Keszeg Tibor

                                  Nőnapi csokor

Annak idején ünnepeltük március 8-án a nőket, az anyákat és lányokat, hölgyeket, és ezt ők el is várták. Idővel - a rendszerváltás után – mintha kissé megkopott volna ez az ünnep, megoszlottak a vélemények. Miért pont ebben ne!? Vannak, akik most is virággal kedveskednek, egyesek szerint olcsóbb a nap nélküle, mások pedig azt mondják, hogyha ez régebb ünnep volt, most ne legyen, mert minden ami jó, alapjában rossz volt...

Akkoriban mi nagyon készültünk, mert mit tesz az ember, ha március 7-e van? Hát, virág után jár. Osztálytársammal, Pompival, aki nagyenyedi volt és ismerte a várost -, már a harmadik kertész kapuján kilincseltünk. - Három szál vörös szegfűt szeretnénk! - vágtam a közepébe, amikor kinyílt a kapu.

Az idős kertész svájci sapkát, kék kötényt viselt, mint a szász gazdák, és biztos fityiszt mutatott a köténye zsebében tartott kezével, mert sajnálattal tárta szét karjait: - Sajnos, már minden virágom elfogyott. Miért nem jöttek hamarább?

Hát igen, mért nem mentünk hamarább? - Mert azt hittük, tele van a város virággal, meg különben is, hol tarthatnánk elrejtve, biztonságban egy csokor virágot az internátusban egy-két napig? - próbáltam magyarázkodni.

- Na já, ti a Bethlen Gáborban tanultok. Nagy az az iskola, hát ott biztos el lehetne bújtatni, ha nem máshol, hát a padláson a galambok közé. Még néhány turbékolás is belefonódna a csokorba - okított a kertész.  - Meg néhány magas foszfortartalmú pötty is - mondta nevetve Pompi.

Lekonyulva álltam, mert telt az idő, és a harmadik kertész sem virágot, csak jó tanácsokat adott. Hova mehettünk volna? Annyira zsenge volt még a tavasz, hogy a kertekben alig volt virág. Nem lehetett csenni, mert a nárcisz meg a tulipán még a föld alatt pihent.

          - Na de, segíthetek nektek - törte meg a csendet hunyorítva az öreg.

Mindketten a kertészre néztünk, hogy vajon milyen tanácsot ad.  - Van még néhány kálám, egy esküvői csokorból maradt.

-  !!?... Hát !?

Pompi felnézett a levegőbe, mintha éppen azon gondolkodna, hogy mikor is vitt innen utoljára kálát? Kála. Hűha!

Nem nőnapi virág, de ne legyünk kicsinyesek. Igaz ugyan, hogy addig még senkinek sem ajándékoztam kálát, de ha nem volt más? Az pedig nem lehetett, hogy Ilonka - aki szívem szerelmi húrjait pengette azon a tavaszon - ne kapjon  tőlem virágot.

Akkoriban vagy a virág volt aránylag olcsóbb, vagy a szeretet nagyobb, tény az, hogy nem volt szokás egy szálat adni, függetlenül attól, hogy kinek, milyen alkalommal vitték a virágot. Páratlan, de minimum három szálat illett ajándékozni.

- Hát jó, legyen kála! - mondtam beleegyezően, de nem nagy meggyőződéssel - három szál, és tessék rövidebbre vágni a szárát, hogy ne legye annyira feltűnő.

- Be is csomagolom szépen - válaszolta a kertész, és kezében az ollóval elindult a kis üvegház felé.

Néhány perc múlva már siettünk vissza a hosszú utcán, amely Felenyedet köti össze a belvárossal, tíz lépésenként a celofánba csomagolt csokorra pillantva, mint két boy, aki rendelésre viszi a virágot egy pazar villába, vagy elegáns szállodába. Igaz, hogy a cipőnk nem csillogott úgy, sem a sötétkék egyenruha-nadrágunk nem volt vasalt, mint ahogy az ilyen esetben illik, ahogy azt filmen láttuk.

Már a Kollégium közelében voltunk, amikor a sarki kocsma ajtajában tülekedésre figyeltünk fel.

          - Mért,...mmért....mééért nem ad in-ni ?- csuklott el az utolsó szónál egy gyűrött, dülöngélő - mellékesen elég  sötét bőrű - részeg pali.

- Van pééénzem is, van, zsebembe... van ! - ordította hadonászva a részeg, akit a pultos enyhén ugyan, de határozottan taszigált kifelé a kocsmából.

Mit ad isten! - vagy telefonon hívhatták? -, akkor ért oda egy rendőr, teljes szerelésben, gumibottal, ami emberszeretetének és nevelési szándékának nyomós eszköze volt.

- Jöjjön elvtárs, ne zavarja a csendet! - mondta nyugodtan, és intett a részegnek.

- Mért nincs jogom inni? Az én pééénzemért iiiszom - rikácsolta.

          - Jöjjön, igazolványa van? - kérdezte még mindig nagyon nyugodtan a rendőr.

- Van, vaaan, mindenem van! - kiáltotta még bátrabban a részeg, és pecsétes zakója belső zsebében kezdett kotorászni.

          - Jól van. De ne itt álljunk, jóember, jöjjön ide a kapu alá - kérte udvariasan a rendőr, közben megfogta a részeg karját, és némi erőszakkal a szomszédos magas fakapuhoz vezette. Belökte a kaput, aztán a részeget, és ő is belépett, majd becsukta maga mögött.

Minden bizonnyal nem a személyi igazolvány ellenőrzésével folytatta munkáját a rendőr, mert két másodperc múlva olyan hang hallatszott a kapu mögül, mint amikor a porolóra kiterített vastag szőnyegre rávernek. Másodjára is ugyanazt a hangot hallottuk, és biztos, hogy nem a visszhang volt. Aztán mintha valami súlyos test csúszott volna le a kapu bordás oldalán. A következő pillanatban a rendőr kilépett az utcára, nyugodtan megigazította sapkáját, és elindult a kocsmával ellentétes irányba.

Pompival a kapuval szemközti járdán álltunk. Kecsesen tartottam a virágot, mintha át szeretném adni, és mint a jó statiszták, legnagyobb természetességgel úgy tettünk mintha fontos dologról beszélgetnénk, és semmi más nem érdekelne. De miután a rendőr olyan húsz lépésre távolodott, kíváncsiságból gyorsan átmentünk a másik járdára a kapu elé. Halk nyöszörgést hallottunk, de különben semmi mozgást. Akkor megszólalt a Kollégium udvarán a csengő.

Az órámra néztem, tíz perc múlva ötöt mutatott. Ötre benn kellett lennem, fent a tanulószobában. Kezdődött a szilencium, és a virágot is el kellett rejtenem valahová.  Pompi mégis lenyomta a kapu kilincsét, és belestünk a résen.

A részeg már lábon állt, háttal felénk, és talán ki is józanodott a kapott nyugtatótól, mert a sapkáját lendítette, mintha földhöz akarná vágni, de valójában porolni akarta a nadrágját, és valakinek éppen az édesanyját emlegette. Minket nem vett észre.

          - Semmi komoly - suttogta felém Pompi .

- De azért jól megszívta az ürge - válaszoltam némi részvéttel.

- Különben megérdemelte! - zárta le röviden a témát Pompi.

Elléptünk a kaputól, és elindultunk a főtér felé. Néhány lépés után elváltunk. Pompi jobbra, haza, én balra a Kollégium felé fordultam. Sietve léptem be a sötét folyosóra.

A félkarú portás, Mogosán a fülkéje előtt állt, és éppen akkor gyújtott rá. Rám nézett és elvigyorodott, amikor színpadias mozdulattal megemeltem a csokrot. Kezében még égett a gyufa, és sárga fényében, a portás kerek arca olyan volt, mint egy kivájt és gyertyával kivilágított tök, amilyet falun nyaralásunkkor, a kapu oszlopára tettünk néha sötétedés után.

A tantermek ajtaját soha nem zárták be, takarítás után sem. Benyitottam az osztályunkba. Csendben ült a sötétség, de nem gyújtottam villanyt. Botorkálva kerültem meg a katedra dobogóját, és óvatosan a padomba csúsztattam a zörgő csokrot. Aztán felszaladtam a második emeletre, ahol a szilenciumi tanulótermünk volt.

Zöldfülű korunkban a virággal bánni, vinni, átadni nem igazán volt gyakorlatunk. Zavarban voltunk és félszegek, mint ilyenkor általában a fiatalok, főleg a kritikus, megfigyelő szemek pásztázásában. Az volt tehát a gondom, hogyan és hol fogom átadni Ilonkának a nagy menyasszonyi... bocsánat, a nőnapi kála - csokrot.

Ötven vigyorgó, cuppogó, cikiző, cukizó diák előtt nem lehet átadni, emberek! A tanterem, a folyosó tele van diákokkal. A vécén kisebb a forgalom, de még sem  mehetek be a lány-vécébe - hogy is néznék ki  a budi ajtaja előtt egy csokor kálával? -, a hely nem illő ilyen magasztos pillanatra, meg egyáltalán, kapott-e valaki, valaha a vécén virágot? Brrr, ne hülyéskedjünk!  Legfeljebb oda dobják a csokrot, ha nem tetszik, de nem ajánlatos, mert minden eldugulhat.

Ilyen gondokkal a fejemben telt el a szilencium és az este. Végül, lefekvéskor úgy döntöttem, hogy az lesz érdekesebb - bevallom, nekem meg kényelmesebb -, ha Ilonka, úgymond, rátalál a csokorra, mint mi kisgyermek- korunkban, otthon a kertben, az anyánk által elrejtett húsvéti ajándékra.

Nyugtalanul aludtam, és álmomban is virág után koptattam Enyed ismeretlen utcáit, amikor egy sötét kapualjból az előző napi részeg lépett elő, nagy öl vörös kálával - ámultam is nagyon, hogy jé, hát ilyen is van...pedig nincs! -, és hangosan énekelte Ilonka egyik kedvenc német slágerének refrénjét, hogy:

Marmor, Stein und Eisen bricht,

Aber unsere Liebe nicht,

Alles, alles geht vorbei,

Doch wir sind uns treu. –

és nagy ívben kanyarodott a Kollégium bejárata felé.

Hajnali öt óra után pár perccel megébredtem, és már nem tudtam visszaaludni. Akár kinyitottam, akár becsuktam a szemem, a hálóban ugyanolyan sötét volt. Hanyatt feküdtem az ágyban és próbáltam végiggondolni az előttem álló nap forgatókönyvét. Ez egyáltalán nem zavarhatta a karnyújtásnyira alvó hat hálótársamat. Ki-ki elvolt a maga álmával, és nyugalma nyomatékául egyikük bele-belehorkolt a szoba csendjébe.

Reggeli után azonnal beszéltem Rékával, aki osztálytársa volt Ilonkának, nekem pedig földim, és segítségét kértem, pontosabban azt, hogy messziről, diszkréten figyelje a csokrot - amit még a reggeli szilencium előtt átvittem az osztályukba, Ilonka padjába -, nehogy valamilyen előreláthatatlan baj érje.

Természetesen nagyon szerettem volna látni Ilonka arcát, amikor észreveszi majd a csokrot, de nem állhattam, ugye, a padja mellett.

Az történt, hogy két perccel nyolc óra előtt Ilonka - enyedi lévén -, berobogott az osztályba. Réka elfelejthette a megbízatást, mert annyira diszkrét maradt, hogy nem szólt egy szót sem a meglepetésről. Amikor aztán Ilonka nagy hévvel bevágta táskáját a padba, zörögve följajdult a celofán, az egyik kálának azonnal nyaka szakadt, a másik összelapult, a harmadik pedig, aránylag épen megúszta. Ilonka azonnal kihúzta a táskáját, és a pad lábához állította. Akkor lépett be a tanár. Ilonka remegő kézzel, lassan, lassan húzta elő a lapított csokrot. Padtársnője is nagy szemekkel, csodálkozva nézte a sérült virágokat, aztán bizonytalanul kérdezte Ilonkától:

- Te, Ilonka, vajon ilyen sérülékeny a szerelem is?

- Ki tudná azt megmondani? – merengett el Ilonka, és az óra végéig simogatta a megsérült csokrot.