Keszeg Tibor                                   

 Dengel bácsi

- avagy a kertész német vizslája

A Lufthansa Dortmund - Nagyszeben 3011-es járata finoman ereszkedett a leszállópálya felé. Dengel bácsi mosolyogva követte a gép ablakán a Fogarasi-havasok vonalát, távoli csúcsok hósipkáin gyönyörködve. Ifjúkori sítúrák jutottak eszébe, majd a kamaszkorú fiaival való versengés az egyre nehezebb pályákon, amelyre felesége, a fiúk anyja, már nem is merészkedett velük siklani, de mindig erős szívdobogással várta őket az érkezésnél, sokdioptriás szemüvegét törülgetve: - Már nem tudlak titeket megkülönböztetni egymástól - mondta elérzékenyülve. Ez a mondat cseng most is a fülében. Sok év  telt el azóta, és most látogatóba jött haza.                                             *

Sok-sok évvel ezelőtt, egy , napos délután, zajosan, nagy kedvvel, szinte futva rugdalták a sárga avart a kiskamasz srácok a temetőszéli ösvényen a dombtetőre igyekezve, ahol a gazdátlan és elöregedett gyümölcsös almafái egyre több száradó ággal jelezték, hogy számukra eltelt az az idő, amikor gondos gazdákhoz tartoztak, még a mezőgazdaság szocialista átszervezése, azaz a kollektivizálás előtt.

A sor végén zöld kalapos idős férfi, vállán kétcsövű vadászpuskával, pórázon német vizslát vezetett. A kutya hol előtte, hol mögötte lépkedett, de láthatóan erőtlenül, elgyötörten. Öreg volt és bal hátsó lábára sántított, amióta pár hete egy teherkocsi majdnem halálra gázolta.

A gyümölcsösben a fiúk gyorsan elszéledtek, egyik az almafára, a másik egy öreg körtefára kezdett mászni, amikor két puskalövés hallatszott egészen közelről, abból az irányból ahonnan jöttek. Visszarohantak a gyümölcsös szélére, és megrökönyödve látták, hogy a vadász, abácsi nekitámasztotta a puskáját a diófának, aztán lassú lépésekkel elindult a pár méterre fekvő élettelen kutya felé.

- Dengel bácsi kért meg erre – mondta, mielőtt valaki megszólalt volna. Erre kért, mert nem tudott jobb megoldást, és nagyon sajnálta Jekyt fájdalmai miatt.

A fiúk percekig döbbenten és szótlanul szórták a száraz leveleket a kutyára.

Másnap délelőtt, amikor a fiúk az iskolában voltak, Dengel bácsi fogott egy ásót, vállára tette és  felment a  dombra  a gyümölcsös széléig, az öreg diófához, amelynek egyik lefelé növő erős ágára a fiúk néha kötelet hurkoltak, és ezen jó nagyokat lendülve hintáztak. Moldovan, a vadász, itt végzett a kutyával. A fa közelében hamar észrevette a falevelekkel betakart halmot, a kutya tetemét, amit a porhanyó földbe percek alatt elásott.

- Sajnálom, barátom, de hidd el, ez neked is jobb így, megszabadultál a fájdalmaidtól, de emlékezni fogunk rád, jó kutya voltál – mondta a végén elérzékenyülve, és kemény férfi létére elsírta magát.

A negyedben mindenki ismerte Dengel bácsit, a kertészt, a városból is sokan, hiszen mindenkinek előbb-utóbb szüksége volt néhány szál virágra, esküvői csokrokra vagy temetési koszorúkra. Ismerték basszus hangját, amikor az udvaráról teljes hangerővel kiáltotta, főleg amikor a fiúk kisebbek voltak, hogy: - Bautzi, Hansi, hazafelé! Bautzi, Hansi, hazafelé! – így kétszer, és ez elhallatszott legalább fél kilométeres körzetben, és a fiúk bármerre voltak, hagytak csapot-papot, játékot, és indultak haza.

Sokan odaköszöntek neki, amikor a kertben dolgozott, gyakran váltottak pár szót, mert a járda ott fut legalább harminc méteren a kertje mellett, és akkoriban sokkal több volt a gyalogos, mint az autós, és több volt az idő beszélgetni, egymás szemébe nézni, és mintha nem rohantak annyira az emberek, mint mostanában. Zimfertnével szászul beszélt az alacsony drótkerítés fölött és hangosan, mert az idős nő kissé süket volt, de amikor a járdán odaért Molnárné, aki a zöldségpiacról cipekedett, átváltottak magyarra.

- Megint cipel, drága Molnárné?

- Magától nem akar jönni, - fújta ki magát Molnárné –, de már lassan otthon vagyok.

- Aztán üdvözlöm magát nagyságos asszony és a disznyóját – mondta elköszönésképpen Zimfertné, és tényleg a hízóra értette és nem Molnárné férjére.

Az idős, ősz hajú és mindig sovány Kerekes bácsi könyvelő volt az üveggyárban, de már rég nyugdíjas, naponta hozza ebédjét csinos kis ételhordójában a gyár konyhájáról legalább tíz éve. Ő is átköszön a kerítésen.

- Minden jót, Dengel úr!

- Jó napot, jó napot. Hogy még van Kerekes bácsi? - kérdezi magyarul a kertész.

- Majdnem jól. Hozom az ebédemet – válaszolja mosolyogva az öreg, és megy is tovább.

Zimfertné még mindig mondaná a magáét, néha a szovjet lágert is meri már említeni, ahol nehéz három évet töltött, mert a szászok is cipelték a Führer bűnét, akarva-akaratlanul, de most éppen másról beszél:

- Képzelje el, Herr Dengel, a lányom, Marichen megint kibékült azzal a részeges regáti pincérrel és oda akarnak költözni hozzám, albérletbe. Hát aztán én már mondtam neki, te Marichen, mit gondolsz… de nem fejezhette be, mert sietve ért oda a testes Cretuné, és románul sürgette.

- Haide doamna Zimfert, ca se termina painea. ( Jöjjön Zimfertné, mert elfogy a kenyér). Ilyen beszélgetések hangzottak el szinte naponta, de Dengel úr nem unta, és gyakran viccesen tudott válaszolni:

- Nu-i bai, o sa faceti o mamaliga buna, ca aia nu ingrasa (Semmi baj, majd főznek egy jó puliszkát, mert az nem hizlal.)

  Más alkalommal, amikor Dengel bácsi a sarkon lévő talponállóba ment át cigarettáért, erős dohányos lévén, egyik asztalnál Lakat Kálmán, a festő mosolygott feléje, láthatóan nagyot biccent, ismerte a kertészt. Ott állt egyedül az asztalnál, kezében krigli sörrel, előtte az asztalon egy üres és legalább fél tucat habos, érintetlen kancsó várakozott sorára. Azért ilyen sok, mert a biztonság kedvéért a festő egyszerre megvette a megszokott adagját, nehogy elfogyjon közben, ami bármikor megtörténhetett.

- Jöjjön egy sörre Dengel úr, invitálta a festő.

- Köszönöm, köszönöm, biztosan jól esne, de most nem lehet, nagyon sietek, várnak a kuncsaftok. 

Volt úgy, hogy az édesanyja Hansit átküldte a kis élelmiszerboltba, amely akkoriban eléggé hiányos volt.

- Mit adhatok? – kérdezte Grünner bácsi, simítva egyet vöröses, gyérülő sörtéjén.

- Olajat – válaszolta röviden Hansi.

- Az most nincs.

- Egy darab margarint – folytatta a gyerek.

- Nincs – mondta Grünner bácsi egy fokkal dühösebben.

- Enriló kávét.

-  Az sincs – kiáltotta kipirulva Grünner bácsi, és ez már olyan hatással volt Hansira, hogy azonnal kiszaladt a boltból.

- Anya, ha mégis kell, én inkább máshova megyek vásárolni – tudatta bosszúsan Hansi.

Akkoriban mesélte el nevetve Dengel bácsi egy protekciós rendelés történetét a városi gazdaboltban, amit tegnap hallott. Minden boltnak voltak protekciós törzsvendégei is, a párttitkártól a fogorvoson át, vagy esetleg fordítva, egészen ilyen-olyan mesteremberig, attól függően, hogy kinek mi és ki volt a fontosabb. Azon röhögött az egész város, amikor a városi pártbizottság titkára, Boilané kifizetett és félretétetett egy pazar csomagot, amiben csokoládé, kávé, téliszalámi és egyéb finomságok voltak, amelyek mindenikéért külön-külön is hosszú sorok alakultak volna. Ezt azonban madam Boila (így emlegették a városban) a sorban állók szeme előtt nem akarta átvenni, ezért meglehetősen hangosan mondta az elárusítónőnek, hogy kora délután eljön valaki a csomagért. El is jött vaki úgy egy óra körül és elvitte a csomagot, csak hogy az igazi küldönc kettő után érkezett, amikor az értékes batyunak már csak hűlt helye maradt. Az elárusítónő kikerekedett szemmel vette tudomásul a leleményes átverést, hebegett–habogott, és nem is derült ki soha, hogy ki volt a szemfüles átvevő-átverő. Csak hát ilyen huszárvágás nem sok történt.

A nagyobbik fiú, Bautzi (Sebastian beceneveként) az autóvillamosságot tanulta és szerette. A baráti körből is gyakran fordultak hozzá segítségért, megoldásért, nagyrészt a Dacia gépkocsi-tulajdonosok, és ez egyre többet hozott a konyhára. Vidéki, szorgalmas szász lányt vett feleségül, és sok más, főleg szász barátaihoz és családokhoz hasonlóan egyre jobban foglalkoztatta a Németországba való áttelepülés, egy jobb élet reményében.

A négy évvel fiatalabb Hansi a gazdasági líceum elvégzése után csinos román lánnyal kezdett járni, nagyon egyeztek, és együtt képzelték el a jövőt. A lány apja, a helyi kórház belgyógyásza nem lelkesedett a kapcsolatukért, de végül ő is elfogadta Hansit, és pazar esküvőt rendezett, sőt a fiatal pár nászajándékul megkapta egyelőre, ahogy ő mondta, tágas házának emeletét. Hansit nem érdekelte az áttelepülés, ő maradni akart. Gazdasági tanulmányainak és főleg apósa közbejárásának köszönhetően a városháza gazdasági osztályán kapott munkát, ahol a demokratikus imázs kifejezéseként jól mutatott a kisebbségi munkaerő.

A nyolcvanak évek második felében tragikus csapás érte a családot. Dengel bácsi feleségének előrehaladott petefészek-rákot diagnosztizáltak, és a terápiás erőfeszítések ellenére egy év múlva elhunyt.

Az ország „aranykorát” a lakosság egyre nehezebben élte meg. Morgolódni csak ismert, baráti vagy családi körben mertek az emberek, ellenkezni, lázongani nem lehetett, mindenki félt. Kiterjedt megfigyelési hálózat működött, amelyről valamilyen szintig csak a rendszerváltozás után derülhettek ki részletek, de sok minden továbbra is homályban maradt, és bizonyára marad is.

Bautzi gyakran mondogatta apjának: - Rokonaink, ismerőseink mind áttelepültek, mi mire várunk?   A kondukátor által kihirdetett Aranykort millióan várjuk, de amiben élünk, az halvány lenyomata sem annak, még csak hamis aranyból sincs, ez vacak pléh, ez az üresen kongó polcok kora.  Hansi itt is boldog, neki itt is jó, ha pedig nem, majd jön utánunk.

Ennek ellenére Dengel bácsi nyugdíjas özvegyként is inkább maradt volna. Kertje, virágai, eddigi élete és minden, ami körülötte volt, amiben élt, ide, ehhez a földhöz kötötte. Nem vonzotta a nyugati világ.

Aztán, ahogy lenni szokott, meg kellett osztani a vagyont a fiúk közt, ezért, mindjárt a rendszerváltás után, fájó szívvel eladták a házat és a kertet, a virágok üvegházával együtt. Nem a legjobb áron, de a lendületük már nagyobb volt, mint általában a bölcsességet termő türelmük, és rövid idő alatt Bautzi nejével és Dengel bácsival áttelepültek Németországba.

A nyugati világ gazdagsága, kényelme és rendje lenyűgözte őket, annak ellenére, hogy hosszú hónapok teltek el, míg a végleges lakóhelyükre kerültek egy háromemeletes tömbházba. Dengel bácsinak az első emeleten egy kisebb apartmant, Bautziéknak a második emeleten egy nagyobb lakosztályt utaltak ki. Az egész tömbházban, sőt a mellettük levőben is gyakran többgyerekes áttelepültek voltak a lakók.

Bautzi egy autójavító szervizben kapott munkát, tanult szakmájának megfelelően, a nejét pedig eladóként vették fel egy sporteszköz- és kerékpár-szaküzletbe.

A kis családnak, beleértve Dengel bácsit is, legnagyobb fájdalma az volt, hogy nem születik a gyerek, az unoka. - Légy türelemmel, apám, kezelésre járunk – vallotta be Bautzi.

A település rendezett, csendes, nagyobb község volt, tiszta járdákkal és utcákkal, több üzlettel, bolttal, az ablakokban virágos ládákkal. Dengel bácsi szinte naponta hosszasan elidőzött az épületek, a kirakatok előtt, próbálta eldönteni, hogy miben különböznek ezek az otthoniaktól. Csodálta a virágokat, és megállapította, hogy ezek, néhány kivétellel, azonosak az otthoniakkal.  Álmában is sokszor foglalkozott velük, de midig a régi, az otthoni üvegházban találta magát, ott locsolta, permetezte őket, csokrokat, koszorúkat kötött, érezte friss illatukat, és mindig szomorúan, nagyon szomorúan ébredt. Bánta, hogy álmából felébredt, hogy egyáltalán felébredt.

Gyakran kisétált a helyi, németes pontossággal rendezett, gondozott temetőbe, és minden alkalommal elolvasta a neveket a sírokon. Aztán csalódottan visszaindult. Csalódottan, mert szerette volna, ha a felesége sírja is ott lenne. Akkor legalább nem érezné magát ennyire egyedül.

A sírkert kapujában gyakran találkozott egy idős, kissé sántító hölggyel, akit már többször látott az egyik sírnál, legutóbb köszönt is neki: - Guten Tag, amire a hölgy is visszaköszönt, ugyanígy. Ment is tovább, azon morfondírozva, hogy mi mást is mondhatna, vagy mit kérdezhetne, azt, hogy kihez jön? Elolvasta a síron lévő nevet: Schmidt Klaus, aki bizonyára a férje volt. Csak úgy rákérdezni? Még nem. Talán majd máskor.

Gyakran jutnak eszébe a régi, közvetlen, egyszerű, hétköznapi beszélgetések a szomszédokkal, és egyre jobban érzi, hogy ezek hiányoznak legjobban a kitelepülés után. Ilyenekre nem került sor az új hazában, sőt a második szomszéd nevét sem tudja.                                            *

    Itthon van hát.

Érkezése másnapján Dengel bácsi bekopogott az evangélikus parókiára, egy évre előre kifizette felesége sírjának adóját, aztán a gondnoktól engedély kért, hogy felmehessen a templom zöldcserepes ferde tornyába, ahol eddig még soha nem járt, és  ahonnan pompás kilátás nyílik minden irányban a városra, a főtérre is, ahol annak idején, sok évvel ezelőtt, a fiatalok, a szerelmesek, de sok idős pár is karonfogva, sétálva körözött, főleg vasárnapi délutánokon a rózsákkal teli, szökőkutas, zöld pados park körül. Ez volt a kedvelt promenád. Most szinte embert nem látni a főtéren vasárnap délután.

Amikor lejött a toronyból, átsétált a parkon a Pirosnak nevezett cukrászda felé, amely sok évtizede fogadja látogatóit… Generációk váltották egymást azóta, de túlélte a főtér minden átalakítását. Nem úgy a mellette lévő könyvesbolt, amely a múlt század ötvenes éveitől a város gazdag, egy ideig egyedüli könyves üzlete volt. Fiai is ott vásárolták meg annak idején a tankönyveket, a tanszereket, de leginkább szépirodalom, tudományos könyvek, gyerekirodalmi kötetek sorakoztak gazdagon a polcokon. Ezek eltűntek. Dengel bácsi keserű szájízzel nézte a két nagy kirakatban lévő ruhadarabokat, amelyeknek nyilván semmi közük nem volt a könyvekhez. Így aztán a cukrászda lett a nyerő, igaz, a tapéta már ott sem a régi, de az illat kellemes, az arcok ismeretlenek. Rendelt egy krémest, de nem franciát, egy kávét, és egy sarokasztalhoz ült. Próbált arra emlékezni, hogy vajon mikor volt itt utoljára, és ebbe belemélyedve eljutott a végső kérdésig: járt ő itt egyáltalán?

A kávézás után elsétált a közeli zöldség- és virágpiacra, vásárolt egy csokor fehér bazsarózsát, és kiment a szász temetőbe a neje sírjához. Senki nem volt a sírkertben, a csendet csupán az egyik öreg platánfára szálló és karattyoló varjak zavarták. A sírok már kevésbé voltak gondozottak, és nem volt rajtuk friss virág. Már csak ősszel, Mindenszentek napján, világításkor fog a városban maradt néhány szász gyertyát gyújtani a síron.

- Eltelt az idő, és nehéz lehet ez a nagy csend is számodra… és virág sincs körülötted, pedig május van, de már nem sokáig leszel egyedül - dörmögte a csokor elhelyezése közben Dengel bácsi, és sokáig nézte azt a mosolygós fényképet a márványkereszten, majd elindult a kijárat felé. A kapu közelében nagy rakás kiszáradt fahasáb és rönk sorakozott. A temetőben kiszáradt fáknak is ez a sorsuk. Kiválasztott egy jó arasznyi tuskót, és a táskájába süllyesztette.

A délutáni nap el-elbújt a temető lombhullató és fenyőfái közt. A temetőn kívüli lépcsősor felfelé vezetett, és hamarosan ahhoz az ismert ösvényhez ért, amely a dombtetőre, a gyümölcsöshöz vitte. Felért az öreg diófához. Nagyot szippantott a fák virágillatából, majd énekelni kezdett:  

         Der Mai ist gekommen

Der Mai ist gekommen, die Bäume schlagen aus,

Da bleibe, wer Lust hat, mit Sorgen zu Haus;

Wie die Wolken wandern am himmlischen Zelt,

So steht auch mir der Sinn in die weite, weite Welt.

Herr Vater, Frau Mutter, dass Gott euch behüt!

Wer weiß, wo in der Ferne mein Glück mir noch blüht!

(Emanuel Geibel verse Molnár Imre fordításában:

             Már itt van a május

Már itt van a május, a fák rügyesek,

üljön csak a házban a gondba-veszett;

míg  fellegek úsznak a mennyeken át,

elmém tovavonja a messze világ.

Őrizze apámat, anyámat az ég!

Jobb sorsot ígérhet a messzi vidék!)

Közben táskájából elővett egy hegymászó kötelet, amelynek egyik végén hóhércsomó volt, aztán a tuskó került elő. Végül zakója belső zsebéből címezetlen borítékot vett elő és a táskába tette. A második lendítéssel a kötél átrepült a diófának jól ismert, lelógó vastag ágán, aztán még egyszer átdobta, és addig húzta a kötél végét, amíg a hóhércsomó megfelelő magasságba került, végül dupla hurokkal rögzítette a kötelet, és hangosan énekelve fellépett a tuskóra.

         A levélben ez állt: Drága fiaim! Így döntöttem. Édesanyátokkal is megbeszéltem, egyedül van és már vár rám. Se nektek, sem az unokáknak nem fogok hiányozni, amúgy előbb-utóbb nyűggé válok, és nekem se hiányzik az új otthonom.

Amikor időtök megengedi, gyertek ki hozzánk a temetőbe. Minden jót nektek, fiaim!                Apátok.

    SERDÜLT BENKE ÉVA   

     A magyar költészet "rongyos" bakája: Gellért Sándor.     >>>    Gellert_Sandor-_SBE.docx

                                                                                                      Gellért Sándor portréja Muhi Sándor grafikus munkája. 

        - × - × - × -

      Serdült Benke Éva                                                        Borsó Divánka

Az alábbiakban minden a képzelet műve, a valósággal való bárminemű egyezés véletlen

Borsó Divánka messze van, de azért annyira nem, hogy oda ne érne időben a tolnai különítmény, ha hajnalban elindul, és váltogatva az autópályákat, dél felé az utasok szíve árbockosarába fürgén felkúszó kisinas föl ne kiáltana: Föld! Föld! Akkor már itt meg is állhatunk, de elébb a borlelőhelyet kell felkeresni, mert tudja a társaság, hogy hamarosan szívélyes mosollyal fogadtatik: Hát ismét itt tetszenek lenni, akkor melyikből adhatok? Na, bizony melyikből, hát csakis az Ottonel muskotályosból, Borsó Divánka aranyló borából.

Így történik a tavaszi-őszi érkezés mindenkoron, korábban indulnak azok, akik messze, délen laknak, aztán jönnek a közelebb élők, van, aki reggel jön és este már csap is a lovak közé, mert otthon szeret aludni leginkább, saját ágyában.

Mióta van ez így? Ki tudná azt megmondani, krónikás nem jegyezte fel a kezdeteket (de van annak két és fél évtizede), csak a folytatást, de az biztos, hogy egyik-másiknak leánya, fia azóta már családot alapított, az unokák már régen túl vannak az érettségin, keresik helyüket a világban. Nekik aztán csak azt lehetne mondani az esti beszélgetésekről, hogy nem mese ez, gyermek. Mert mindenről szó esik Borsó Divánkán, de elébb az érkezés, ahogy sorra behajtanak a szállás kertjébe a kocsik, éljen, éljen, kiáltanak a már helyben levők, és borulnak egymás nyakába. A szobák rendje már régen kialakult, ki hol szeret aludni, merre nézzen az ablaka, ha kipillant éjszaka, melyik csillag ragyogjon a szemébe, hogy szép legyen az álma. A csomagok még egymás hegyén, hátán, de a butykos nyakát már megtekerik, a kulacs sikolt, a sorban érkezőket így kell fogadni. Az asztal szinte magától megterül, csomagok bomlanak ki, P mester már kínálja hét határon híres krumplisalátáját, L a felejthetetlen vinetéjét, Zs a fasírtot, sült csirkecombot, ZM az otthoni szalonnát, És a tepertős pogácsáját, K a jó pálinkáját adja körbe,van itt minden.

          Na de nem is úgy van, hogy aki éppen erre jár, az csak úgy betoppan, mert a mindenkori Borsó Divánka találkozót gondos szervezés előzi meg. A karmesteri pálca K, a főorvos-asszony (időnként ugratásképpen, tulajdon férje, somolygósan így szólítja) kezében van, rajta múlik minden. Az idő közeledtével csörögnek a telefonok, az egészség iránti udvarias érdeklődés után jön a fő kérdés: Lesz-e Borsó Divánka? Ki erre-arra hivatkozik elébb, hogy így, hogy úgy, ám már érezni, hogy bizony lesz, de az még hosszú tárgyalás kérdése, hogy kinek mikor jó, főleg, hogy a szállás mikor áll rendelkezésre, ezt elébb ki kell puhatolni a magas vármegyénél, aki mindenek birtokosa. A gyors körtelefonok után jön az érdemi döntés, akkor beindul a szervezés, a nők tanakodnak, mit főzzünk, mit vigyünk, mit készítünk helyben, mert az együttétkezésnél, az egymás főztjének kóstolgatásánál nincs jobb a világon.

Ám ennél is fontosabb, hogy sorban érkezik mindenki, aki beígérte magát. Mert várják egymást, tudni kell, kivel mi történt időközben. Kigyógyult-e bajából az egyik, sikerült-e a másik műtétje, ugye nem igaz, hogy válik egyikük lánya, az unoka bejutott-e a külföldi állásba. És főleg, ki mikor járt odahaza?

A krónikás még nem mondta el, hogy mindnyájan, kik Borsó Divánkára jönnek, e jeles fürdőhelyre, hogy itt legalább együtt három napot eltöltsenek, szóval mindnyájan itt élnek szerte az országban, de senki nem a szülőhelyén, mert azt egyszer el kellett hagyniuk. Köztük nincs senki, ki ott élhet, ahol született, netalán még a szülői házban is. Nem, ilyen nincsen, mert egyszer mindnyájan átkeltek egy határon, hátrahagyva mindent, legfőképpen korábbi életüket.

Kell ahhoz egy csöndes pillanat, egy kis várakozás, mielőtt valamelyikük megszólal. Egyszer éppen T kezdte el: Mikor a jól megszervezett klinikai munkahelyéről a felsőbbség kitessékelte őt egy héthatáron túli kis településre, odaadván az ő szakmailag és emberileg betöltött munkakörét egy vér szerinti brancsbelinek. Akkor ő körülnézett a szüleitől örökölt házában, az utcában, ahol felnőtt, a városban, ahol született, és azt mondta, innen el kell mennem. Azt még meg kellett élnie, hogy a fő elvtárs, aki kinézte a házukat magának, és ezért hajlandó volt kicsit meggyorsítani a végleges távozásra szóló útlevelüket, szóval az elvtárs megjelent, bejárta, mint már jogos tulajdonos a házat, rámutatott T ágyban fekvő idős édesanyjára: Pleaca si baba? (Megy a vénasszony is?), mint aki szemetet takarít el az útból. T így hagyta el a várost, szülőföldjének kincses városát, ahonnan még akkor sem tudták kiebrudalni, mikor az orvosi egyetemről kirúgták, akkor elment bányásznak, kivárta, míg visszavették, befejezte tanulmányait, vizsgát vizsga után tett le, ám most mennie kell. Hát így ment ez azon a tájon akkoriban.

Ilyen csendes estéken Borsó Divánkán mint kő zuhan, súlyosan koppan a szó, feltör az emlékek zuhataga, hosszúak a csendek. Aztán mesélni kezd K: Nehezen gyógyuló bajából mentettem ki az egyiket - tudtuk mindenkiről a városban, ki kicsoda-, aki az utcán odajött hozzám, főorvosnő, mondta másfele nézve, mintha nem is hozzám beszélne, gondolja meg, hol, kinek mit beszél, vigyázzon magára. Ezt szánta nekem „hálapénznek”, aztán másnap már küldte is hozzánk a telefonszerelőt. Ismertem, az egyik asszisztensnőm férje volt, ez is magyar, arra hivatkozott (ahogy meghagyták neki), hogy bejelentés érkezett, hibás a készülékünk (mi tudtuk, hogy nem jelentettünk semmit), már szedte is szét, tett, vett, lehetőleg úgy, hogy én ne lássak semmit, mit csinál. Ettől kezdve a nyitott ablakon kihajolva jó mélyen suttogva beszélgettünk, a telefontól már féltünk. Sokáig azt hittük, ha párnát teszünk a telefonra, mikor beszélünk, nem hallanak semmit. Ám mikor egy „elbeszélgetésen” szó szerint idézték a szavaimat, akkor leszámoltunk ezzel az illúzióval. Aztán egy nap a rendelőbe jött egy civil, már sejtettem, melyik hivatalból, mondta, menjek vele. Most. Igen, mondtam, csak megbeszélem a helyettesítésemet, átmentem a kollégámhoz, vele üzentem a férjemnek, hol leszek, nem tudni meddig, hozza el a kisfiút az iskolából. Éjfél körül értem haza, csak otthon sírtam. Amikor nekem csak úgy az utcán mondta valaki, persze tudtam, ki ő, szólal meg A, a főorvosnő férje, a mindig halk, nyugodt örmény (magyar-örmény), és azt mondta az illető, hogy igen sokat biciklizik a kicsi fiam, még el találja ütni egy autó a zebrán, akkor hazamentem, és azt mondtam, hogy mi is megyünk. (Suttogva járt köztünk a hír, hogy a közeli városban, melyben történelmi hagyományai voltak az ellenállásnak, kaszát, kapát forgatva védeni a várfalakat, kollegáink, GV és ZT középiskolás fiát, T-t naponta vitte el az elvtársak fekete autója a gimnáziumból, hogy kicsikarjanak belőle értesüléseket: kik járnak hozzájuk, mit beszélnek a szülei a rendszerről, hogyan vélekednek a párt egyik-másik döntéséről. A fiú keményen állta a sarat, de ki kellett menteniük a szülőknek húgával együtt ebből a rettenetből, csomagoltak hát.) Ott maradt a szülőváros, a magyarrá lett örmény ősök a temetőben, az asztalnál a szigorú de vajpuha szívű nagynéni emléke, aki a gyerekek minden illetlenségére felfigyelt, és „nem asztali beszéd!” figyelmeztetéssel megintette őket, ott maradt a több évtizedes orvosi munka eredménye-emléke.

És így indultak sorban tehervagonok, bérelt kamionok azokkal, akik kivárták a legális határátlépés odalökött időpontját. Ilyenkor jó, ha vissza se néz az ember, kiűzve ismeretlen térbe és végtelen időbe, azzal az illúzióval, hogy egy nyelvet beszél  az új hazájában otthonosan élőkkel.

A házkutatásról már hallottunk, de nem sejtettük, hogy mi is sorra kerülünk, emlékezik P mester. Ki gondolta volna, hogy tíz évvel azelőtt vásárolt bicikli számláját is kérhetik valaha, villany- és gázszámlát, ezekből már mindenkinek gyűjteménye volt, mert ki tudja… Később olvastam Kányádi Könyvjelző (1984) című versét, akkor értettem meg, hogyan élték meg ugyanezt mások: „Van, amikor szemük se rebben, csak ráböknek, hogy mi van ebben, / s mi abban, leszedni mindet, átnedvesül a gatyád, inged / megszégyenülten, mint a tolvaj / maradsz a szennyes kis motyóddal / mintha velődet vették volna / szédelegsz ki a folyosóra / reszkető kézzel matarászva / fordítva gyújtsz cigarettára / s egész életed kesernyéje / harap tikkadt szád szögletébe.” Mint mindennek, ennek is híre ment, a kórház igazgatója együttérzőnek mutatkozva kérdezte, Ce a fost asta? (Mi volt ez?) Én tudtam, mit mondhatok, csak annyit, csupán félreértés volt, semmi terhelőt nem találtak. De ettől kezdve féltem, a gyermekekért, ha lehetett, elmentünk az iskolába, már világos volt, ott nem maradhatunk, az országban sehol, bármikor hálót vethetnek ránk. P nem beszél arról, ami ezután következett, elhagyni a szülőföld nagy múltú, több nyelvet beszélő városát, ahol orvosi pályájukat feleségével együtt megkezdték, ahol gyermekeik megszülettek.

Aztán oldódik a görcs, mely mindenkor ilyen emlékezés után marokra fogja a szívet, este puliszkafőzésbe kezdenek, a nagy edény fülét a krónikás fogja, a hatalmas keverő fakanalat Zs a fogorvosi évtizedes munka alatt megerősödött kezével, forgatják, keverik, míg az illatos párálló kása összeáll, aztán megszórják a morzsolt hazai juhtúróval, a hatalmas tepsit kanállal állják körbe a többiek. Az esti órában sétálni indul a társaság, ennek is kialakult rendje van, először fel a kilátóra, ahonnan a nap utolsó sugarainál rá lehet látni Borsó Divánkára, körbefordulva a tájra. Úgy képzelik, azok is így tettek, akik hajdan kicsiny mokány lovacskáik hátán idáig eljutottak, felkaptattak erre a dombra, összehúzott szemmel fürkészve a sűrű erdőséget és hallgatva a táltos szavait: Ott, a szemközti dombon, ha majd felvesszük a keresztséget, templomot építünk, ezt az időt utódaink majd Árpád kornak nevezik. Amott lyukat fúrunk a földbe, hogy feltörjön a forró, gyógyító víz, ott az erdő alatt lesz egy út, Zöldvár utcának nevezik majd. Abban esti beszélgetésre összegyűlnek erdőelvi véreink, kik majd megemlékeznek rólunk.

És valóban, a Zöldvár utcában van egy ház, ahol a régmúlt s közelmúlt minduntalan szóba kerül, de csak ritkán, mert nehéz beszélni az utolsó napokról, órákról, melyeket még ott tölthettek a házban, amit otthonuknak hittek. És még nehezebb beszélni az elindulásról. Az idő könyörtelen múlása se égette ki belőlük a veszteséget, a visszanézés se jó, a régi utcába befordulni is heves szívdobogással jár, fölnézni egy ablakra, rátenni kezedet egy kapu kilincsére, aztán visszakapni, zsebre dugni és sietősre fogni léptedet. „Mert vissza nem foly az időnek árja”, tudod te ezt jól, mégis minduntalan álmodod, hogy kinyitod azt a kaput.

Már üres volt a lakás, a kamionba beszorítva az engedélyezett tárgyak, lepecsételve, hogy nem képezik nemzeti vagyon részét, néhány régi bútor, főleg könyv az ismerősökre, rokonokra bízva, mondja É. Elvágtam a telefondrótot, a készüléket kezembe lóbálva kiléptem a lakásból, a telefont és a kulcsot az illetékes kezébe nyomtam, és egy soha nem felejthető januári reggelen beültem a két, kucsmás sofőr mellé, elindultam az országhatárra. Ami ezután következett, az elevenedett meg már az új, idegen városban, egy másik lakásban az éjszakai fogcsikorgatásban. Mert minden egész eltörött… Nehezen volt felejthető a három és fél év, mely a merész döntés bejelentését követte: azonnali eltávolítás (ez finoman szól, inkább kirúgás volt) a munkahelyről, hazaáruló nem oktathat, és a „bizottság” az oktatási intézmények képviseletében, szemben a hosszú asztalnál tizenketten az elvtársak és elvtársnők, előttük É, hosszan folyt a kérdés-felelet játék az állam nyelvén, majd a végkövetkeztetés: Hazaáruló! És nem volt egyetlen együtt érző villanás a szemekben. Azon a januári éjszakába nyúló várakozásban a határon egyetlen határátlépésre szóló, hontalanságra kárhoztatott okmánnyal a zsebedben, mindössze ez igazolta, ki voltál, ki lettél. „Hát így. Keep smiling.” Átélte ezt már más is.

Cs hosszú kitérők után visszakerült szülővárosába, cserével lakáshoz is jutott, de szakorvosi állást nem az ő fajtájának hirdettek, így hát ingázott egy távolabbi kisvárosba. Egy alkalommal az autóbuszról leszállva táskás, öltönyös férfi nevén szólította, nem kérdezte, ráér-e, mondta, hogy beszélni akar vele. Elkísérte hazáig, még megkérdezte, hogy a táskájában levő zacskós tejet beteheti-e a hűtőbe (a szekus is ember és iszik tejet), aztán kertelés nélkül nem felkérte, hanem utasította, hogy meséljen az egyik kollégájáról, aki Jugoszláviába adott be útlevél-kérelmet, tengerpartra utazna, de a szerv biztos benne, hogy el akarja hagyni az országot. Mit tud erről Cs? Hát ez bizony nem más, mint besúgásra való utasítás, akkor majd ha fagy, hó lesz nagy, gondolta Cs, a válasz tehát: Nem! Aztán kinyitotta az ajtót. És ingázott tovább még három és fél évig.

Van, akit sorsa messzire, idegen nyelvű tájra sodort, a rendszer, mely szándéka szerint eltörölni akarta a múltat, nem tűrhetett olyan családokat, akik e múlt építésében, felemelésében oly nagy szerepet játszottak, hogy emléküket kitörölni nem lehet, de őket, magukat messzi földre űzni igen, lehetett. Azt sem bocsáthatta meg az új világ, hogy kastélyokban éltek, őseik a térség uraiként az ország dolgaiba is beleszólhattak. Elüldözésük előtt még meg is kellett alázni őket, pincelakást utalva ki számukra és kényszerlakhelyet, gyermekeiket eltiltva a tanulás lehetőségétől, a szülőket alantas munkára kényszerítve. Mentek hát ők is, megfosztva mindenükből. J-nek az iskola portása mondta meg egy reggel, hogy be se menjen a tanterembe, neki már nem szabad ide járnia: Kicsapták, mert az volt, aki. Nem szeret erről beszélni, Isten kezét látja abban a csodában, hogy ma már visszajárhat ősei lakhelyére, ahol kisgyerekként még a kastély parkjában játszhatott.

Este, holdfénynél lassan sétál a kis csapat Borsó Divánka kincse, az Árpád kori templom felé, fent meggyújtják a tenyerükön tartott mécsest, halkan felcsendül az Esti dal: Én istenem adjál szállást… Bizony mindnyájan megunták már a járkálást, a föld, ahol otthonra leltek, már nem idegen, a mögöttük hagyott életük már csak emlék. Sok kedves barát már nincs itt velük. Elment a szépséges RM, az utolsó fotón látni, ahogyan már távol van mindentől, a felvidéki vár, Fülek falai előtt állva a többiektől kissé távol, szeme messzire, az ismeretlen felé tekint, mint aki mondaná „Jobb volna élni / ámde túl a fák / arany kezükkel már intenek nekem.”. Elment L is, a fotózás és a Duna deltájának szépségétől elbűvölt megszállott is. És lassan elfogyott földi élete S-nek, aki vibrált az energiától, mindent jobbítani akart, számon tartotta a krónikásban földijét. Rájuk ott emlékeznek a templom előtt énekkel.

Akik még maradtak, közülük többen már számosabb évet értek meg az új hazában, mint a hátrahagyott szülőföldön. Borsó Divánka lett a minduntalan megújított kapocs múlt és jelen között, s bár a visszatérő út már nyitott, akadályt csak az eltelt évek súlya jelent. Egyik esten Arany János szavaival emlékeztek életre, halálra, múltra és jelenre, mikor a kétszáz éve született nagy költő létösszegzését hallgatták: „Most, ha adná is már késő: / Egy nyugalom vár, a végső: / Mert hogy szálljon, / bár kalitja már kinyitva, / Rab madár is, szegett szárnyon?”

                     Kis magyaróra

Koncert helyett hangverseny volt, fotó helyett fénykép.

idegenszók áradata idegem nem tépték !

Lárva helyett álcát mondtunk, alga helyett moszatot.

Nem vettünk át más nyelvekből fölösleges kacatot.

Szélsőséges, rendkívüli volt, ami ma extrém,

a tanfolyam ma csak kurzus. Mi ez, ha nem agyrém !

Földrész volt a kontinens és ki tudja azt vajon még,

hogy a híres kompromisszum egyszerűen egyezség ?

Autentikus, hiteles volt, a horizont: láthatár.

És ki vette át a sztrókot?! Üldözte tán száz tatár?

A gyógymód ma terápia! A viszály ma konfliktus.

Vetálytárs volt a rivális, sértés volt – s nem inzultus...

Orvos ma nem megállapít, hanem diagnosztizál.

A kétkedő szkeptikus ma, tétovázó: hezitál...

Már a nemzedék sem ízlik, csak a generáció!

És a minősítő verseny ma csak kvalifikáció...

A döntős ma finalista, s a döntő a finálé...

Számlát ezért olaszoknak a miniszter kínál-é?

Ifjúsági, junior lett, új játékos debütál,

és a bőrápoló szerben a formula hidratál...

Fizikailag jön rendbe a sportoló mára már.

Hogy testileg jobb szó lenne, eltitkoljuk ugyebár...

Fizikailag ? Kis csacsi !

– Csak azt tudnám, hogy hol élsz? –

„Fizikálisnak”  mondják ma, ezt hallod, merre csak mész...!

Ibolyántúli sugárzás? Ma csak azt mondják: úvé...

Országot ma nyelvőrzőkért senki sem tesz már tűvé!

Tömegvonzás ma már nincs, csak gravitáció !

S a tüntetést fölfalta a demonstráció...

Sztráda lett az autópálya, s ilyet ki hihet?

Tünetet  mondtunk vidáman, a szimptóma helyett !

Opció helyett, ha igaz nem is olyan rég,

bátran mertük azt mondani, hogy lehetőség...

Zűrzavaros ? Paraszti szó! Jöjjön a kaotikus!

És az ősi túl rövid. S így „menőbb”, hogy archaikus...

Régen, aki rögtönzött, ma csak improvizál,

s aki régen elmélkedett: ma teoretizál !

Hagyományos ? Micsoda szó! Említeni kár is,

hisz jóval előkelőbb a tradícionális !

Magánosítás? Mily rémes! Kiszáradna a Sió?

Ha nem mondod azonnal, hogy privatizáció?

Régi bombára találtak. A lélegzetem is eláll:

a rendőrség nem kiürít, embereket evakuál!!

Ugyanakkor a környéket elővigyázatosan

lezárták, de – Uram fia! mindjárt hermetikusan!

Levegő most se ki, se be, s most már az is halottá vált,

kit a rendőrség előtte hullává nem evakuált...

Régen, egykor volt az anno, vagy más szóval hajdanán.

Melyik szó szebb ? Nyelvész gárda kapjon ezen hajba tán...

Visszapillantás – de szép szó! Ám a kor szelleme megró,

ha a múltakon merengek és nem úgy mondom, hogy retro...

És a szervátültetés ma csupán transzplantáció

(mely muskátli esetében ugyanaz a büszke szó...)

Új divatszók sereglenek: regnál, ráta, dominál...

S aki régen beszélgetett, ma már csak kommunikál!

S a virágpor – kérdem én, hogy mit vétett a magyarnak –,

mit a bárgyú pollen szóval kiirtani akarnak?

A szerves ma organikus, ünnepély ma fesztivál...

Összpontosít? Régen kihalt. Ma mindenki koncentrál

Ám a rosszra mégrosszabb jön, s a koncentrál messze száll:

újmagyarban a „legkúlabb” szorgalmasan fókuszál!

Emblematikust mondanak; a jelképes mért nem jó?

Sírjában forog szerintem, mindegyik nyelvújító...

Ki inspirál, ihlet, sugall, avagy akár ösztönöz.

Ki az aki magyar szókat elűz és bebörtönöz?!

Identitás? Azonosság! Mért jobb itt az idegen?

Petíció? Folyamodvány! Kit hagy mindez hidegen?

Kemikáliának mondják, ami régen vegyszer volt!

Poloska pusztul e szótól és a csótány szörnyetholt...

Akartok még botránkozni? A helyzet nem elég „tré”?

Mit keres a magyar nyelvben egy ilyen szó, mint a spré

Vajon ezt melyik más élő nyelven lehetne így elmesélni?