb szükség lenne a képzett egyházzenészekre, mert különösen a református és unitárius gyülekezetek többségében szakképzetlenek szolgálnak, vagy betöltetlenek a kántori állások. Fontos lenne az is, hogy egyensúly teremtődjön a főiskolai, egyetemi szintű tanítói-kántori értelmiségi hivatás és annak anyagi és szélesebb társadalmi-egyházi elismerése, megbecsülése között.

– Megjelent tíz önálló kötete, több társszerzőkkel, 63 tanulmánya és 148 néprajzi írása mellett fontosnak tartotta, hogy 20 néprajzi kisfilmnek legyen a kezdeményezője, társszerzője, amelyek közül kettő nemzetközi díjat nyert. Milyen filmekről van szó, esetleg a szakma művelői, az érdeklődők, hol tekinthetik meg azokat? Mennyivel ad többet egy fénykép vagy egy film az olvasónak, nézőnek, mint a szó, a szöveg?

– Amikor a hetvenes években a sóvidéki dramatikus szokások gyűjtésébe fogtam és fényképeket kerestem, alig találtam egy-két régebbi felvételt. Ez a másutt is tapasztalt helyzet ösztönzött arra, hogy olyan szélesebb pászmájú népszokásgyűjtésbe kezdjek, amely nem elégszik meg az emlékek és más adatok, a cselekvéssor, a szöveg, az énekek, a háttérinformációk írásbeli rögzítésével, hanem célja az is, hogy a fotográfia és a film képi többleteszközeivel dokumentálja a szokásokat és az azokban otthonosan élő, mozgó, játszó embereket. A nyolcvanas években Bálint Zsigmond fotóművész barátommal kezdtük járni a falvakat. Olyan udvarhelyszéki és marosszéki falvakat jártunk egyre növekvő szívszorongással, melyeket lassú pusztulásra ítélt a ceausescui „falurendezés”. Az akkor készült népi gyermekjátékokat, mesterségeket, népviseletet, fonóbeli és farsangi szokásokat megörökítő fényképek vizuális értékükön túl társadalom- és mentalitástörténeti jelentőséggel is feltöltődtek.

Néprajzi kisfilmet először Schnedarek Ervinnel készítettünk 1982-ben és 83-ban az alsósófalvi farsangtemetésről és fonójátékokról, utána nagy szünet következett. A kilencvenes években Bálint Zsigmonddal és Miholcsa Gyulával dokumentáltuk fényképsorozattal és filmen az illyésmezei betlehemezést, a nyárádselyei istvánozást, a szentgericei csutakhúzást, a mezőkölpényi, mezőpaniti, szásznádasi és szentháromsági farsangi játékokat és a Kis-Küküllő menti Csávás óesztendei tüzeskerék gurítási szokását, Birinyi Józseffel és Tari Jánossal pedig az alsósófalvi farsangtemetésről készült egy félórás antropológiai  film. A csávási tüzeskerék gurítás filmjét 1996-ban kiválasztották a Göttingeni Nemzetközi filmfesztiválra és azon díjazták. A kétezres évek elején Kötő Zsolt kolozsvári filmes szakemberrel és Karácsony Molnár Erika budapesti néprajzossal közösen készítettünk kisfilmeket a nyárádmenti, marosmenti, sóvidéki, gyergyói, mezőségi karácsonyi, farsangi, húsvéti és pünkösdi népszokásokról. Ezek közül a Farsang farkán című húszperces film (torockói, kibédi és beresztelki farsangvégi dramatikus szokásjátékok 2000-ben) a magyar néprajzi és antropológiai filmek szemléjén, az első dialektus filmfesztiválon, 2002-ben a zsűri különdíját kapta. Ezek az elismerések az erdélyi magyar szokáskultúrának, népünk színházának szóltak, talán sikerült valamit érzékeltetni ebből a nézőknek is, részesévé válhattak, benne élhettek az eseményekben vagy újra átélhették azokat. Dokumentáris, vizuális, dramaturgiai és egyéb többletértékük révén felhasználhatók a szokásfelújításokban is, mint ahogy többfelé fel is használták, például Mezőpanitban, Szentgericén vagy Alsósófalván. Ezeket a filmeket a bukaresti televízió magyar adása, majd a Duna Tv többször sugározta, de elérhetőségük korlátozott, a főiskolánk könyvtárában oktatói segédanyagként használjuk, rendszerezésük, filmsorozattá alakításuk és közzétételük most van folyamatban.

– Milyen más díjat és elismerést kapott ?

– Az elsőt 1984-ben a Korunk folyóirat Sors és emlékezet pályázatára küldött, a sóvidéki szolgálólányok sorsának szociográfiai-néprajzi bemutatásáért kaptam. Tanárként annak örültem, ha egy-egy általam irányított diplomadolgozat (volt belőlük 200-on felül) záróvizsgai dicséretben részesült Nagykőrösön és a diákok elismerően visszajeleztek. Az elmúlt évtizedbeli más visszajelzések: 2010-ben Károli Emlékérem, egyetemi kitüntetés, 2012-ben a Magyar Kultúra Lovagja, 2013-ban a Bethlen Gábor Alapítvány Teleki Pál-díja. 2017 májusában a Maros megyei EMKE Értékteremtők díjjal, novemberben a Kriza János Néprajzi Társaság Életműdíjjal lepett meg. Megtisztelő, hogy a magyar kultúra lovagjaként – ezzel a kultúra önkéntes szolgálatát értékelik – olyan jeles néprajzosoknak lehetek rendtársa, mint Kallós Zoltán, Andrásfalvy Bertalan, Erdélyi Zsuzsanna és Balázs Lajos.

–Az elmúlt öt év terméséből mit szeretne kiemelni?

–Földi és égi gazda gyermekeként, hetvenen túl tisztában voltam vele, hogy eljött az őszi betakarítás ideje. Az esztendő ünnepeihez fűződő erdélyi dramatikus néphagyományról, a játékos népszokásokról szóló rövidebb írásaimat az Ünnepeink népi színháza című könyvben csokorba szedtem az 2017-es esztendő végén. Arra törekedtem, hogy szakmai hitelességgel, de ne csak a szűk szakmához, hanem a szélesebb közösségünkhöz szóljak, olvasmányt is nyújtsak. Ugyanezt próbáltam megvalósítani a Szikonyország eltűnőben? Életmód és mentalitás, népszokás és játék Sóvidéken című könyvvel a szülőföldem népi kultúrájáról 2020-ban. A Mentor Könyvek kiadónál legutóbb, 2021-ben megjelent Összenéztünk, értettük egymást, Bálint Zsigmond fotóművésszel közös könyvünkben, szóban és képben néhány jellegzetes erdélyi népszokás fél évszázadnyi sorsa, funkciója, a gyűjtés és dokumentálás társadalmi és emberi viszonyai kerültek terítékre. Ugyancsak ennél a kiadónál jelent meg 2018-ban a Népismeret, szolgálat, jövendő című könyvünk a marosvásárhelyi és nagykőrösi egyetemi hallgatókkal 1993-2018 között szervezett erdélyi és Kárpát-medencei honismereti és egyházszolgálati táborainkról, tanulmányútjainkról a résztvevő diákok, tanárok és a magam tollából.

–Milyen szakmai elismerést, díjat kapott az utóbbi öt évben?

–Szakmai és közösségi elismerést bőven kaptam, díjat nem. A felsorolt könyveket értékelték mind a hazai, mind az anyaországi szakemberek, nemcsak az én generációm jelesei, hanem a fiatalabbak, sőt a kezdő néprajzosok is, ismertette a művelődési sajtó, a heti- és napilapok Marosvásárhelytől Budapestig, Csíkszeredától Kolozsvárig. A könyveket és filmeket elvittük azokra a településekre is, sok-sok bensőséges találkozása, ahonnan a szokásokat gyűjtöttük,  reményeink szerint hozzájárulva az ezredforduló után megszűnő dramatikus közösségi népszokások felújításához is.

–Véleménye szerint be kellene vezetni az iskolákba a néprajztanítást? Miért igen, miért nem?

–Ez bonyolult, fogas kérdés, nem könnyű eldönteni. Úgy látom, hogy egy rövid „igen” korszak után újból inkább a „nem” korában élünk. Pedig szükség lenne az igenre, ha nem is általános érvénnyel a közoktatásban, de a tanító- és óvodapedagógus képzésben mindenképpen, hiszen az egyetemes és nemzeti kultúránk, magyarságunk fontos alapanyagát tartalmazza. Egyetemünkön, Vásárhelyen és Nagykőrösön negyedszázadig tanítottam néprajzi alapismereteket is, és a végzettjeink visszajelzései alapján remélni merem, hogy nem haszontalanul.

–Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?

–A fiókban sok minden van, amit a szellemi szekeres útjaimról hoztam és még nem sikerült kipakolnom teljesen. Ha az őszi, kegyelmi időm engedi, megtenném.

– Milyen kapcsolatot ápol szülőfalujával, Parajddal, ahová gyakran meghívják kötetei ismertetésére.   

– Szülőfaluja, szülővidéke természetes módon viszonyítási pontja, sőt a világ közepe lehet a néprajzosnak. Gyermekkoromban minden folyóvízre, patakra, amit másutt megláttam, egyből rámondtam: „né, itt es egy Küköllő, ott es egy Parajd pataka.” Nem szakadtam el Parajdtól és környékétől, gyakran megfordulok fizikailag is arrafelé, s bár legtöbb napomat másutt élem, a hegyek-dombok, érzelmek tetején, Rapsóné útján szinte naponta hazaszekerezem. Otthon vagyok abban a városban is, amelyben jelenleg élek és dolgozom, szeretem Vásárhelyt, de néha nagyon hiányzik a Küküllő csobogó zenéje, és a testet-lelket gyógyító, sós és fenyőillatú levegő.

KIRÁLY BÉLA

Lélekingázás

Interjú Gyárfás András író-krónikással

Könyvek százai tanúskodnak az erdélyiek túlélésért, megmaradásért folytatott dacos küzdelméről helytállásáról a világ közeli vagy távoli szegleteiben. Gyárfás András mindezeket hatványozottan átélte és krónikásként már négy könyvben – Puzzle (2011), a Mentőövbe szorulva (2012), Itthon, útközben, otthon (2013), Gömbvillámok (2014) – is megírta a családja és sorstársai kálváriáját. Zuglói lakásához közel, a Kemenes cukrászdában beszélgettünk erről.

Egy könyvet olvasva először mindig a hangvétel érinti meg az olvasót. A hang, amely kitartóan beszél, amely végig elkísér az ismerőssé váló történetben. Látszólag jelentéktelennek tűnő történeteivel Ön úgy képes hangulatot teremteni, hogy abból pompásan kerekedik ki a kép az általános viszonyokról. Találkozott-e már személyesen is az olvasóival?

Volt két sikeres könyvbemutatóm Marosvásárhelyen 2012-ben és 2014-ben. A nagyszámú érdeklődést a sok jelenlévőn kívül – többek közt nepáli, sydney-i és chicagó-i - telefonok, skype-hívások is bizonyítják. Ennyire szét vagyunk szóródva a nagyvilágban. A könyvek persze napok alatt elfogytak. Szokatlan volt az első dedikálás, ugyanis voltam már faipari mérnök, számtantanár, informatikus illetve minden lében kanál, ám dedikáló író még soha. A kéziratom könyvvé szerkesztését illetve olvasói sikerét azzal a példával tudom illusztrálni, amelyet el is mondtam a közönség előtt Gálfalvi Ágnesnek, a Mentor kiadó szerkesztőjének az első bemutatón: A texasi farmer háztetőjét letépi a hurrikán, odacsapja az udvaron veszteglő öreg Fordhoz, annak a rendszámát pedig elsodorja a szél. Mi mást tehet, elvontatja a tragacsot a közeli autószerelőhöz, hogy vigyék az ócskavasba. Otthagyja a nevét, címét, majd ráérősen hazabaktat. Aztán mit ad Isten? Három hét múlva telefonálnak, hogy kész a kocsi, jobb állapotban van, mint valaha, jöhet utána. Én is most egy ilyen kocsin, a regényes krónikámon hordozom a kedves olvasóimat…

Az Erdélyi Körök Országos Szövetsége 1994-től adja ki az Átalvető folyóiratot, amely az általános magyar értékek mellett a sajátos erdélyi magyar kultúrát, hagyományt, történelmet közvetíti olvasóinak. Ön sokat írt az Átalvetőbe, illetve a dr. Kövesdy Pál által szerkesztett Sorsunk online folyóiratba (www.sorsunk.net). De talán kezdjük a legelején: mikor és hol született?

Körök Országos Szövetsége 1991-től kiadja az Átalvető folyóiratot, mely kiadvány az általános magyar értékek mellett, a sajátos erdélyi magyar kultúrát, hagyományt, történelmet közvetíti is magyar kultúrát, hagyományt, történelmet

1943-ban születtem Marosvásárhelyen, aztán 1983-ban Svájcban kezdtem új életet a nulláról indulva. És hogy a történet kerek legyen, 2019-ben ismét belevágtam, ezúttal Budapesten. Az új életkezdések olyanok, mint a születések: fájdalommal és örömmel járnak. Hiszem és vallom, hogy a mélyen érző magyarnak az első világháború óta Erdélyben kell megszületnie. Az anyaországban – több-kevesebb sikerrel - bele lehet nevelni a gyermekbe, hogy ő magyar, de hogy az mit is jelent, azt Erdélyben belénk is verték. Ismerős a metafora, miszerint nyomás alatt nő a nemes pálma. Mi így örököltük a nyelvünk, és a létünk gyönyörű terhét. Mást azon kívül nem nagyon.

Közel negyven éven át éltem a teljes szólás- s a végén már a gondolatszabadság tiltása alatt. Marosvásárhelyen suttogva mesélték az öregek, hogy milyen volt az élet, a magyar világ az ő apáik idején. Nem magukat, minket féltettek. Ha társaságban ilyesmire terelődött a szó, mindig jól szétnéztek, hogy kik vannak jelen. Nem feltétlenül a besúgóktól féltek, hanem az ártatlan fiatalt féltették, nehogy rossz hírbe keveredjen, ami akár az állásába is kerülhet.

B. Osváth Ágnes szerkesztő írta Önről, hogy tanár család gyermekeként a Maros-parti városban nőtt fel. Két egyetemi diplomával (tanár, mérnök) a tarsolyában rájött, hogy nem olyan jövőt szeretne a gyermekének, mint amit a diktatúrában senyvedő romániai társadalom kínált. Pontosan honnan jött haza felolvasni és dedikálni?

A svájci Luzernben írtam a könyveimet, és onnan mentem haza 2012. október 30-án Marosvásárhelyre, a könyvbemutatómra. A nagysikerű eseményen elmondtam az ars poeticám, miszerint nem szerethetünk mindenkit, de hinnünk kell abban, hogy a másik jó ember. Sokszor voltak a visszatéréssel kapcsolatos gondolataim, de az ott egy másik világ. Onnan nem lehet idehozni energiát. Csak innen odavinni. Ezért is írom a könyveimet és járok máig haza. Talán a legszívhezszólóbb „sikerem” gyermekkorom orvosnőjéhez kötődik. A körzeti gyermekorvosnő a világháború utolsó éveiben és azután is mindig hívás nélkül, naponta látogatta a „gyermekeit”. Még élt, amikor megjelent a Puzzle című könyvem, amelyben ráismert magára. Üzent Luzernbe, hogy vár. A könyvet - miután a második olvasás után szétesett - újraköttette, és bevonta kalotaszegi köntössel. Mikor a következő évben hazaérkeztem, már csak a könyv volt meg, mint családi hagyaték a Bibliája mellett.

Az egyetem után szülővárosában dolgozhatott, de aztán Sepsiszentgyörgyre került. Mi ennek a története?

A hetvenes évek elején éppen a gyárból tartottam hazafelé a 14-es buszon, amikor valószínűleg egy - a tömegben kapaszkodó - hölgy kabátjáról lepattant és a lábam elé gurult egy gyönyörű fagomb. Tudni kell, hogy azidőtájt Marosvásárhelyen a kabátokat úgy osztályozták, mint a tokaji aszút: a hat fagombos volt a legkeresettebb. Hazavittem, megmutattam a nejemnek, aki előbb örvendett, majd szomorú lett. „Mit csináljak én egy gombbal?!”- kérdezte. Igaza volt. Másnap bevittem a gyárba, megkerestem az erre a feketemunkára szakosodott szervezet főnökét, és délben már vittem is haza a hat gombot. A nejem örvendett, aztán szomorú lett. „Mit csináljak én hat gombbal kabát nélkül?” Igaza volt, rendeltünk hozzá kabátot. A nejem örvendett, majd ismét elszomorodott. „Hogy viseljek egy kabátot hozzá nem illő táskával?!” Igaza volt. Elmentünk, megvettük a táskát is. A nejem örvendett, aztán… „Hogyan hordozzak én egy táskát hozzá nem illő cipővel?!” Igaza volt: megvettük a cipőt.  Aztán a város megtelt hatgombos kabátot viselő hölgyekkel, így 1978-ban átköltöztünk Sepsiszentgyörgyre. És itt már jelképesen is elszakadt a cérna. Amikor a vezető színész, Visky Árpi kiállt a teraszra, és beleordította a sétáló levegőjébe, hogy „Kisváros, 9 óra, villanyt, vizet, gázt, levegőt lezárni!”, mi még nagyokat nevettünk. De amikor a Securitate elvitte, készülődni kezdtem. Nem vártam meg, míg a közeli kiserdőben felakasztva találnak rá. Elég volt! Éhséget, fázást, szomjat, mocskot, lelki nyomort egy jobb jövő reményében kibírok, de hogy a gyermekemet is e tétlen várakozásra ítéljem, azt nem vállalhattam. 1983-ban a kiskorú fiammal kiszöktünk Svájcba, de erről szól a Mentőövbe szorulva meg a Puzzle című könyvem.

Az irodalomban is vannak az érzelemre illetve inkább az értelemre ható művek. A regényes krónikái az előző csoportba tartoznak. De nem véletlen, hogy írásainak csak epizódokban helyszíne a kilúgozott, tiszta Svájc, az elzárkózó hegyek között a genfi Kálvin-szobor a rend fenyegetettségét is sugallja. Minden kiszámított e tökéletesen működő világban, s az embernek csak az előre gyártott szerepek egyikét kell játszania. Talán ez is húzta hazafelé, nemcsak a honvágy. De előbb lássuk, hogyan hagyta el Erdélyt?

Sepsiszentgyörgyön megtapasztaltam, hogy ott még ég a magyarság tüze, de aztán oda is elért az országos nemzeti terv. Ugyanis a frissen egyetemet végzett magyar fiatalokat ősi román helyekre, Moldvába, vagy Havasalföldre helyezték ki és a helyükbe magyarul egy kukkot sem tudó románok jöttek tanítani, vagy kifejezetten odatelepítő szándékkal épített gyárakban dolgozó munkásként. A szerencse úgy hozta, hogy meghívást kaptunk a tizenhárom éves fiammal egy bécsi nemzetközi bridzsversenyre.  A Fekete-tenger partján rendezett vetélkedőn futottunk össze osztrák játékosokkal és annyira megtetszett nekik a fiatal gyerek jártassága az idős lordoknak és ladyknek szánt játékban, hogy meghívtak minket Bécsbe. A meghívó csak egyik feltétele volt a nyugati útlevélnek, minimum 30 dollárt fel kellett mutatni, hogy beadhassuk a kérelmet. Romániában egyébként a hetvenes évek végén csak négyévenként kaphattad kézbe az útleveled.

Hogyan jutott Bécsből Svájcba, és miért Tell Vilmosékat és nem Ausztriát vagy Németországot választotta?

Bécsben a bridzsverseny után találkoztam egy - már három éve Nyugat-Németországba emigrált - osztálytársammal és ő meggyőzött, hogy kövessek el mindent a Svájcba jutásért… Vállalta, hogy megpróbál átcsempészni az osztrák-német határon. A két hasonló színű útlevelet egymásba csúsztatva a határtól látótávolságban kivártuk, míg jól felgyűlt a vasárnapi hazatérő tömeg, mély lélegzetet vettünk és odagurultunk a bódéhoz. A kétméteres, tőről metszett vérbeli szőke Fricc számomra végtelen hosszú ideig nézett ránk, majd alig észrevehetően intett, hogy mehetünk. Hamarosan padlógázzal rohantunk, nehogy visszafordítsanak. Másnap egy másik - erdélyi orvos - ismerősöm kivitt a Bodeni-tavon a kis hajójával olyan két-háromszáz méterre a svájci kreuzlingeni strandig. Ott én fejest ugortam és faarccal, mintha közéjük tartoznék, kimentem a strandra. A fiam eközben gumicsónakkal evezett ki az orvos fia kíséretében. Tudni kell, hogy Svájc akkor, 1983-ban jól őrzött határokkal védekezett a törvénytelenül betolakodó migránsok ellen. Elkezdődött hát életemnek a legnagyobb szorongásban, félelemben eltöltött másfél éve, míg aztán végre megérkezett a feleségem is Sepsiszentgyörgyről, hivatalos kivándorlóként.

Könnyen talált állást?

A több mint kétszáz próbálkozás után végre jött egy meghívó, és féléves próbaidőre szerződtetett egy faipari gépeket forgalmazó cég, amely akkor még gyerekcipőben járt. Vezérelt gépek tanácsosa lettem. A próba végül jól sikerült mindkét félnek. Az első gyűlésen úgy éreztem, hogy meg kell osztanom az otthonról hozott tapasztalatokat és olyan javaslatokkal álltam elő, amelyeket az otthoni Ceausescu rezsim diktálta spórlás idején megtanultam: használjuk az írópapír mindkét oldalát, és csak akkor kapcsoljuk be a másológépet, ha többünknek is van sokszorosítani valója. Türelmesen végighallgattak, de furcsa módon a titkárnő nem jegyezte le a gyűlés jegyzőkönyvébe az általam mondottakat. Aztán a tulajdonos behívott az irodájába, kávéval, kólával kínált, és azt mondta: „Gyárfás úr, arra kérem, egy éven át ne tegyen mást, csak figyelje, hogy miként dolgozunk, próbáljon utánozni minket, és egy év múlva találkozunk itt az irodámban. Azután minden javaslatát kőbe véssük.”

Szóval figyeltem, dolgoztam, nem utánozva senkit, és szabadjára engedhettem, amit Romániában tiltottak. A saját józan fejemmel ítélhettem meg, hogy mi jó a cégnek, és mi jó az ügyfélnek. Nos, az lett a jó nekem is. Elvállaltam a helyi ifjúsági kézilabda-csapat edzését heti négyszer és minden második vasárnap mérkőzéssel. Csak azoknak a kiadásoknak az ellenértékét fogadtam el, amelyek az utazással, a szállással meg egyebekkel jártak. Igyekeztem minél jobban meghálálni Svájcnak, hogy befogadott. Hosszú tizenkét év múltán végre az állampolgárságot is megkaptuk.

Sokáig nem volt szavazati joga, de mint erdélyi ember, bizonyára jobban figyelte az átlagnál a svájci politikát…

Figyeltem persze, és kezdetben nem akartam hinni a szememnek, de megmagyarázták és megértettem. Egyszer például arról szavaztak, hogy csökkentse-e az állam az adókat vagy sem?! Hát létezik állam, amelyik ilyent kérdez?- csodálkoztam. És létezik olyan polgár, aki erre nemmel válaszoljon? - morfondíroztam tovább magamban. És mit ad Isten, nemmel válaszoltak! Azzal a kitétellel, hogy az adókat ne csökkentsék, viszont az adóinkból élők - tanárok, tisztviselők, szemetesek stb.- fizetését emeljék meg.

Egy másik példa: szilveszterkor az esti hírek után nem volt semmi tam-tam, sem tűzijáték. Az államfő egyszerűen beszélt. Köszöntött mindenkit, megköszönte mindenkinek, hogy ilyen jó évünk volt, és csak egy kérése volt, amely valahogy így hangzott: - Hölgyeim és Uraim, ne vegyenek olyan komolyan minket, politikusokat! Dolgozzanak, éljenek tovább a józan ész mutatta úton és szóljanak, ha segíteni tudunk. BÚÉK!

Azt is megtanultam, hogy a szólásszabadság nem vonatkozhat a személyes adatokra, a katonai- és államtitkokra, a bűncselekményekre való buzdításra, a nemzeti jelképek és az erkölcsöt sértő kifejezések használatára. Ezt nem írták óriásplakátokra, ezt tudták, és nem kellett cenzúra meg rendőr hozzá, magától működött az önfegyelem. Ott tanítottak meg arra, hogy jól figyeljek oda: ha egy politikus kitérő választ ad egy kérdésre, akkor az nem jó politikus, hanem egy hazug fráter.

Nagy élmény volt számunkra, amikor a luzerni zenei napokon egyik este megérkezett és egy sorral előttünk sietve helyet foglalt nejével az államelnök. Még épp idejében kérezkedtek be a már ülők közé, mindenkinek köszönve, a szomszédoknak kezet nyújtva. Sehol egy testőr, az otthonukat sem őrizték páncélosok… A legnagyobb meglepetés talán az volt, hogy ez csak nekem volt egyedi különlegesség, a többi svájci úgy tett, mintha a szomszédja érkezett volna. Azt is megszoktuk, hogy tíz emberből egy, ha meg tudta mondani, ki elnököl éppen a hét megválasztott kormánytagból. Minden évben ők egymás között döntötték el, ki legyen az, aki Svájcot képviseli a nemzetközi találkozásokon, de egyedül semmiben sem dönthet, csak az előre megtárgyalt álláspontot közölheti. Ha valami közbejönne, hát azt majd megbeszéli a svájci néppel, miután hazajön. Furcsa egy népség, de jól csinálják.

Hadd legyek illetlen: beszélne az anyagiakról is?

Hát például a partikon tabu volt a fizetésekről beszélni, ha megtetted és valaki visszamondta, a cég azonnal felbonthatta a munkaszerződésed. A fizetésről tessék négyszemközt a céges iroda főnökével, vagy ha fontosabb személlyé váltál, akkor a tulajdonossal beszélni.

Általában december második felében sorra behívtak mindenkit a cégnél, takarító személyzettől a főmérnökig. Először az asztalon fekvő kimutatást nézték meg, hogy mennyi volt az évi személyes teljesítményed, hogy jött ki a cég ebből, és utána következtek a tulajdonos, majd a te elvárásaid. Mikor már nagyon futott a szekér és egyszeri fizetésemeléssel nem lehetett kellően értékelni az általam elérteket, a cég felajánlott részvényeket, WIR-t (ez csak Svájcban használatos fizető eszköz), bizonyos fokú betársulást és még jó pár, általam alig ismert közgazdasági jutalmat. Mikor este elkezdtem sorolni a vérbeli közgazdász feleségemnek, hogy mikor miket kapok, félbeszakított: „Hadd ezeket András, azt mondd meg, hogy a tenyeredbe mennyit kapsz?”

Svájcban él a gyerekük és ott élnek az unokáik is. Miért költöztek Magyarországra?

Nőttek az unokák, és gyorsabban, mint ahogy jöttek. Már nem kellett nappali dadaként ügyelni rájuk. Eljött az idő, amikor Zoltán, a nagyobbik unokám már a magasból nézett le rám, és Attila, a kisebbik már nem követelte nagymamájától a süssigkeiteneket. Ekkor merült fel bennem két éve a kérdés: hogyan tovább? Emlékszel – mondta a Pampának becézett feleségem -, amikor 1966-ban Budapesten voltunk nászúton, mennyire csodálkoztunk a sok színházon, a látnivalókon? A főváros maga volt a Kánaán az üres román boltok után! Ne próbáljuk meg újra? Hiszen lassan inkább teher leszünk a gyermekünknek és unokáinknak, mint segítség.  Hát összeült a kis család, és nem hallgatva senkire, eladtuk a házat, átírattuk a nyugdíjakat, anya meg fia sírva vigasztalták egymást, viszontlátást ígérve. Aztán egy nap már a vámhivatalnál kérték a papírokat, hogy igazoljuk a bútorokat, amiket utánunk hozott a teherautó, hogy a mienk-e? És ezzel a kezdetét vette a budapesti újjászületés. Akárcsak Svájcban, itt is meg kellett tanulni a „nyelvet”, járni a hivatalokat, de belejövünk, időnk van. Ugyanis a búcsúpartin az ottani rokonság azzal koccintott, hogy ”bis hundertzwanzig”.

Még csak annyit áruljon el: milyen belső hang, vagy parancs késztette írásra a nyugdíjas kor határán?

Hát parancsot semmi esetre sem kaptam, belső hangokat sem hallok… De látom magam előtt a sorokat, melyek csak leírva mondanak valamit, és célzom magamnak/másnak/valakiknek… És mint Karinthy káplárja, aki lőni tanítja a bakákat, mikor az első lövése nem talál, én is így szólok hátra:

-          Így lősz te!

Majd amikor a kilencedik végre talál, akkor a mellére üt:

-          És így lövök én!

Fábián Tibor interjúja Dr. Ábrám Zoltánnal

Az emberiség szánalmas harca a természet ellen

Egy parányi, szemmel láthatatlan vírus, Isten teremtménye megleckéztette a kék bolygó főbérlőjét mondja Ábrám Zoltán marosvásárhelyi orvos, egyetemi tanár, közíró, aki szerint miközben önzőségeinkkel, érdekeinkkel, rövid távra berendezett életünkkel törődünk, be kell látnunk, hogy a pénz és a hatalom igencsak mulandó. Dr. Ábrám Zoltán

A világjárvány Isten mindenekfelettiségét hirdeti, írta egyik korábbi cikkében. Mire utalt ezzel kapcsolatban?

Arra utaltam, hogy az emberiség szánalmas harcot vív a természet, a természetesség ellen. Egy parányi, szemmel láthatatlan vírus, Isten teremtménye megleckéztette a kék bolygó főbérlőjét, aki már-már szeretné maga számára kisajátítani a világmindenséget. A világjárvány a Jóisten mindenekfelettiségét hirdeti, és arra figyelmeztet, hogy rövid távon győzelmet arathat, csatákat nyerhet az emberiség, a háborút azonban elveszíti, amennyiben ellenszegül a természet erőinek. Sőt, szánalmassá, tragikomikussá válhat alkotója szemében. Hiába ragaszkodik görcsösen mesterséges megvalósításaihoz, a természet erői felett nem arathat végső győzelmet. Igaz a mondás: „A természetet el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet”. A természet visszavág, megtartja évezredes, évmilliós szokásait. Ő képviseli az örökkévalóságot, nem mi, a bérlők, a lassacskán zárt burokban mesterséges világot kialakítók. Akik egyre inkább eltávolodtunk tőle vélt boldogságunk, felemelkedésünk érdekében. Megtagadtuk, önző módon a szó szoros értelmében lábbal tiportuk. A saját érdekeinket, becsvágyunkat, kapzsiságunkat helyeztük előtérbe. Kialakítottunk egy olyan mesterséges világot, külső és belső életteret, amely számunkra kényelmesnek, boldogítónak, üdvösnek tűnik.

De miközben a szabadelvű személy saját kezébe helyezi sorsát, az istenfélő keresztyén ember elfogadja a Teremtő mindenekfelettiségét. Bizony, a piciny koronavírus hatalmas leckét adott az emberiségnek. A következtetések levonása, a rövidebb-hosszabb távra megváltozott vagy változásra szoruló világrendre való berendezkedés azonban még várat magára.

A jövőt illetően várható-e tartós és tudatos változtatás a kisiklott világrendben? Ismét az Ön szavaiból kiindulva: ha „a parányi koronavírus a hatalmas Teremtő alkotása”, akkor az Isten másik kezében ott van a gyógyulás lehetősége is?

Kétségtelen, az emberiség egy olyan fejlődési szintre jutott, ami megadja a lehetőséget arra nézve, hogy gazdag eszköztárával számára valóban boldogító életteret alakítson ki. Lehetőséget ad a belső és a külső világ, a mesterséges és a természetes közeg összhangjának megteremtésére. Hatalmas potenciált hordoz magában. Hatalmasat, de nem örökkévalót. Az állatvilágból felemelkedett ember isten szeretne lenni ugyan, és már-már annak képzeli magát, de sohasem jut el a halhatatlanság és örökkévalóság szintjére. És minél inkább elmélyülünk ebben a mesterséges világban, virtuális térben, minél inkább mellőzzük Isten megváltó jelenlétét és a krisztusi szeretetet, annál inkább ráébredünk, hogy a természetes életteret nem pótolhatja semmi sem.

Mindennapjainkban sajnos a szeretetlenség hódít teret magának, és miközben önzőségeinkkel, érdekeinkkel, rövid távra berendezett életünkkel törődünk, be kell látnunk, hogy a pénz és a hatalom igencsak mulandó. Jézus Krisztus a halhatatlanságunk reménye. Feltámadása által világosságot, életet és üdvösséget hozott a bűnös embernek. Nekünk is. Amiként a Bibliában olvashatjuk: „Krisztus világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot”. (2Tim 1,10)

Közíróként számos témában véleményt formál. Hogyan vélekedik arról az erőszakos gyorsasággal terjedő világrendről, amely a történelem szemétdomjára száműzne minden eddigi civilizációs értéket? Van még visszaút vagy jövőnk iránya „elvégeztetett”?

Mára számos értelmiségi, elismert szakember leírta, kimondta, hogy a világ fejlődésével fordított arányban, exponenciálisan csökken az erkölcs. Másképpen fogalmazva: nő az erkölcstelenség. Világjárvány ide vagy oda, a láthatatlan maszkviselés már előtte megnövekedett az erkölcs csökkenésével, miután az etikai ismeretek elsajátítását már rég kivették a kötelező tantervből, pedig nagyszüleink ellenőrzőjében a legelső tantárgy neve így szerepelt: erkölcstan. Akkoriban az erkölcs elöl helyezkedett el az értékrendben, fontosabbnak bizonyult a jognál, és bár az ember mindenkoron gyarló volt és lesz, a társadalmi rendszer, az egyház vagy egyszerűen maga a szokásrend nagyobb ellenőrző szerepet jelentett. Mára a jog számos kultúrában legyőzte az erkölcsöt, kiváltképpen a keresztyén világban. Időnként az az érzésem, hogy paradox módon a jogrendszer azért vált ilyen bonyolulttá, hogy még erkölcstelenebbé tegye a világot.

A jelenlegi világjárvány során több-kevesebb sikerrel és következetességgel alkalmazott jogi szabályozások alátámasztják a jog szánalmas győzelmi törekvését az erkölcs felett. Amint már említettem, a koronavírus, mint a Föld lakója és isteni teremtménye, hatalmas leckét adhat az emberiségnek. A következtetések levonása során egyre inkább körvonalazódik előttünk egy változásra szoruló világrendre való berendezkedés szükségszerűsége, hasznossága. Ahol reményem szerint az erkölcsnek az eddiginél fontosabb szerepet szán a Teremtő. A zsidó-keresztyén ember számára maszk nélkül közelíteni a tízparancsolathoz, visszatérni az isteni erkölcshöz.

A keresztyén embernek tudatában kell lennie az isteni biztatásnak, amit a református erdélyi fejedelmek a zászlajukra tűztek: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Róm 8,31) Ez a remény és biztatás mindannyiunkat átsegíthet életünk nehéz pillanatain. Ebben a gyakorta hitetlen és hiteltelen világban, amelyben keresztyének tízezrei kerültek üldözött helyzetbe, sőt még az évezredes keresztyén kultúrával rendelkező országokban is lekerül a kereszt, még a templomokról is, még inkább saját hitünk megtartó erejével, identitásunk értékeivel és örömeivel kellene törődnünk. Állhatatos következetességgel. Sőt, szükség szerint még a kereszthordozást is vállalva.

Minket, erdélyi magyarokat mérhetetlen szomorúsággal tölt el az, hogy nemcsak országunkban vagyunk kisebbség, hanem lassacskán keresztyénként a kétezer éves keresztyén kultúrán nevelkedett Európában is. Az utóbbi időszak politikai történéseiből ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy az erőltetett és saját létünket veszélyeztető migrációs hullám támogatásán túl szivárványszínű jövőkép virít Európa egén. Egyszerre vicces és tragikus, hogy Magyarország – és általa a magyar választópolgár, mi magunk – lett a homofób jövőkép megtestesítője Brüsszelben, mivel a kormányzat és az emberek többsége ellentmond Európa azon „hagyományának”, amely a másneműségre való buzdítást már a gyermekkorban megengedi. A keresztyénségnek valóban toleránsnak kell lennie, de nem adhatja fel saját elveit, értékeit, sőt a természettel sem mehet szembe.

Én magam a moldvai magyarok nehéz sorsára és gondjaira szoktam felhívni a figyelmet, akiket istenhitük őrzött meg vallásukban és némiképpen magyarságukban is. Hogy miért kell érdekeljen bennünket a csángó sors? Három okból: mert ők is magyarok, mert egyedi értékek hordozói, valamint azért, mert mindenkoron arra figyelmeztetnek bennünket, hogy az ő sorsukra juthatunk mi is, ha nem vigyázunk magunkra.

A kedvező népesedésű, egészséges, életképes nemzetnek több az esélye a túlélésre, a megmaradásra. A magyar lelkiállapotra napjainkban is jellemző sokasodó kudarcélmények, a katartikus állapotok hiánya, a fokozódó frusztráció és szorongás, a romló közérzet, a növekvő stressz egészségkárosító hatása egyértelmű. A kedvezőtlen folyamatot megakadályozó politikára lenne szükség: hagyományokra épülő értékrend, családközpontúság, szülőföldön boldogulás. Hangsúlyozni kell továbbá a példamutató értelmiségi magatartás minél szélesebb körű terjesztését, és azt a történelmi tapasztalatokból fakadó tényt, miszerint megmaradásunkat és fennmaradásunkat csakis a magyarság, a székelység nemzeti autonómiája biztosíthatja. Székelyföldön és Érmelléken, többségben vagy kisebbségben egyaránt.

         Forrás: Erdély ma. Ábrám Zoltán prof. küldeménye

Erdélyi napló       Beszélgetés Tőkés Lászlóval   >>     riport