Emlékeink tárháza

Közfelfogás és hétköznapi tapasztalat

Muszáj közhelyeket idézni, hogy beleéljük magunkat az idő folyamán úszó élményekbe és eseményekbe. „Múlt nélkül nincs jelen,”  „Aki nem ismeri múltját, a jelenben sem találja helyét...” „Aki megtagadja múltját, jelenét nem érti, jövőjét nem tudja tervezni.”  Az ilyen és ehhez hasonló közhelyek, lényegében‒kinek-kinek saját sorsvonalában testet öltve ‒ tényleg igazak. 

Ha nincs múlt, nincs viszonyítási alapunk a jelenben sem, és kiindulási pontunk a jövő terveihez sem. Nem kell, de nem is lehet „a múltat végképp eltörölni”. Múltunk, akár tudatos emlékezésünk alakjában, akár a tudatalattiból feltörve vagy rejtetten ott munkálva, mindenképpen végigkísér bennünket.  Múlt‒jelen‒jövő elkerülhetetlenül összefonódik.

Az időnek ebben a lineáris háromosztatúságában születtünk, ebben élünk és halunk, kilépni belőle ebben a dimenzióban nem tudunk.

Az elméleti fizika, az asztrofizika és a különböző filozófiák lételméleti spekulációi lehetségesnek tartják ugyan több párhuzamos dimenzió és univerzum létezését, de ebben az irányban ezúttal nem szeretném elhúzni gondolkodásunk fonalát.

Személyes múltunkhoz emlékeink útján férünk hozzá. Minél öregebbek vagyunk, annál hosszabb időt töltöttünk ebben a dimenzióban, annál több élmény, események és emberek története, ismeretek és érzések tömege halmozódik fel emlékeink tárházában. Előjönnek elfeledettnek hitt képek, benyomások, megelevenednek emberek alakjai és cselekedetei, társas viszonyaink formái stb.

Az emlékezés hitelessége nagyon változó. Vannak dolgok, amelyekre rendkívül élesen, tűpontosan képesek vagyunk visszaemlékezni. Megerősíti a hitelességet, ha mások is, akik ugyanakkor ugyanott voltak, szintén ugyanúgy idézik fel az adott eseményt.

Az emlékek másik nagy halmaza pedig homályos, zavaros, keveredik más történetekkel, álmokkal vagy meseszerű értesülésekkel.  A kettő között szinte folyamatos az átmenet: a régi események felét tényleg hűen őrizte meg emlékezetünk, a másik felére „a fene se emlékszik”, ahogy ez a családi vacsora-asztalnál egy-két pohár bor után sokszor elhangzik...

Vannak, akiknek fotografikus memóriája van. Számukra a már megismert információ hihetetlenül pontosan hívható elő bármikor. Mások az álmaikra emlékeznek nagyon tisztán.

A felejtés fontos része a teljes folyamatnak. Egyes részletek „maguktól” elhalványodnak, másokat elfojtunk magunkban. Nem hanyagolható el a felejtés gyógyító hatása sem. 

Sokan vannak, akik nem akarnak emlékezni életük előző szakaszaira. Akik gyermekkorukban vagy az azóta eltelt éveikben sokat szenvedtek, fájdalmakat, veszteségeket és kudarcokat éltek át, avagy ők követtek el szégyenletes dolgokat, érthető és indokolt, hogy mindezeket törölni szeretnék élményeik közül. Igyekeznek tudatuk mélyére nyomni, de meg nem történtté kicsinyíteni nem tudhatják. Maradandó nyomot hagy bennük.  Ha igyekeznek nem gondolni rá, akkor sem zárható ki, hogy hirtelen rájuk törnek a szörnyű emlékek, mert beszélgetések során „véletlenül” utal valaki a témára, vagy álmaikban jelennek meg a keserű múlt rémképei.

Akik különösebb nyilvánvaló vagy sejthető okok nélkül is ódzkodnak a múltról beszélni, ott is gyanítható, hogy valamilyen régi sérelem rejtőzik hallgatásuk mögött.

A nagyon gyakori, sorozatos sikertelenség, mellőzöttség, alacsony beosztás, az egyhangú szürke munka, az un. hétköznapi „taposómalom” ugyancsak feledhetővé silányíthatja egy egész munkás élet évtizedeit. „Nem volt semmi jó az életemben, amire érdemes lenne emlékezni...”‒ mondja ilyenkor az ember. Ha ennek netán a műveletlenség, a tanulatlanság és/vagy a kirívó ügyetlenség a fő oka, akkor az illető nézzen magába, lássa be saját felelősségét, és, ha lehet, még időben pótolja képességeinek és tudásának hiányait.

Szerencsések azok, akik át tudják szűrni emlékeiket, és „csak a szépre emlékeznek”‒ez azonban ritkán sikerül úgy, hogy valódi gyógyító hatása legyen a fájó emlékek mély sebeire. Hála Istennek azonban, az emberiség száz- és százmillió tagjának nem szörnyűségekkel telik az élete, hanem értelmes munkával, sikerrel, emberhez méltó életszínvonalon, sok örömmel, családi boldogsággal, művészi alkotások létrehozásával, azaz, köznapi nyelven szólva: „normálisan”, sőt sokuknak boldogan. Persze a bajok és a vétkek senkit nem kerülnek el. Mindenki lehet rövidebb-hosszabb ideig beteg, munkanélküli vagy szegény, lehettek erkölcsi botlásai, de, megöregedve, többnyire nem ez határozza meg emlékeiket. Becsülendő, ha valaki reálisan tudja értékelni a múltját, leélt éveinek minőségét.

Tudományos osztályozás

Az emlékezet egy szervezet azon képessége, hogy eltároljon, megőrizzen és előhívjon információkat, élményeket. A kutatók jelenleg úgy vélik, hogy az emlékezés egy komplex, az agy számos területére kiterjedő folyamat, amely nem csak az agy egy meghatározott régiójában zajlik.

Információfeldolgozási szemszögből három fő lépésre osztható az emlékezés folyamata:

·        kódolás, azaz az információ befogadása, feldolgozása és kombinálása

·        tárolás, azaz a kódolt információ tartós regisztrálása

·        előhívás, azaz az eltárolt információ felidézése valamely inger hatására.

Az emlékezés folyamatának e három szintje különböző feladatokat lát el, azonban szorosan összefüggnek egymással. A kódolás milyensége befolyásolja az információ eltárolását, a tárolás módja pedig a későbbi előhívás sikerességét.

Szokás az emlékezés folyamatát un. emlékezeti rendszerekbe sorolni, úgymint:

A szenzoros emlékezet információknak egy nagyon rövid ideig történő tárolása egy adott modalitásban (pl. vizuális, auditív. Ez az időtartam kb. 200-500 milliszekundum. Ha úgymond egy pillantást vetünk valamire, akkor a szenzoros emlékezeti rendszerünket használjuk.

A rövid távú emlékezet (short term memory – STM) kis mennyiségű információ néhány másodpercig történő tárolására képes rendszer. A rövid távú emlékezet verbális, vizuális-téri, sőt, akár szaglási és tapintási információk tárolását is lehetővé teszi.

A hosszú távú emlékezet (long term memory – LTM) az a rendszer, amely lehetővé teszi, hogy hosszú időn keresztül információkat tároljunk. A szenzoros és a rövid távú emlékezettel ellentétben a hosszú távú emlékezetnek nincs kapacitási korlátja.

Mindezek a kutatási irányok és megállapítások erősen leíró, rendszerező jellegűek, de nem mondanak sokat az emlékképzés, az emlékmegőrzés (tárolás) és az előhívás lépéseiről, az agyban elfoglalt „helyéről”, a továbbítás módjáról és útvonaláról. Ez összefügg azzal a kérdéssel, hogy az emlékképek (vagy mozaikdarabkák?) statikusan vagy dinamikusan őrződnek-e meg? Végeredményben alig tudunk valamit az emlékek neurofiziológiai  illetve  mikrobiológiai, mikrofizikai és kvantumfizikai természetéről. Pl. az emlékképzés és visszahívás során hogyan változnak a szinapszisok kapcsolódásai, a neuron- jellegű sejtdarabkák paraméterei, a szubatomi részecskék módosulatai, a hullámfüggvények és/vagy rezgés-összefonódások számtalan mintázatának halmaza…?

Hová lesz élettörténetünk teljes filmje, és emlékeink információtartalma testünk halála után?

Lehet, hogy a kérdések megfogalmazása nem mindenütt pontos, de a lényegük, remélem, érthető.

75 évvel ezelőtti és a múlt heti események emlékei kavarognak agyamban és szívemben. Vajon mi szabályozza őket?  Mi hozza felszínre, és mi süllyeszti vissza a feledésbe?

Biofizikai  megközelítés 

Az emlékezés az emberi agyműködés, az emberi tudat és intelligencia egyik legnagyobb csodája, amelynek lényegét igazán ma sem értjük.

A klasszikus felfogás szerint az emlékek tárolása az agyban egy bonyolult folyamat, amely számos különböző agyterületet érint. Az egyik legfontosabb terület az emlékek tárolásában a hippocampus.  Az emlékek rögzítése és előhívása során az agyban a neuronok közötti kapcsolatok (szinapszisok) erősödnek vagy gyengülnek. Az emlékek előhívása során az agy különböző területei együttműködnek. Például, amikor felidézünk egy eseményt, az agykéreg különböző részei aktiválódnak, hogy rekonstruálják az esemény részleteit, mint a látott képek, hangok és érzelmek. Az emlékek előhívása így egy aktív és dinamikus folyamat, amely az agyban zajlik.

Sokáig úgy gondolták, hogy a biológiai folya­matokban, ahol a víz és a meleg fontos szerepet játszik, nem érvényesülnek a kvantummechanika törvényei. Úgy gondolták, hogy a biológiában a kvantumfolyamatok „kiátlagolódnak”, és minden a klasszikus törvények szerint zajlik. Az elmúlt évtizedekben kiderült azonban, hogy ez nincs így. Például a madarak a Föld mágneses terének segítségével molekuláris kvantumfolyamatok alkalmazásával tájékozódnak; az életfolyamatainkhoz szükséges energia pedig, amelyet a fotoszintézis segítségével gyűjtünk be a napsugárzásból.

Újabban azonban már tudjuk, hogy az élő rendszerekben is megjelennek a kvantumos folyamatok, ezért a biológiai folyamatok – az emberben zajló életfolyamatok is – ezek nem klasszikus volta döntő fontosságú életünk minden szeletében. Az utóbbi évtizedekben megtanultuk, hogy a biológiai folyamatok (például idegműködés, látásérzékelés, emlékezés stb.) is a kvantummechanika törvényei szerint zajlanak.

Ez a kvantumosság többek között azt jelenti, hogy az emberi agy is kvantumosan viselkedik. 

A kutatók jelenleg úgy vélik, hogy az emlékezés egy komplex, az agy számos területére kiterjedő folyamat, amely nem csak az agy egy meghatározott régiójában zajlik, de a főszerep a hippokampusznak jut.

A hippokampusz az előagy egy része,  az emberben a halántéklebeny  csúcsában, a hatrétegű agykéreg (neocortex) alatt található képlet. Nélkülözhetetlen szerepe van az információk, események memorizálásában.  Közvetítő szerepe a kvantumállapotok változékonyságában és változtathatóságában rejlik.

Stuart Hameroff és Sir Roger Penrose tudósok szerint a tudat egyszerűen ezen a nem sejt-, hanem kvantumszinten tárolt információ. A kutatópáros véleménye, hogy ez a tárolási folyamat ... az emberi sejtek egy szerkezeti összetevőjén, a fehérjealapú mikrotubulusokban, illetve azokon keresztül megy végbe, amelyek kvantuminformációt hordoznak. A hippokampusz neuronjaiban, akárcsak a többi agysejtben is található mikrotubulusokban őrzött kvantuminformáció soha nem semmisül meg. Még a fizikai test halála után sem! Egyszerűen nem lehet megsemmisíteni, hanem szétoszlik és szétterjed a világegyetemben.

Fentiek nyomán joggal feltételezhetjük, hogy az emlékképek titkai is a mikrotubulusokban rejtőznek. A neuronok sejtalkotóiban is jelenlévő lévő mikrotubulusok fogadják és eltárolják az élmények információtartalmát, és előhíváskor a kvantuminformáció hullámfüggvényekké alakul, és az emlékkép a molekulák és más szubatomi részecskék hullámfüggvény-összefonódásainak mintázataiból áll össze.  Ez egy értelmes hipotézis, amely „kihasználja” a mikrotubulusok sokoldalúságát és széles spektrumú funkcionalitását, és nem mond ellent a neuronok szerkezeti felépítésének, lehetséges belső működésmódjainak, és/vagy a más agyterületekkel való kapcsolódásának, valamint a hippokampuszban és környezetében zajló információforgalomnak.

Alig néhány éve, hogy a kutatók a szív és az agy kapcsolatrendszerében sokkal szélesebb és gazdagabb információforgalmat, új törvényszerűségeket fedeztek fel, mint azt eddig feltételezte a tudomány. A szívnek önálló idegrendszere és intelligenciája van, amely bizonyos funkciók teljesítésében meghaladja az agyét. Újabbnál újabb izgalmas kérdések merültek fel a szívet és az agyat összekötő nervus vagus (X. nagy bolygóideg) szerepével kapcsolatosan.  Nagy kérdés, hogy érzelmeink és emlékeink mely része tárolódik el inkább a szívben, mint az agyban, illetve milyen az információcsere a két szerv között. 

Hogyan történik pl. a hosszú távú emlékezés kialakulása?  Milyen tényezők befolyásolják a  „védekező”  felejtés aktiválódását?  Mennyi ezekben a makro- és mennyi mikrofizikai, kvantummechanikai jelenségek szükségszerűsége, alakító és/vagy kísérő részvétele?  

Az emlékezetkutatás az agytudományok egyik legérdekesebb, de legnehezebb területei közé tartozik. A gyakorlati tapasztalatok, a kísérleti vizsgálatok, esettanulmányok leírásán túl valójában keveset tudunk az emlékezés idegélettani működéséről, az agyi funkciók összefüggéseiről. Sok mindent nem ismerünk és nem értünk.  Régebbi ismereteink válnak bizonytalanná, az újakat pedig nem tudjuk rendszerbe foglalni, bizonyos összefüggéseket sejtünk, de valós létezésükről még nem győződtünk meg. A különféle hipotézisek igazolása, illetve feltevések bizonyítása egyre újabb és újabb kérdéseket vet fel, amelyek közül néhányat a cikkben is megemlítettem. 

                                               *

Ezt a cikket közérthető összefoglalónak szántam az alapfogalmak tisztázása, a közbeszédben gyakran szereplő élménybeszámolók, valamint a tudományos kutatási eredmények és irányok mai állása tárgykörében.

Felhasznált források

https://hu.wikipedia.org/wiki/Hippokampus

http://acta.bibl.u-szeged.hu/78767/1/fidele_signaculum_2022_273-282.pdf

https://mersz.hu/dokumentum/matud__341

HeartMatch Kutatóközpont: "A szív intelligenciája", Bioenergetic Kiadó, 2020.

Reményi T.: Mire képes a lélek?  SORSUNKÉRT folyóirat, 2023.

                                                                                                                                     REMÉNYI  TIBOR

„Az ember csak emberi viszonyok között lehet ember.”
                                        Gustaw Herling-Grudziński

Lesznek-e még emberi viszonyok…                     

…. illetve emberiek lesznek-e a viszonyok a 4. ipari forradalom korszakában? Az „Industry 4.0” –el jelölt új technológiai korszak máris kezdetét vette, és vívmányai (eredményei? következményei?) rohamosan eluralják az emberi világot. Ez már a tárgyak internete lesz, amiben az ember majdhogynem mellékszereplővé válik. Az eszközeinkbe, tárgyainkba és saját testünkbe beépített számítógépek újabb és újabb generációi fognak egymással kommunikálni és egyre inkább dönteni is. Miközben a ma ismert mikrogépek teljesítménye megsokszorozódik, elképzelhetetlenül és észrevehetetlenül kicsiny nanogépek fognak mesterséges neurális hálózatokat alkotni.

A mesterséges neurális hálózat egy biológiai indíttatású gép/program, ami a biológiai neurális hálózat (az ember agya és idegrendszere) néhány tulajdonságát modellezi.  A mesterséges neurális hálók nem csak a biológia, hanem más tudományterületek (matematika, fizika, pszichológia) eredményeit is felhasználják. Állítólag az alkalmazások többsége jelenleg technikai jellegű és nem kognitív modell, de mesterséges intelligencia- kutatók és fejlesztők éppen a kognitív tulajdonságok létrehozásán dolgoznak.

„A negyedik ipari forradalom (Industry 4.0) és a tárgyak internete (Internet of Things = IoT) a digitálisan összekapcsolt eszközök döbbenetes mértékű növekedésének leírására szolgáló kifejezések. Az újonnan megvásárolt otthoni készülékek valószínűleg már digitális összeköttetésben állnak az eszköz gyártójával. Ugyanez elmondható százmillió más dologról is a nehézipari gépektől az okos telefonokon át az okos karórákig. A negyedik ipari forradalom mindent megváltoztat: az életmódunk, a munkavégzésünk, az üzleti összekapcsolódásaink módja is átalakul a digitális korszakban. 

A negyedik ipari forradalom munkacsoport témái a 2016. januári davosi konferencián: a társadalom és a gazdaság átalakulása a mestersége intelligencia, a robotika, az önvezető járművek, a 3D-s nyomtatás, a nanotechnológia és más tudományos eredmények hatására. (Novák Péter: A negyedik ipari forradalom kezdete.)

Nem ismerem  Hering-Grudziński  írásának eredeti angol (vagy lengyel?) szövegét, és semmiképp nem akarok vitatkozni a fordítóval, de talán a pontosabb fordítás az lenne, hogy „Az ember csak emberséges viszonyok között lehet ember.”  Legalábbis az én mostani olvasatomban, értelmezésemben.

Ugyanis, ha szélesre tárom az értelmezési tartományt, akkor minden viszony emberi, ami ember és ember között egyáltalán létrejöhet és létrejön. Az „emberséges” szavunkban benne van a jóságos jelentés is, míg az „embertelennek”  a kegyetlent, a könyörtelent hívjuk. E mögött az a jelentéstani tartalom is fellelhető, hogy az embernek önmagában és eredetiségében jónak kell(ene) lennie! 

Az akadémiai értelmező szótár is csupán a negyedik jelentésben adja az „emberi” szónak „az emberhez méltó” értelmet, és külön tételezi az „emberies = emberséges”, illetve ellentétét, az „emberietlen = embertelen” szavunkat. A nyelv teremtő logikája szükségesnek érezte az általánosan, mondjuk semlegesen emberi jellegtől megkülönböztetni a pozitív és negatív irányban eltérő „emberit”, így jött létre az „emberséges” és az „embertelen” szavunk. Hasonlóképpen keletkezett a „gazember” és a „jó ember” kifejezés is.

Befejezve a közbevetett nyelvészeti-filozófiai agytornát, úgy vélem, itt másról van szó, mégpedig megkerülhetetlen erkölcsi minőségekről. Valójában arról, hogy nem lehet embernek maradni az embertelenségben. Sőt még ennél is többről, amit a gulágot megjárt Grudziński nem is sejthetett: mi lesz az emberből és az emberi kapcsolatokból a napjainkban már zajló un. 4. Ipari forradalom (Industry 4.0) korában?

Létrejöhet-e emberséges társadalom ebben a legújabb technológiai korban?

Lehet, hogy a 4. ipari forradalom korában a Grudziński-féle erkölcsi minősítés értelmét veszti?  Ha a viszonyrendszer már nem ember és ember között értelmezendő, hanem gép és gép között, akkor ugyan miféle erkölcsről lehet beszélni? Szó szerint „erkölcstelen” világba kerülünk, ahol nem létezik a „jó” és „rossz”,  a „szép” és „ rút”, sőt az „élő” és „élettelen” fogalmának megkülönböztethetősége. Nem az emberi lélekbe írt evangéliumi vagy kanti erkölcsi törvény lesz a viszonyok mércéje, hanem a program hatékonysága és a végrehajtás sebessége.

Pillanatnyilag a határtalan „kincstári” lelkesedés fázisában vagyunk, a média és az informatikai szakirodalom nap mint nap felfesti a „szép új világot”, ahol ki lesznek zárva az emberi tévedések, mert az önjáró traktor hibátlan barázdát szánt, a vezető nélküli autó nem okoz balesetet, a robot-sebész nem végez felesleges vagy veszélyes vágást, a testünkbe ültetett nano-gyógyszertár nem adagolja túl az éppen szükséges szert, stb. Soha nem látott kényelemben és boldogságban fogunk élni, a gépek mindent elvégeznek helyettünk, mindenre figyelnek, mindenről gondoskodnak, mindent optimalizálnak…

A sok alkalmazási példa közül nekem a legjobban az tetszett, amikor a gépkocsiba épített gondolkodó masina észleli, ha túlléptem a megengedett sebességet, mindjárt ki is számítja az ezért fizetendő büntetési tételt, a pénzt le is emeli a bankszámlámról, majd elküldi sms-ben az új egyenleget. Hát nem nagyszerű!?

Egy másik fenomenális alkalmazás a falra akasztható okos képkeret, az un.  „EO1” (=Electric Objects... for Art)  az internethez kapcsolódik, telefonról, tabletről vagy számítógépünkről választhatjuk ki a megjelenítendő képet. Az applikációval szinte bárhová kapcsolódhatunk, ahol híres művészek képei közül, híres múzeumok gyűjteményeiből válogathatunk képet a falunkra. Akár minden nap új „festmény” lehet a nappalinkban, elvarázsolva vendégeinket.  Így lehet gombnyomásra igazi műértő a szépségre éhes honpolgár. A válogatást és a vezérlést legjobb rábízni az MI-re (=Mesterséges Intelligencia), „hadd művelődjön ő is”.

A lelkesedés mellett kritikus és borúlátó megnyilatkozások is előfordulnak. A Magyar Innovációs Szövetség egyik közleményében sorra veszi azokat a kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznünk, mint pl. a társadalom növekvő kettészakadása (a digitálisan képzettekre és képzetlenekre), a kisebb országok, régiók és cégek kiszolgáltatottsága, a munkanélküliség drasztikus növekedése, a szabadidő értelmes felhasználása, a személyiségi jogok védelme, a digitális függőség, mint betegség, a kiber-bűnözés terjedése stb. 

A magánszféra függetlensége csapdahelyzetbe kerül, miközben élni kívánok a legújabb technológia lehetőségeivel, önként adom fel személyes szabadságom egy jelentős szeletét. Amikor beengedem autómba, szobámba, bútoraimba, karórámba,  fülbevalómba vagy gyűrűmbe a hálózatba kapcsolt telekommunikációs eszközöket,  az észrevehetetlen mini-kamerákat és interaktív mikrofonokat, az intim szféra megszűnik intim lenni, ki leszek szolgáltatva a mindent figyelő, mindent látó „nagy testvérnek”...   

A szkeptikus vélemények és értékelések joggal vetik fel, hogy hol is van a „növekedés határa” , hová vezet az exponenciális gyorsulás, a szédítő technikák birtokában elkerülhető-e az ökológiai katasztrófa? Az Industry 4.0 visszafordíthatatlanul sodorja világunkat az összeomlást vagy a világváltást megelőző „bifurkációs pont” felé (ahol egy rendszer kilengései elérik a kritikus állapotot, amely után a rendszer összeomlása következik).

Az az aggasztó vízióm, hogy a 4. ipari forradalom többszörösen embertelen világot szül. Vajon az új, elképesztően hatékony technikai eszközök és lehetőségek mennyire hozzák ki és erősítik fel az emberben lakó démoni energiákat?

A mesterséges intelligencia-kutatók nyíltan beismerik, hogy a mai legkorszerűbb és a közeljövőben várható, mégoly káprázatos eszközök és alkalmazások sem tudnak egyelőre mit kezdeni az olyan érzelmekkel és kizárólagosan emberi tulajdonságokkal, mint pl. az önreflexió (nem tud róla, hogy „van”), az együttérzés, a szeretet, a szerelem, az öröm,  a félelem, a szimpátia, a harag, a féltékenység, a gyűlölet, az undor, a szomorúság, a humor, az erkölcsi érzék, az erkölcsi mérlegelés, a szabad akarat, az álomtevékenység és  az intuíció. Egyelőre! Ám iszonyatos erőfeszítéseket fejt ki a bioelektronikai és informatikai tudomány, hogy létrehozza az érezni és mérlegelni képes „műagyat”, a mesterséges tudatot.

Mi lesz ennek az eredménye? Milyen érzelmi reakciókat produkál a „gépember”? Belegondolni sem merek… A forgatókönyv – számomra - így is, úgy is riasztó. Ha nem is sikerül soha létrehozni az érezni képes robotot, de az élet minden más területén nekik leszünk kiszolgáltatva, ilyen világban nem szeretnék élni. Ha pedig mégis sikerül megalkotni az eredetihez teljesen hasonló, tőle megkülönbözhetetlen „műembert” - ettől a lehetőségtől még jobban félek és irtózom.

Semmi garanciát nem látok arra, hogy a 4. ipari forradalom „áldásai” emberséges viszonyokat fognak teremteni a Földgolyón. Nem a felesleges, esztelen, sőt tudatosan ártó alkalmazások lesznek-e túlsúlyban a szerény emberséges hasznosság mellett?

„Emberi életet élni csak emberen túli erők birtokában lehet…”- emlékszem egy tudós teológus barátom mondására. Az, hogy az „emberen túli erők” mégis magában az emberben nyilvánulhatnak meg – a lét legnagyobb titka.

A mesterséges intelligencia-kutatás alapfeltevése az, hogy ha az emberi agyat, annak funkcióit minél pontosabban lemásoljuk, akkor előbb-utóbb értelmes embert kapunk, sőt erkölcsi lénnyé is továbbfejleszthetjük.  Az alapfeltevés mögött az a hit áll, hogy az emberi lélek az agyban lakik. Szerencsére nagyon sok pszichológus, neurobiológus és agykutató nem ért egyet ezzel, azaz mást hisz, más alapokon gondolkodik. Nem zárja be az emberi lelket az agyba, hanem úgy véli, a lélek több, magasabbrendű entitás, amely a tudat létrehozásához elsősorban valóban az agyat és a szívet használja, de az agy biológiai működésén kívül, más módon, más formában is megnyilvánulhat.

C. G. Jung mondta, hogy „minden emberben van egy Isten-formájú űr”… Jelenleg azt érzem, hogy az űrt, ami kétségtelenül fojtogat bennünket, nem hogy Isten-formájú tartalommal akarnánk kitölteni, hanem még az emberi tartalmakat is elvetve, gépi „teremtményeinkkel” igyekszünk betömni. Az űr azonban ettől csak nagyobb lesz.

                                                                                                                                                      REMÉNYI  TIBOR

A szeretet mint egyetemes világállandó

(Abszurd meditáció)

A  szeretet egyetemesebb és mélyebb látásmódja a világnak, mint az értelem. 

A szeretet képes felülírni minden más tudást, szabályt, érzelmet és élményt. 

A teremtést is a szeretet ihlette.

A szeretet a világegyetem legfontosabb építőeleme és kötőereje.

A szeretet az élet alapja, fenntartója és táplálója.

A szeretet először a szívében ragadja meg az embert, azután az agyában és gondolkodásában.

A szeretet nem más, mint Isten „elosztott paraméterű” megnyilvánulása.

Nincs mértékegysége és számértéke, sokszor látható és hallható, de olykor rejtve marad, bár érezhető. Mindent betölt, mindent áthat, mindent magába fogad.

Nincs árfolyama és kamatlába; nem amortizálódik, nincs lejárati határideje, és nem fogy el.

Ha „ az Isten szeretet...” (János 1. lev. 4:16 ), akkor a Mindenség rendező elve és ereje a szeretet.  

          A földi ember saját univerzumának természeti törvényei szerint él és gondolkodik. A tudomány ezeket az állandónak látszó és rögzített törvényszerűségeket jórészt ismeri, ezek szerint végzi kutatásait, alkotja meg elméleteit és építi meg gépeit (a robotizált szövőgéptől az űrteleszkópokig). A rohamos technológiai fejlődés visszaigazolni látszik a törvények alapján felállított hipotéziseket, a törvények alkalmazásával létrehozott eljárások és szerkezetek működnek. Univerzumunk legfontosabb részei: a naprendszerek a bolygókkal, a tejútrendszer, a csillaghalmazok, a galaxisok, galaxishalmazok és rengeteg „önálló” csillagköd, üstökös, csillagközi anyag és számtalan ismeretlen típusú égitest.

   A mai tudomány nem zárkózik el a több univerzum létezésének lehetőségétől, amelyekben minden jellemző és minden történés merőben eltérhet a mi univerzumunkétól. Más neves tudósok mellett Stephen Hawking (1942‒ 2018) és Paul Davies (1946‒ ), valamint az általuk hivatkozott tudósok sokasága is elmélkedik tanulmányaikban és megjelent könyveikben erről a témáról.

   Nem kis feladvány az különböző univerzumok megkülönböztetése. Mit kezdünk ebben az esetben a tér-idő koordinátáinkkal?  Hol van „vége” saját univerzumunknak, és hol kezdődik a másik?  Ami a l4 milliárd éven túl van, az már egy másik univerzum?  És milyen messze vannak a párhuzamos univerzumok?  Lehet, hogy nagyon is „közel”?!  Lehet, hogy részben vagy egészen „átfedjük” egymást, mint valami több rétegű tér-idő „szerkezet”, hasonlóan a különböző dimenziókhoz, amelyek között a „féreglyukakon” vagy a kozmikus portálokon át lehet közlekedni? Mit tudhatunk az egymásba ágyazott univerzumokról?

   Ha a világegyetem több univerzumból áll, akkor a természeti törvények egyetemes érvényességéről vallott fenti elképzelés nem feltétlenül állja meg a helyét. A mi univerzumunkon túl miért ne lehetnének mások a természeti törvények és a természeti állandók (ha ott is vannak ilyenek)?! Saját univerzumunk nagyon távoli "vidékein" sincs arra garancia, hogy pl. ugyanakkora a fénysebesség, a Planck-állandó, az atomi tömegegység, az elektron tömege stb. Még az is lehet, hogy az anyag atomjai és szubatomi részecskéi ‒ha egyáltalán ott is így épül fel az anyag, és vannak ilyen elemi alkotók ‒ teljesen más jellemzőkkel bírnak, mint amiket a mi földünkön és a mi naprendszerünkben ismerünk...

    Az élet mibenlétéről nem is beszélve! Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy az itteni szén‒oxigén‒ ‒hidrogén‒ nitrogén alapú életformákon kívül valahol van más típusú élet is.  Akár eddig számunkra ismeretlen elemek kombinációja is alkothat egy életnek nevezhető aktív és intelligens létmódot.

Itt már elérünk a falig, amin nem tudunk sem átmenni, sem átlátni, ugyanis az "aktív" és "intelligens" szavak a mi gondolat-és nyelvrendszerünk fogalmait jelentik,.. .és egyáltalán nem biztos, hogy egy másik univerzum másik entitása (élőlénye, esetleg humanoid-szerű teremtménye) ugyanazt érti (ha egyáltalán "érti"?!) az idézett szavakon.

  Egy újjáteremtett világegyetemben miért lenne szükségszerű, hogy az anyagi-fizikai dimenziókban érvényes ellenirányú kettősség, úgymint, erő-ellenerő, + és ‒, anyag és antianyag stb, valamint a jelenlegi, az agyhoz és az idegrendszerünkhöz kötött (anyagi eredeztetésű!) tudatunkban a JÓ és ROSSZ, a szép és rút, az öröm és a fájdalom stb. kettőssége ‒  ugyanígy jelen legyen a lelki-szellemi szintek (dimenziók) magasabb fokán is !? 

  A lélek több szintű létmódja és energiaforrásai nem követelik meg az ellentétpárok szükségességét? Miért nem képzelhető el, hogy létezhet egy olyan univerzum, amelyben a lélek tartományaira nem terjed ki ez a törvény. Miért ne létezhetne ‒emberileg szólva ‒ egy tisztán jó energiákkal összetartott és működtetett un. JÓ univerzum?!  Az ebben „élőknek" (létezőknek) pl. lenne képessége arra, hogy külön-külön lássák a jót és rosszat, annak harcát (ha folyik ilyen harc), sőt akár valamiféle „átjárás" módját is, de ez kívül esne saját univerzumának határain. A gonosz erőknek, a sötét hatalmaknak, a démoni sugárzásoknak, azaz a rossz semmilyen fajtájának és formájának nem lenne hatalma áthatolni a JÓ univerzumába...

   A JÓSÁG önmagában többszintű; olyan gazdag, változatos és színes, hogy ez a sokféleség biztosíthatja a mozgáshoz, az élethez és fejlődéshez szükséges különbözőséget, anélkül, hogy romboló versennyé fajulna az eltérő tartalmak és szintek feszültsége. Ez a feszültség az együttműködés jótékony áramát indítja be, amely a fejlődés motorja lehet (amennyiben a „fejlődésnek” azokban a tartományokban is van értelmezhető jelentése.)

Egyáltalán, feltétlenül kell lennie ROSSZ univerzum(ok)nak és/vagy galaxis(ok)nak is ?!

   Vannak keresztény teológusok, akik megkísérlik kifejteni, hogy Isten felfoghatatlan tervébe hogyan illik bele a GONOSZ szerepe.  Arra jutnak, hogy a „végjátékban”, így vagy úgy, a SZERETET birodalma fogja alkotni az új vagy újjáteremtett univerzumot/univerzumokat, ahol „...Isten lesz minden mindenekben”( 1. Korinthusi levél, 15:28.)

Vajon minden létforma elengedhetetlen velejárója a szerkezeti és működési polarizáció, és az ebből következő erők szembefeszülése, ‒ az ember esetében a gyűlölet és ellenségeskedés, azaz a ROSSZ? 

   Ez a kérdés persze messze túlmegy mostani képzeletünk, mai agyunk és szívünk tudatos vagy tudattalan képzetalkotásán. Ugyanakkor, ha teljes képtelenség lenne, akkor a fenti sorokat sem tudtam volna megfogalmazni és szavakban önteni. Ami abszolút lehetetlen, azt az ember nem is képes elgondolni, hiszen a gondolat is létező energiát igényel, a képzelet sem nélkülözheti a forrásokat (amelyeknek eredete valóban az ismeretlen végtelenjébe vész...)

   Az ókori görög atomisták és a püthagoreusok  egy csoportja azt állította, hogy az atomokat a szeretet tartja egyben. Eléggé abszurd állítás, mégis kifejez valamit az ókori tudósok világnézetéről. Nem is biztos, hogy olyan nagyot tévedtek, amit azonban a későbbi tudomány nem tudhatott "bevenni", de talán megérteni sem.

   Ha a szellemi létforma „régebbi” és magasabb rendű az anyaginál (bár a kvantumvilágban már némiképp elmosódnak az éles különbségek), akkor a szeretet, mint mindkét valóságtartomány „genezise” és energiaforrása, kétségtelenül megérdemli az „egyetemes világállandó” nevét és rangját. Mit mond Pál apostol? „ ...minden ismeret meg fog szűnni,...de megmarad...a legnagyobb, a szeretet”(1 Korinthus 13- ból.)

   Az e világi társadalmak hétköznapi életvitelében a JÓ és a ROSSZ tartalmi jegyei nagyon különbözőek lehetnek. A vallási hovatartozások sokfélesége eleve különbözővé teszi követőik életfelfogását és életgyakorlatát. Indiában a tehén „szent", nálunk meg a hentesnél drága a marhahús.  Az egyik nép a meleget szokta meg és szereti, a másik inkább a hűvöset vagy hideget, ehhez hasonlóan az ételek fajtái és az étkezési szokások, a családi élet szabályai, a sportok és a szórakozás...mind-mind más formát ölt a földkerekség különböző tájain.

Egyetlen dolog, ami egyetemlegesen ROSSZ az emberek számára: az az élet és az egészség támadása, megrontása, elpusztítása.  (Most tekintsünk el az ősi népek emberáldozatairól.)

    Nagy Lászlót idézve: "Létem ha végleg lemerül", és lelkem elválik mostani fizikai testemtől (és részben tudatomtól), aztán bármily hosszú vándorlás után olyan univerzumba kerül, ahol a szeretet uralkodik, akkor érdemes volt e földre születnem, mert itt kaphattam ízelítőt az isteni szeretet darabkáiból.

REMÉNYI  TIBOR                                                2024. augusztus

Pintye Tamás

Hologram lenne a való világ?

Különböző tudományágak képviselői jutottak arra a meggyőződésre, hogy az érzékszervek által tapasztalt világ csupán egy szelete a valóságnak. Mélyebb szintjein a teljes világegyetem összefügghet, és az elme nem csak vetítheti, de alakíthatja is a valóságot.

A párizsi egyetemen 1982-ben különleges kísérletre került sor. Az Alain Aspect fizikus vezette kutatócsoport egyes vélemények szerint a 20. század egyik legfontosabb megfigyelését tette. Az eredményekről nem tudósított a média, és Alain Aspect nevéről is csak azok hallhattak, akik folyamatosan bújják a tudományos szaklapokat. Mégis vannak, akik szerint az adott felfedezés forradalmasíthatja a tudományt.

A francia kutatócsoport felfedezte, hogy bizonyos körülmények között a szubatomi részecskék, például az elektronok, képesek egymás között az azonnali kommunikációra, függetlenül a közöttük húzódó távolságtól. Így nem számít, hogy 3 méterre vagy  milliárd kilométerre vannak-e egymástól.

         Tudnak egymásról

A jelek szerint valahogyan mindegyik részecske tudja, hogy mit csinál a másik. A probléma csak az, hogy ez ellentmond Einstein azon tézisének, miszerint semmilyen információ nem haladhat a fénysebességnél gyorsabban.

Mivel a fénysebességnél gyorsabb haladás egyet jelent az időkorlát áttörésével, a megdöbbentő kilátások arra indítottak néhány fizikust, hogy megkíséreljék megmagyarázni, mi állhat valójában az Aspect-féle megfigyelések hátterében.

Másokat viszont az eredmények ennél is radikálisabb kísérletek elvégzésére ösztönöztek. David Bohm, az University of London fizikusa például arra jutott, hogy Alain Aspect eredményei közvetve az objektív valóság cáfolatát jelentik. Tehát az univerzum kézzelfogható szilárd formája csupán látszólagos, a mindenki által megélt valóság gigantikus hologram.

          Darabokban az egész

Bohm megdöbbentő következtetésének megértéséhez tudni kell, mi is valójában a hologram. Ezeket a háromdimenziós fényképeket lézer segítségével készítik. A megörökítendő tárgyat először lézersugárral pásztázzák. Egy második sugár fénye a visszaverődő mintával interferenciát hoz létre, és ezt a mintát örökítik meg a filmen. Előhíváskor a film csupán fényes és sötét vonalak kavalkádja, de ha lézerfénnyel világítják meg, megjelenik az eredeti tárgy háromdimenziós képe.

A hologramok viszont nem csak a háromdimenziós kép miatt különlegesek. Ha egy rózsa hologramját félbevágják és lézerrel világítják meg, mindkét féldarab a teljes képet tartalmazza, bár kisebb méretben. Ha a darabokat tovább aprítják, minden kis darab az eredeti egész képet tartalmazza. A hagyományos fényképekkel ellentétben a hologram minden szelete az eredeti információ egészét tartalmazza.

A „teljes egész a részletekben" megközelítéssel teljesen új utak nyílnak a természettudományok előtt. A nyugati világ tudósai mindig is hajlottak arra, hogy a fizikai jelenségek megértéséhez, legyen az béka vagy atom, a szétdaraboláson és a részletek tanulmányozásán keresztül vezet az út. A hologram viszont megmutatja, hogy a világban néhány esetben téves lehet ez a megközelítés. A holografikus struktúrák szétdarabolása nem az építőkövekhez, hanem kisebb egészekhez vezet. Ennek fényében Bohm más utat javasolt az Aspect-féle felfedezés értelmezéséhez.

           Hal az akváriumban

Bohm szerint a szubatomi részecskék nem azért képesek egymással kapcsolatban maradni, függetlenül a távolságtól, mert valami titokzatos jel áramlik közöttük. Ehelyett a szétválasztottságuk nem más, mint a megfigyelőt becsapó illúzió.

A kutató érvelése szerint a valóság valamely mélyebb rétegében ezek a részecskék nem különálló egységek, hanem egy alapvető egész kiterjesztései.

A jobb megértés érdekében Bohm a következő példát vezeti elő. Képzeljünk el egy akváriumot, amelyben egy hal úszkál.
Az akváriumot nem láthatjuk közvetlenül, és a benne szereplő világról is csak tévékamerák révén értesülünk. Az egyik kamera az akvárium elejét veszi, a másik az oldalát. A megfigyelő a két monitor képét figyelve azt gondolhatja, hogy a két hal külön-külön létezik, majd a halakat tovább figyelve felfedezi, hogy valami kapcsolat van közöttük.  Amikor az egyik hal elfordul, a másik ugyanabban a pillanatban hasonló fordulót végez. Ugyanígy amikor az egyiknek az eleje látszik, a másik mindig az oldalát mutatja. Ha a teljes összeállítás továbbra is rejtve marad a megfigyelő előtt, az nyugodtan feltételezheti, hogy a halak valahogy összebeszélnek, ezért mozognak egyszerre.

         Mélyebb a valóság

Bohm szerint a szubatomi részecskékkel pontosan ez történik az Aspect-féle kísérletben. A látszólagos fénynél is gyorsabb kommunikáció valójában arról árulkodik, hogy a valóságnak a kézzelfoghatónál mélyebb rétegei is léteznek. A szemmel nem látható komplex dimenziókat ugyanúgy nem érzékeljük, mint a megfigyelő a halat körülvevő akváriumot. A részecskéket azért látjuk egymástól elválasztva, mert csak a valóság egy szeletét érzékeljük. Az ilyen részecskék nem különállóak, hanem részei a mélyebben meghúzódó egésznek, amely holografikus oszthatatlanként viselkedik. És mivel a fizikai valóságban mindent ez épít fel, az univerzum is csak egy illúzió (?)

A világegyetemnek ezen fantomszerű viselkedés mellett más megdöbbentő tulajdonságai is lehetnek. Ha a szubatomi részecskék csak látszólag szétválaszthatóak, az annyit is tesz, hogy a valóság mélyebb szintjein a teljes világegyetem összefügg. Az emberi agyban meghúzódó szénatom elektronjai kapcsolatban állnak a Nap vagy tetszőleges távoli csillag felszínén lévő hidrogénatomok protonjaival.

         Minden összefügg mindennel

Ahogy minden mindennel összefügg, értelmetlenné válik a világegyetem jelenségeinek osztályozása, mivel az összefüggő hálózatot alkotó természet fittyet hány minden ilyen felosztásra. A holografikus univerzumban még az idő és a tér sem tekinthető alapfogalomnak. A helymeghatározás minden formája csődöt mond olyan környezetben, ahol semmi sem válik el igazán a másiktól. Így az idő és a háromdimenziós tér úgy viselkedhet, mint a halat mutató monitorok, és csak kivetülései a mélyebb rendnek.

Bohm nem az egyetlen kutató, aki igazolva látja, hogy csupán hologram a világegyetem. Az agykutatás területén dolgozva Karl Pribram, a Stanford egyetem neurofiziológusa szintén arra a meggyőződésre jutott, hogy a valóság holografikus lehet.

           Az agyi jelrögzítés

Pribram akkor dolgozta ki ezt a modellt, amikor az agyban az emlékek tárolási helyét kereste. Évtizedek során sok tanulmány jutott arra a következtetésre, hogy az emlékek adott helyhez kötöttség nélkül, a teljes agyban szétoszolva őrződnek.

A múlt század 20-as éveiben Karl Lashley rendkívüli jelentőségű kísérletsorozatban mutatta ki, hogy bármely részletét távolítja el a patkány agyának, képtelen megszüntetni a műtét előtt megtanult bonyolult műveletsorra vonatkozó emlékeket. Akkoriban viszont senki nem állt elő olyan magyarázattal, amely leírhatta volna ezt a "teljes egész a részletekben" jelenséget.

Pribram a 60-as években ismerte meg a hologram elvét, és rádöbbent, hogy megtalálta az agykutatók által régóta keresett magyarázatot. A kutató szerint az emlékeket nem neuronok vagy idegsejtek kis csoportja őrzi, hanem idegi impulzusok mintázatába kódolva hordozzuk, ahogy a lézerfény interferenciája elmenti a holografikus képet. Vagyis Pribram szerint agyunk egy holografikus tár.

Ez az elmélet egyébként magyarázatot ad arra is, hogyan képes az agy ilyen kis helyen ennyi emléket megőrizni. Becslések szerint az átlagos emberélet során 10 milliárd bitnyi információt ment el az agy. Ez az Encyclopaedia Britannica adatmennyiségének ötszöröse.

           Jelek özöne

A rendkívüli emlékezőtehetség nem az egyetlen talányos agytevékenység, amely értehetőbbé válik a holografikus agymodell által. Legalább ilyen rejtélyes, hogyan képes az agy megbirkózni az érzékszerveket érő különböző frekvenciák özönével, és hogyan képes valós időben értelmezni az érzékszervek jeleit. Pribram szerint az agy holografikus elvet használ a fogadott frekvenciák matematikai átalakítására.

Ez az elmélet egyre több támogatót szerez. Hugo Zucarelli argentin származású olasz kutató a holografikus modellt kiterjesztette az akusztikai jelenségek területére. Ez az elmélet ugyani megmagyarázhatja, hogyan képesek az emberek meghatározni a hang pontos forrását a fej elfordítása nélkül, még akkor is, ha csak egy füllel hallanak.

          Eltűnik a valóság

Pribram holografikus agymodelljének legmegdöbbentőbb vonatkozása mégis az, amikor összevetik Bohm realitáselméletével. A világ megfogható képe így csak másodlagos valósággá változik, a tényleges környezet pedig frekvenciák holografikus kavalkádja lesz. Ebből a holografikus agy csupán néhány fontos frekvenciát választ ki, és érzékszervek jeleként értelmezi.
Eközben az objektív valóság teljesen elsikkad. Keleti vallások már régóta azt tartják, hogy az anyagi világ illúzió, és bár azt gondolhatjuk, hogy fizikai lényként mozoghatunk a fizikai világban, ez is csak képzelődés. Valójában vevőkészülékek vagyunk a frekvenciák tengerében, és amit kiszűrünk ebből a kavalkádból, az csak egy szelete a valóságnak.

          Természetes a telepátia

Bohm és Pribram elméleteinek egyesítését, a holografikus paradigmaként emlegetett megközelítést sok kutató szkeptikusan fogadta, másokat viszont felvillanyozott. Néhányan egyenesen azt gondolják, hogy ez a modell képes lehet megoldani tudományosan eddig le nem írható rejtélyeket, sőt általa a parapszichológiai jelenségek a természet részévé válhatnak.

A holografikus paradigma által leírt univerzumban minden agy részét képezi a láthatatlan egésznek, és a telepátia pusztán a holografikus szint elérését jelenti. Hasonló módon a telekinézis (tárgyak mozgatása az akarat segítségével) szintén megszűnik rejtély lenni, hiszen az összefonódó mélyebb valóságban az egyén és a tárgy eleve egy.

Bohm és Pribram egyaránt emlékeztetet arra, hogy sok vallási illetve misztikus élmény, például az univerzummal való transzcendens együvé tartozás érzése szintén a holografikus szint elérése lehet. A régi írásokban ugyanerre, a mélyebb valóság elérésére gondolhattak, amikor a kozmikus egység érzéséről számoltak be.

forrás: -tudományos szaklapok, Net

Tőkés Béla

   A  FEKETE LYUKAKTÓL  A FEHÉR LYUKAKIG

                   Na és  a szürkeállomány?

A fehér és a fekete gyakran analóg jelzői a jónak és a rossznak, de ennél sokkal általánosabb jelentésűek, inkább a végleteket testesítik meg. Közöttük beláthatatlanul sok átmenet van. És a megítélések relatívak. Már csak az szürkének ötven árnyalatát regényesítették meg. Na, nemcsak a szürke állományra gondolunk, habár az is megér egy misét. Uralkodnak a végletek? Sok lépcsőfok van a lángésztől az Alzheimerig. A pszichiátriai intézményekbe sokakat politikai nézeteik miatt zártak be a démensek közé.

Mindannyiunknak vannak emlékei, amelyekre jó érzéssel gondolunk vissza, de olyanok is, amelyeket szívesen elfelejtenénk.

A szélsőségek bármely dimenzióban felvetődhetnek. Legszemléletesebbek a kétdimenziós messzeségek. Gondoljunk csak arra, hogy a Mariana árok mélypontja és a Mount Everest csúcsa közti (függőlegesen mért) távolság csaknem 20 ezer  méter. De a versengő ember ennél is többet akar. A tudósok célja annak kiderítése volt, mi is van a Föld középpontjában. Az oroszok a Kola-félszigeten 1989-ben elérték a 12 261 méteres mélységet, mellyel világrekordot döntöttek. A kitűzött cél a 15 kilométeres mélység elérése volt, mellyel átfúrták volna a földkérget és a földköpenyt határoló ún. Mohorovičić-felületet. Kiderült, hogy 12 kilométeres mélységnél több mint 180 fokos hőmérséklet tapasztalható, amely lehetetlenné tette a további fúrást. 2005-ben  hivatalosan is beszüntették a projektet. A rekordot 2008-ban Katarban döntötték meg, ahol egy olajkút elérte a 12 290 méteres mélységet.

Most némi kalandozás után térjünk vissza a címben megjelölt témához.

A fekete lyukakról mindenki hallott, sőt, “szakértője is”. Mi magunk is állítólag, egy fekete lyuk belsejében élünk. És ilyen, a “tudósok”  szerint, csak Tejútrendszerünkben is, ezrével akad  A lyuk elnevezésen nem a szokásos értelemben vett lyukat kell érteni, inkább a világűr egy részét, amely mindent elnyel, és ahonnan semmi nem tud visszatérni. Az eddigi vizsgálatok szerint.

Ha az elméleti kutatások igazak, akkor az ősrobbanás sem az volt, aminek látszik, és nem is az utolsó…

Felvetődött az is, hogy ez a hatalmas fekete lyuk egy napon – több millió év múlva – bekebelezi az egész galaxist, így Naprendszerünket, és a Földet is. Ez azonban – ne ijedjünk meg -  nem mostanában fog bekövetkezni, hanem több millió, vagy milliárd év múlva. Mondják, hogy a mi fekete  lyukunk átjáró egy másik univerzumba.

Korábban úgy gondolták, hogy a fekete lyukban elnyelődő anyag és információ soha nem jut ki, a fény sem, azonban az elmúlt években ez a nézet megváltozott. Stephen Hawking is azt állítja, hogy a fekete lyukban elnyelődő anyag nem tűnik el, csak átalakul, és kiszabadul valahol teljesen máshol. Ez vetette fel, hogy a fekete lyukak másik oldalán, az úgy nevezett féreglyukakon keresztül, a fehér lyukakból a korábban elnyelt anyag, a fény és az információ kifelé áramlik. Különböző téridő-síkok létezhetnek, melyekben különböző világok alakulhattak ki. Ezekben a világokban más és más fizikai és kvantumfizikai törvények uralkodhatnak (talán a gravitációt kivéve). Tehát egy alternatív, elérhető univerzumban lehet, hogy Hannibál bekebelezte a Római Birodalmat, míg egy másik univerzumban nem haltak ki a dinoszauruszok. Ezekre a felvetésekre természetesen nincs bizonyíték, sokkal inkább anekdotákat szülnek.

A világegyetem tágul, de az a tágulás nem fog örökké tartani, és egyes elemzések szerint az univerzum majd egy adott ponton hirtelen a szingularitásba fog omlani, mint amilyen az ősrobbanás előtti pillanatokban volt a világ. Végső soron nem tudhatjuk, hogy az általunk “ismert” ősrobbanás (Nagy Bumm) vajon ténylegesen az első ősrobbanás volt-e, vagy már a sokadik, a végeláthatatlan sorban.

Az  Event Horizon Telescope (EHT)  a fekete lyukról és annak árnyékáról polarizált fényben készült képével a csillagászoknak először sikerült közvetlenül a fekete lyukon kívüli régiót megfigyelni, ahol az anyag áramlásának, kibocsátásának kölcsönhatása zajlik.  És most hagyjuk csapongani gondolatainkat! A szupermassziv fekete lyukkal kapcsolatban “jeles fizikusok” azt állítják, hogy az tartalmazza a Világegyetem, benne a csillagok és minden benne lévő anyag létrejöttének lehetőségét, annak anyagmennyiségét,.a Naprendszerek kialakulását, a Föld teljes fejlődését, az értelmes élőlény kifejlődését, sőt az összes, a Földön létrehozott piramist, vasutat, épületet, azt a sok-sok mindent, amit az emberiség eddig létrehozott, de még az is lehetséges – szerintük - , hogy az egyén visszamehet a saját múltjába, sőt elődeivel is találkozhat. A fantázia hordtávolsága mérhetetlen. Tulajdonképp a fekete lyuk belsejéről feltételezések vannak, de nem tudunk róla semmit.

Amikor a fekete lyuk elnyel egy csillagot, akkor a másik oldalon sugárnyalábot lő ki a Világegyetembe. Ennek a jelnek a fényét lehetne színképelemzéssel vizsgálni, mert ez tartalmazhatja az elnyelt csillag (a fekete lyuk) anyagát. Erre nagyon kíváncsiak vagyunk! Ki kell várni!

Az 1980-as években a csillagászok felfedezték, hogy a galaxisunkban lévő, csillagtömegű fekete lyukakból származó röntgensugárzás „pislákol”, vagyis az erőssége gyors ütemben változik. A jelenséget akkor „kvázi-periodikus oszcilláció” névvel illették (Quasi Periodic Oscillation, QPO). Az 1990-es évek során a csillagászok elkezdték feltételezni, hogy a „kvázi-periodikus oszcilláció” kapcsolatban lehet egy gravitációs hatással, amit Einstein általános relativitáselmélete megjósolt: egy forgó objektum gravitációs örvénylést hoz létre. A jelenséget első leíróikról (1918) „Lense—Thirring-hatás”-nak nevezik. Ezt az ingadozást ki tudta mutatni az Európai Űrügynökség (European Space Agency) XMM-Newton nevű röntgentávcsöve, és ezzel mérésekkel igazolta a gravitációs örvénylést egy fekete lyuk körül. A felfedezést a NASA Nuclear Spectroscopic Telescope Array (NuSTAR) küldetése segítette.

            Albert Einstein már 1916-ban jósolta meg először a fekete lyukak létezését, általános relativitás elméletével . A csillagászok 1964-ben látták a fekete lyuk első jeleit., amikor a NASA szerint egy űreszköz égi röntgensugárforrást észlelt.  Az első felfedezett fekete lyuk a Cygnus X-1 volt, a Tejútrendszeren belül,  2021-ben a csillagászok új képet mutattak az M87 közepén lévő óriási fekete lyukról, megmutatva, hogyan néz ki az óriás objektum polarizált fényben.

A fekete lyukak korlátlanul nyelik az anyagokat, de azt nem végtelenül! Tehát kell lenni egy lehetőségnek arra, hogy a fekete lyukból az anyag (a Hawking –sugárzáson túl) kilépjen. De csak olyan helyen tud kilépni, ahol a fizikai jellemzők eltérőek. Ehhez nem kell féreglyuk, ellenben a másik oldalon egy fehér lyuknak kell lenni, amely lehet egy régebbi fekete lyuk is.

A fekete lyukak hologramok lehetnek. Valójában az egész univerzum lehet egy hologram.

Enrico Rinaldi, a Michigani Egyetem kutatója szerint:„Einstein általános relativitáselméletében nincsenek részecskék – csak téridő- van. A részecskefizika standard modelljében pedig nincs gravitáció, csak részecskék vannak” – mondja. „A két különböző elmélet összekapcsolása régóta fennálló probléma a fizikában – amit az emberek a múlt század óta próbálnak meg valósítani.” Az ötlet az volt, hogy egyesítsük azt, amit a részecskeelméletről és a gravitációelméletről tudunk.

Ma már a fekete lyukak az univerzum egyik legérdekesebb teremtményei, létezésük mind elméleti szinten (általános relativitáselmélet), mind csillagászati megfigyelésekkel (például Chandra űrtávcső) jól alátámasztott. Habár a bennük zajló folyamatokat a mai napig nem tudjuk pontosan leírni, ami biztos, hogy egy olyan objektumról van szó, ahonnan az erős gravitáció miatt semmi, még a fény sem tud távozni. Azt is tudjuk továbbá, hogy a fekete lyukak nem a semmiből keletkeznek, hanem csillagokból, méghozzá akkor, amikor életük végén szupernóvaként robbannak fel, majd egy kritikus értéknél kisebb térfogatba tömörülnek össze. De mi a helyzet az ellentétjeikkel, a fehér lyukakkal? Vajon léteznek? Ha igen, milyenek?

A fekete lyukak létezését a relativitáselmélet jósolta meg, ami az idő múlásától függetlenül érvényes, így felmerül a kérdés, hogy ha az egyenleteket visszafelé értelmeznénk, akkor mi történne. Ezt úgy kell elképzelni, mintha filmre vennénk egy fekete lyuk keletkezését, aminek így az lenne a fináléja, hogy megszületik egy csillag (mert ugyebár a fekete lyukak a haldokló csillagokból jönnek létre). Ezek lennének voltaképpen a fehér lyukak – legalábbis egyesek szerint -, amelyek a fekete lyukak tökéletes ellentétjei, vagyis nem bekebelezik a dolgokat, hanem pont, hogy mindent eltaszítanak maguktól, és az eseményhorizontjukba semmi nem tud belépni.

Érdemes ugyanakkor hozzátenni azt is, hogy habár a relativitáselmélet szerint a fehér lyukak létezése elképzelhető, más, jelenleg megdönthetetlennek vélt elméletek cáfolják létezésüket. Ilyen például az entrópia, ami leegyszerűsítve annyit tesz, hogy a világegyetem minden eleme a minél nagyobb rendezetlenségre törekszik. Vagyis ez alapján nem jöhet létre egy rendezettebb objektum, és csillagok sem keletkezhetnek fehér lyukak által előidézett kozmikus robbanásokból.

Egy új kutatás szerint az univerzum legkülönlegesebb objektumai, a fehér lyukak a rejtélyes sötét anyag alkotórészei lehetnek. A fehér lyukak a szupersűrű, elfajult anyagból álló fekete lyukak ellentettjei. Amíg a fekete lyukak mindent elnyelnek, addig viszont a fehér lyukak mindent eltaszítanak, ami miatt a fehér lyukak eseményhorizontjába semmi sem tud belépni.

1916-ban amikor Ludwig Flamm osztrák fizikus átvizsgálta Karl Schwarzschild megoldását az Einstein-mező egyenleteire - amely a fekete lyuk egy sajátos formáját, az úgynevezett Schwarzschild-féle fekete lyukat írja le -, felfedezte, hogy lehetséges másik megoldás is, ami a fehér lyuk jelenségét írja le. A fekete lyuk bejárata a fehér lyuk kijárata lehet ugyanannak az univerzumnak egy másik részében, vagy akár egy másik univerzumban. A fehér lyuk lényegében a fekete lyuk teoretikus, időbeli megfordítása..

Néhányan úgy vélik, hogy valamennyi fekete lyuk különleges „ikertestvére", a másik oldalán található fehér lyuk, ami mindent, amit a fekete „testvére" beszippant, kifúj egy másik univerzumba. A fehér lyuk kapu lehet a világegyetem egy másik pontjára, vagy akár egy új univerzumba is. E teória képviselői azt feltételezik, hogy az ősrobbanás is egy ilyen jelenség eredménye lehet.

1935-ben Einstein tovább kutatta a problémát Nathan Rosen-nel együtt, amelyre az Einstein-Rosen híd, vagy ismertebb nevén az úgynevezett féregjárat lett a megoldás. Az einsteini elmélet alapján elvileg minden fekete lyuk rendelkezhet féregjárattal.

Rovelli azt állítja, hogy a fekete lyuk egy bizonyos állapot elérése után szükségszerűen fehér lyukká válik. Fekete lyukak elsősorban a különösen nagy tömegű csillagok halálát okozó gravitációs összeomlás (gravitációs kollapszus) nyomán bekövetkező szupernóva-robbanás eredményeként keletkezhetnek.

A sötét anyag a tudomány egyik legnagyobb rejtélye. Nem tudni miből áll, hiszen láthatatlan, nem bocsát ki semmit, nem veri vissza a fényt, és nem is blokkolja azt. Az univerzumban való jelenlétét csak a normál anyagra gyakorolt gravitációs hatása mutatja ki.

A fekete lyukak Hawking-sugárzását, azaz tömegvesztését bizonyító eredmények új muníciót jelentenek a hipotézisnek, amely szerint a fehér lyuk a sötét anyag összetevője lehet, amit az elpárolgott fekete lyukak maradványai formálnak.

A fehér lyuk a fekete lyuk ellentettje, amelyben visszafordul az idő. Egy fekete lyuk halála ugyanúgy kvantumjelenség, mint ahogy a fehér lyuk is annak számít: a fehér lyuk lényegében a fekete lyuk időbeli megfordítása. A fehér lyukak fizikai létezése ellen felhozott egyik leggyakoribb tradicionális ellenvetés, hogy honnan is eredhetnek? Az adott válasz szerint olyan régióból származnak, ahol a kvantumjelenségek dominálnak a gravitációs mező viselkedésében. Ilyen régiók főleg a fekete lyukak élete végén jönnek létre, és az elmélet hívei szerint ezért hozhat létre fehér lyukat egy haldokló fekete lyuk.

Einstein általános relativitáselmélete nem szabja meg az idő irányát, ezért, ha egy gravitációs kollapszus során fekete lyuk keletkezik, amelyben eltűnik az anyag, ennek lehetséges a fordítottja is, a fehér lyuk, mert amikor a fehér lyuk „berobban” a múltba, anyag bukkan elő az eseményhorizont mögül. A fehér lyuk tehát a fekete lyuk időbeli megfordítása; a jelenség a világegyetem expanziójához hasonlítható. Egy fekete lyuk - fehér lyuk életciklusának folyamata időben aszimmetrikus, az időskálát a fekete lyuk kezdőtömege és életideje  határozza meg. Elvileg kiszámítható, hogy a fekete lyuk mikor alakul át fehér lyukká, olyan objektummá, amely legalábbis elméletben visszafordítja az időt.

(Forrás: facebook. A szerző engedélyével.)

  Rajzoljunk magunknak egy világot. Erdélyi Könyv Egylet. Budapest. 2009. Pp.181-203.
Kiss J. Botond
Szürke való, zöld álom
– Mi szerezhető vissza az elveszett paradicsomból –
– Kiss J. Botond biológus élete nagy részét a Duna deltájában töltötte, most is ott él, s szakmai és közéleti tevékenysége folyamatosan e terület természeti értékeinek a megóvására, megmentésére, sőt sok esetben már csupán esetleges visszaszerzésére irányult és irányul ma is. Mi adott hitet ehhez a szívós küzdelemhez? Hitt-e és hisz-e a biológus abban, hogy a Föld még mindig csodálatosan gazdag, de egyre szegényedő élővilága megtartható legalább a mai állapotában?

                  olvasd tovább: Szurke_valo__zold_alom.pdf

     (Az interjút készítette Veress Zoltán, a Korunk  volt szerkesztője.)

14 év telt el a fenti anyag közreadása óta, de lapunkat most tisztelte meg vele Kiss János Botond. Feltételezem, nem véletlenül. Hiszen a benne foglalt gondolatok az idő múlásával mind aktuálisabbá, kritikusabbá válnak, a minapi környezetvédelmi világkonferencia is jelzi ezt, egyben a megoldásra tett lépések is kínosan üres kísérletezésnek tűnnek. Kiss J. Botond is meglehetősen pesszimista a témában.

Egy másik gondolat is ide tolakszik. A Duna-deltában, de – nem elhanyagolható mértékben – az erdélyi kisközösségekben, falvakban (l. az írásban Magyardécse) pusztító folyamatok kapcsán szerénytelenül ide kapcsolhatónak érzem a Harc a nagyúrral c. írásomban (Átalvető, 2020. június) felvetett gondolatokat a mindent uraló globális pénzhatalomról. Összetartozó és öngerjesztő folyamatai az emberi civilizációnak. Ma így ír erről Kiss J. B. (a Wikipedia nyomán): Nem csodálkozhatunk tehát, ha az emberiség létének világméretű válságához már kész a recept. Hogy a jelenség mikor és milyen mértékben következik be, ezt még gyanítani is alig lehet. Optimistának lenni érthetetlen, közömbösnek pedig végzetes hiba. Talán még visszatolhatjuk valamennyivel az órát.  (K.P.)

Kiss János Botond, Kiss János Szabolcs Botond (Magyardécse, Beszterce-Naszód megye, 1941. augusztus 3.–) Biológus, ornitológus, Duna-delta-kutató, természettudományi szakíró, volt környezetvédelmi államtitkár, Szerzői neve: Kiss J. Botond.

Reményi Tibor                          

     Megállítanám, de nem lehet

Életünk során hányszor és hányszor szeretnénk életidőnk múlását megállítani…! De, mint a summázó állítások általában, ez sem mindig igaz. Vannak az életnek kínkeserves órái, amikor akár az élet befejezése árán is megszabadulna kínjától a szenvedő, és semmiképp nem hosszabbítaná a fájdalom és szenvedés óráit, napjait. Megértem a bibliai Jób kiáltását: „Bárcsak úgy döntene Isten, hogy összezúz,...hogy elvágja életem fonalát!” Ezt kívánja a kifosztottság, fájdalom és elhagyatottság állapotában.

Életünk nagy része azonban - szerencsére vagy kegyelmesen - mégis csak inkább egészségben, mint betegségben, inkább jó kedvben, mint keserűségben telik, ezért aztán megállítanánk a jó vagy legalábbis tűrhető napok órajárását. A bajokból kilábalunk, a betegségekből felgyógyulunk, így végül is élni jó. Amíg világít bennünk a reménység és sarkall a tettvágy, addig nyújtanánk az idő fonalát.

Hogy van-e az élni akarásnak magán az élet biológiai „okán” az úgynevezett életösztönön túl valami más forrása is, arra csak szubjektív választ adhatunk. Mindnyájan hitünk vagy hitetlenségünk, neveltetésünk, élményeink, lelki beállítódásunk szerint válaszolunk. Többnyire csak magunknak, magunkban válaszolunk, ha egyáltalán válaszolunk, hitünket vagy hiedelmeinket ugyanis szigorúan magánügynek tekintjük. Valamit azért sejtünk arról, hogy az állatok életösztönénél többet jelenthet az ember tudatában (lelkében?) lakozó vágy és a hit képessége, de biztos tudásunk  nincs az idő és az öröklét titkáról.

Az idő fogalma egyszerre megfoghatatlan és kérlelhetetlenül konkrét. Valószínűleg önmagában nem érthető és nem is értelmezhető, múlását és csalóka tényét csak az egymást követő események, jelenségek és élmények adják.  Ha az időből kilépve tudnánk tekinteni időbeli létünk szerkezetére és arányaira, akkor talán fülön csíphetnénk mostani időnk titkát. Ha megízlelhetnénk az „öröklét” cseppjeit, abban felolvadnának, és ezzel együtt eltűnnének a földi idő darabjai.

Lehet, hogy az idő épp arra való, hogy „megfossza” az öröklétet a bizonyíthatóság jegyeitől. Talán úgy rejtezik az öröklét az idő mögé, mint tükörképem a tükör síkja mögé, és ugyanúgy megragadhatatlan, pedig „ott van”. Marad hát kutató elménk számára a sok fizikai, metafizikai és költői próbálkozás, tetszetős vagy homályos elmélet. A tudomány beszél matematikai, fizikai, csillagászati, kozmikus, biológiai időről, a modern részecskefizika Planck-idővel és téridővel dolgozik, a pszichológia a mentális, „megélt idővel” operál. Arisztotelész, Augustinus, Newton, Leibniz, Kant, Heidegger, Mach és még sokan mások óriási filozófiai-logikai nekirugaszkodásokkal próbálták a szubjektív és objektív időt definiálni, eldönteni, beláttatni, hogy miből áll az „idő edénye”, és mikor vagyunk benne, és lehetünk-e kívüle. Voltak és vannak próbálkozások az abszolút vagy „steril” idő létezésének bizonyítására, többnyire nyakatekert érvelések, de ezek aligha meggyőzőek, engem legalábbis nem tudtak meggyőzni. Einstein sokat sejtető mondása sem igazít el bizonytalanságomban: „Az idő a természet módszere a mindennek egyszerre való történésének megakadályozására.” Marad bennem a kétely és nyugtalanság, sőt a szorongássá fokozódó hiányérzet: az én időm bizony telik, múlnak életem napjai, évei, igenis fogy életidőm.  

Mi rohan hát, ha rohan, és mi vánszorog, amikor vánszorog? A gyermekkor boldog évei – már ha boldogok voltak - elrohantak. De a gimiben, amikor féltem a feleléstől és alig vártam a kicsöngetést, kegyetlen lassúsággal vánszorogtak a percek.  Emlékszem, egy jó film közben, már a közepén arra gondoltam, hogy sajnálom majd, ha vége lesz, nyújtani akartam a perceket, hisz olyan kellemes volt a pergő képek szárnyán utaztatni képzeletemet. Ha szerelmesemet vártam, „állni látszék az idő”, türelmetlen szívemnek 15 perc is óráknak tűnt...

Sok éve történt, egy badacsonyi családi nyaralás alkalmával, hogy négy éves kisfiammal csónakázni indultunk egy bérelt ladikon a szigligeti öböl felé. Hirtelen tört ránk a vihar. Percek alatt elsötétült az ég, feltámadt a szél, dörgött, villámlott, majd eleredt a sűrű eső. Mindketten megijedtünk, de én igyekeztem megnyugtatni Gáborkámat, hogy mindjárt kiérünk a partra. A partra, amit egyikünk sem látott, részben az esőfüggönytől, részben a távolság miatt. Szerencsére nem esett pánikba a kisfiam, ellenkezőleg, hamar megértette, hogy segítenie kell, mikor arra kértem, meregesse és öntse ki a csónakból a bezúduló vizet. Volt ugyanis a ladikban egy merőedény, arra az esetre, ha beszivárog a víz a fenékdeszkák résein (ez vele járt a bérleménnyel). Ekkor kezdődött a küzdelem az idővel. Inkább az idővel, mint a viharral vagy a magunk félelmével. Az adott időben megtehető legbiztonságosabb cselekvések ütemét és erejét kellett fokozni, hogy megmeneküljünk. Azaz nekem evezni kellett minden erőmmel a hullámokra merőleges irányban és lehetőleg a part felé, fiamnak szaporán kellett kimerni a bezúduló vizet, amelynek szintje vészesen nőtt a csónakban; továbbá tartani kellett a lelket mindkettőnkben, és meggyőzően biztatni gyermekemet, hogy ne féljen, tényleg ki fogunk érni nemsokára. Már fojtogatta a sírás szegénykét, én meg tudtam, hogy  a parton várakozó édesanyját és bátyját milyen riadalom keríthette hatalmába... Talán egyórányi küszködés után baj nélkül partot értünk. A csónak majdnem tele volt vízzel, de nem süllyedt le. Akkorra már a vihar is alábbhagyott. A parton seregnyi ember izgult értünk, a hozzánk tartozókon kívül is. Már éppen értesítették a vízi rendőrséget, amikor megláttak bennünket. Az egyórányi szorongás, mit szorongás: rémület akkor örökkévalóságnak tűn. Közvetlenül utána mintha kikapcsolt volna időérzékünk, azután sokkal később, mint kurta „hősi kalandra” emlékeztünk vissza. Lám, az idő csalfasága! Az időé? Dehogy! Az érzékeinké és tudatunké.

Elemi vágyként él bennünk: felülemelkedni az időn! Ha tisztességes logikával nem megy, akkor rászedni, kijátszani, semmibe venni, letagadni, visszaforgatni, végső soron: marasztalni. A bíborosok konklávéja pápaválasztáskor megállítja az óra mutatóját (micsoda komédia az örök üdvösség apostolaitól!). Óraátállításkor a vonat leáll a nyílt pályán, hogy a menetrend ne hibáddzon. Kisfiú koromban, ha vasárnap délután átjött hozzánk egy idős rokon néni és én már nagyon untam a látogatást, amikor sem ő, sem jóanyám nem vette észre, előre tekertem a vekker mutatóit egy órával; egészen sokáig sikeresen működött a manőver.

Claude Mauriac A mozdulatlan idő c. naplóciklusában bravúrosan keveri a feljegyzések időpontjait 1925-től 1975-ig. A kor legnagyobb francia és más európai gondolkodóit, művészeit, politikusait megidéző naplófolyam „Bajvívás az idővel”, ahogyan a könyv egyik magyar kiadásának előszava találóan fogalmazza. Talán mindent kifejez egy idézet de Gaulle tábornoktól, aki egy alkalommal, nem sokkal a háború befejezése után, amikor Németország azonnali újraegyesítéséről vitatkoztak, azt mondta egyik miniszterének: „...Én több mint ezer éve ellenzem   Németország egyesítését”. Maga Mauriac pedig így vall az egyik fejezetben: „Szörnyű arra gondolni, hogy az embert elragadhatja a halál, mielőtt megénekeltük volna mindazt, amit mondani akartunk!... Sokáig, nagyon sokáig akarok élni, minél több időt szeretnék kiszakítani az örökkévalóságból.”

Mindig elgondolkodtat Pál apostol mondása: „Ha csak ebben az életben reménykedünk..., minden embernél nyomorultabbak vagyunk” (1. Korintusi levél 15:19). Nagyon józan itt ez a szenvedélyes Saulus-Paulus. Jól kapiskálja a hit titkát.

Az időt úgy-ahogy be lehet csapni emlékezéssel, képzelettel, álmokkal, mozgásviharral, de igazán felülkerekedni rajta csak hittel lehet. Lehet? Az örök kétely édestestvére a hitnek. És milyen hitnek? Abban hinni, hogy ezt a földi életminőséget, úgy mindenestől emelem ki az időből és nyújtom meg a végtelen felé, nem biztos, hogy érdemes. De abban hinni, hogy van (lesz) még esély ez egyszeri földi időn túl is valami jóra, már azért csábító eszme. Ezt a „jót” persze egyetemes jónak kell(ene) tételezni, és olyan valaminek, aminek minőségét illetve darabkáit már itt, e földi időben megtapasztalhattuk.

Van-e híd az idő és az időtlen között? Van-e átjárás az „itt és most”, valamint az „örökkön örökké” között? És mi az, hogy „örökké”? A megfagyott pillanatba sűrűsödő „minden”-történés, vagy az észlelhető történések végtelenje?

„A bírhatót ne add el álompénzen”, írja Vörösmarty. A most és itt, és a mindösszesen 70-80 esztendő „bírható”, a jót pedig itt kell megtenni. A többi álom.

Ha a magunk és mieink számára értelmes cselekvésekkel töltjük meg a múló időt, ez is gyógyírként hat a kérlelhetetlen vég fájdalma ellen. A sűrű elfoglaltság érzete egyrészt kitágítja az időt, másrészt a „sok jót tettem” tudatának értékhalmaza ugyancsak ad némi vigaszt az arasznyi lét hiábavalóságával szemben.

Nincs „álló” idő, mint ahogyan mozdulatlan élet sincsen. Ha ájultan fekszünk, ha alszunk, sőt, ha klinikailag meghaltunk, bensőnkben még forognak (halál esetén egy ideig) az élet-gép kerekei. Az élet a sejtek és alkotórészeik folytonos mozgása nélkül elképzelhetetlen. Abszolút képtelenség! Időfogalmunk be van zárva abba a tartományba, amit itteni világunkban érzékelünk. Talán, valamikor a ősidőkben, a teremtés elején éppen a biológiai életünk és a természet folyton ismétlődő mozgása, azaz ritmusa szülte meg agyunkban azt a valamit, amit „időnek” gondolunk, nevezünk. Az a tény, hogy szívünk meghatározott (és nagyjából) állandó „távolságban” lüktet, az, hogy az évszakok szabályosan ismétlődnek, kialakította gondolkodásunkban a periodicitás érzetét, észleletét, és ezzel együtt a periódusidő matematikai és fizikai fogalmát. Jelen tudásunk szerint az univerzumban, és természetesen bennünk is, csak a Plank-idő egész számú többszörösei létezhetnek. Ezek az időkvantumok „pörögnek” örökkön örökké,‒ vagy, amíg fennáll a világegyetem.

Marad tehát a szép ábránd, valamiféle titokzatos vágy, hogy legyenek életünkben (másod)percek, esetleg órák vagy napok, amikor Fausttal együtt mondanánk: „.. Most állj meg, pillanat, ne menj tovább!” , és folytatnánk, szintén Goethe-vel:  „S idő, állj meg egy pillanatra, S ti rohanó percek, várjatok...!”

Prof. Dr. Vincze János (Budapest)

Magyar Nobel-díjasok

Mai világunk fontosnak tartja, hogy mindent megváltoztassunk (átírjuk az operetteket, Petőfi verseit, Newton törvényeit, stb.), mert abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy bármi akkor jelent igazán szenzációt, ha nem régi formában fejezzük ki magunkat. Őszintén be kell vallanom, hogy én mindent az eredeti formájában szeretek. Szeretem hallgatni a régi zenét változatlan formájában; szeretem nézni a régi ruhákban a száz éves színdarabokat; szeretem a régi formában tartott sportversenyeket, és minden állítólagos modernet csak akkor tudok élvezni, ha nagyon sok munka található benne.

   Mint értelmiségi ember, azt tapasztaltam kisgyerekoromtól, hogy különleges nimbusz övezi a tudományban a Nobel-díjas tudósokat. Miért? Magánvéleményem szerint: 1. A szabályok az elmúlt 123 évben alig változtak. 2. Általában a tudományban elért eredmény jelentősége dönt.  3. Kihirdetésekor nem hivatkoznak sem nemzetiségre, sem vallásra. Valószínűleg emiatt, általában sokkal ismertebbek a Nobel-díjas tudósok, mint más kitüntettek.

Hibák történnek és történni is fognak. Alulírott személyesen tudok olyan személyekről, kiket nem lett volna szabad jelölni. Ilyen egyértelmű hiba, hogy túl sok amerikai személy, nem megfelelő munka alapján, jut Nobel-díjhoz. Tény viszont, hogy igyekeznek minimálisra csökkenteni a negatív behatásokat..

     Édesapám a következő állította: „Magyar-Nobel-díjasnak tekinthető minden olyan személy, aki maga, valamelyik szüleje, vagy nagyszüleje a Trianon előtti Magyarországon született.”

     Az alábbiakban felsorolom azon magyar személyiségeket, akik az elmúlt évtizedekben megkapták a Nobel-díjat. Zárójelben szerepel az életkoruk, a szakterület és az évszám.

1-    Lénárt Fülöp /1862–1947/ (fizika, 1905).

                            „a katódsugarakkal kapcsolatos munkásságáért”

2. Bárány Róbert /1876–1936/ (orvosi, 1914).

                            „a vesztibuláris apparátus (egyensúlyszerv) fiziológiájával és kórtanával kapcsolatos munkáiért”

3. Zsigmond Richárd /1865–1927/ (kémia, 1925),

              „a kolloid oldatok heterogén természetének magyarázatáért és a kutatásai közben alkalmazott módszerekért, amelyek a modern                                                  kolloidkémiában alapvető jelentőségűek”

4. Szent-Györgyi Albert /1893–1986/ (orvosi, 1937).

                  „a biológiai égésfolyamatok terén tett felfedezéséért, különösen a C-vitamin, valamint a fumár-katalízis vonatkozásában”

5. Hevesy György /1885–1966/ (kémia, 1943).

              „a kémiai folyamatok kutatása során az izotópok indikátorként való alkalmazásáért”

6. nemes Békésy György /1899–1972/ (orvosi, 1961).

              „a fül csigájában létrejövő ingerületek fizikai mechanizmusának felfedezéséért”

7. Wigner Jenő /1902–1995/ (fizika, 1963).

              „az atommagok és az elemi részek elméletének fejlesztéséért, kivált az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért"

8. Gábor Dénes /1900–1979) (fizika, 1971).

              „a holográfiai módszer felfedezéséért és fejlesztéséhez való hozzájárulásáért”

9. Milton Friedman /1912–2006/ (közgazdasági, 1976).

                  „a fogyasztáselemzés, a pénztörténet és a pénzelmélet területén végzett, valamint a pénzelméletnek a stabilizálási politika komplexitását bemutató elméletéért”

10. Gajdusek Daniel Carleton /1923–2008/ (orvosi, 1976).

              „a kuru fertőző természetének felismeréséért”

11. Polányi János /1929–/ (kémiai, 1986).

              „az alapvető kémiai reakciók elemzési módszereinek kidolgozásáért”

12. Wiesel Elie /1928–2016/ (béke, 1986).

              „Az egyik legfontosabb vezéralak és szellemi vezető azokban az időkben, amikor az erőszak, az elnyomás és a fajgyűlölet rányomta bélyegét a világ arculatára”

13.Oláh György /1927–2017/ (kémiai, 1994).

              „a karbokation kémiához való hozzájárulásáért”

14. Harsányi János / 192–2000/ (közgazdasági, 1994).

              „a nem-kooperatív játékok elméletében az egyensúly analízis terén végzett úttörő munkásságáért”

15. Majláth Judit /1941–/ (béke, 1997).

              „A taposóaknák betiltásáért”

16. Kertész Imre /1929–2016/ (irodalmi, 2002).

              „az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”

17. Herskó Ferenc /1937–/ (kémiai, 2004).

              „az ubikvitin-mediálta fehérjebomlás felfedezéséért”

18. Müller Herta /1953–/ (irodalmi, 2009).    

19. Hell István /1962–/ (kémia, 2014).

              „a stimulált emisszió-depléció eljárásáért”

20. Lousie Gluck /1943–/ (irodalmi, 2020).    „irodalmi”

21. Karikó Katalin /1955–/ (orvosi, 2023)

              „az mRNS technológia kifejlesztését megalapozó felfe­dezéseiért”

22. Krausz Ferenc /1962–/ (fizikai, 2023)

              „az attoszekundumos fizika területének megalapítá­sáért és az elektronok kutatásáért”

2023. október 2. és 3. örömünnep volt Magyarországon, mert két magyar állampolgár kapott Nobel-díjat.

Döbbenetes és eltitkolt !

Reményi Tibor

Létezik-e a "semmi"?

         Az értelmező szótárak is "bajban vannak" a "semmi" meghatározásával. Többnyire a köznyelvben gyakran használt, filozófialag csekély súlyú jelentéseit sorolják fel  (pl. nem tesz semmit, nincs semmije, semmibe vesz, nem csinál semmit, semmi perc alatt, semmiség az egész stb.) Sokadik jelentésként hozzák a szótárak, hogy "semminek" nevezzük a "nem létezőnek" tekintett entitásokat. "Megsemmisüléssel" jelöljük a maradéktalanul eltünt, semmi módon nem azonosítható, semmibe foszló, vissza nem állítható dolgokat, folyamatokat és jelenségeket.

A latin "nihil" szó ezúttal semmivel nem mond többet, mint a már imént említett köznyelvi (közönséges) semmi (pl. semmi közöm hozzá, semmi baj stb.) Az un "szubjektív semmi", amely az egyén tudatvesztett állapotát kívánja jelezni, a nagy SEMMIN  belül képzelhető el, mint annak kicsiny részhalmaza. A hétköznapi, gyorsan múló ájulás ennek egyik legenyhébb esete.

A hétkönapi (közönséges) semmit, és a fogalomra való általános, szövegközi hivatkozásokat kis betűvel írom, az univerzálisnak gondolt nagy SEMMIT pedig nagy betűkkel.

A nagy "SEMMI"  első közelítésben nem lehet más, mint az Univerzum teremtés előtti és halála utáni állapot, ha ezek a fogalmak egyáltalán értelmezhetőek. Ennél jobb megközelítést pillanatnyilag nem  tudok megfogalmazni.  (A továbbiakban az idézőjeleket elhagyom, mert a szövegkörnyezetből ki kell derülnie, hogy a semmit, mint "önálló", definiálandó fogalmat használom, vagy a köznyelv névmásaként. 

A filozófia ennél szükségszerűen tovább szeretne menni, de valójában mindmáig nincs mindenki által elfogadott, tiszta logikán alapuló meghatározása sem a létre, sem a semmire/SEMMIRE. 

Az ókori görögöktől a kvantumfizika úttörőin át az egzisztencialistákig újra és újra felfedezték, hogy amit semminek hittek, az valójában nem az, és bár a válasz keresését sosem adjuk fel, de ahogy egyre többet tudunk, úgy gyűlnek az újabb kérdések. Viszont maga a kutatás is érdekes.

Parmenidész az i. e. 5. században arra jutott, hogy semmi, vagyis üresség nem létezhet: ellentmondás azt mondani, hogy valami, ami nem létezik, az nincs. Szerinte a létező „teljes egészében összefüggő, mert létező érinti a létezőt”. Odáig ment, hogy azt mondta, a létező nem született, hanem mindig is létezett, így romolhatatlan, a létező nem válhat nem létezővé. Tőle ered, hogy „semmiből semmi se lesz”.

Az atomista Leukipposz (i.e. 5.sz.) volt az első, aki kimondta, hogy egy dolog (az üresség) akkor is lehet valóságos, ha nincs megfogható alakja, tehát a semmi van.

Arisztotelész (i.e.384-322) felismerte, hogy mindenféle problémát és paradoxont vet fel a semmi létezése, így a természet örök harcot folytat, hogy a semmi ne is jöhessen létre. A „horror vacui”, vagyis hogy a természet irtózik az ürességtől, évszázadokon át meghatározta a gondolkodást.

René Descartes (1596-1650) visszatért egy Parmenidészt idéző logikához, tagadva az üres tér létezését: van az anyag és az anyag kiterjedése, és ebben az elméletben nincs helye a semminek.

Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) a kontingencia(=egy valódi létező nem szükségszerű volta, a létezés és a lényeg különbözősége) istenérve kapcsán fogalmazta meg az „elégséges ok” szabályát, s tette föl a kérdést: „Miért van valami, s miért nem inkább semmi?”

Leibniz az "elégséges ok elvét" a gondolkodás egyik alaptörvényének mondotta. Elégséges ok az, hogy "valami létezzék, történjék, vagy igaz legyen".

Martin Heidegger (1889-1976) különbséget tesz a létező és a lét között, e különbséget ontológiai különbségnek nevezi. A különbség abban áll, hogy különbség van a létező és annak alapja, azaz a lét között: a lét a létező alapja, áthatja és felülmúlja azt. A lét maga transzcendens, túl van minden létezőn, egyszerre van róla tudásunk meg nem-tudásunk is: „Nem tudjuk a lét mit jelent. De ha megkérdezzük »mi a lét?«, már benne tartjuk magunkat a »van« megértésében anélkül, hogy fogalmilag képesek lennénk rögzíteni, hogy mit is jelent”.  A létezőt úgy határozta meg: mint ami különbözik a semmitől: „létező mindaz, amiről beszélünk, amit gondolunk, amihez valahogyan viszonyulunk, létező az is, ami és ahogyan mi vagyunk.”

Jean Paul Sartre (1905-1980) kijelentettte: a semmi pedig nincsen. Szerinte azért beszélünk a semmiről, mert „látszat-léttel, kölcsönlétezéssel rendelkezik”.

A 20. századi filozófusok között heves viták kerekedtek, tele paradox állításokkal.

Megint azt vettük észre, hogy nem tudjuk, mi a semmi, ha egyáltalán helyes a kérdés.

A 21. század elején végül a fizikusok és filozófusok abban állapodtak meg, hogy a fizikai világban a semmi, azaz az üres tér nem nevezhető semminek. Az univerzumunkban a minden részecskétől mentes, sötét üresség is valami. „Van topológiája, van formája, egy fizikai tárgy” – mondta az ürességről Jim Holt filozófus. Ehhez a Neil deGrasse Tyson asztrofizikus még azt is hozzátette, hogy ha a fizika törvényei érvényesek az adott üres térben, akkor az máris valami, hiszen a fizika törvényei nem semmik.

[Forrás: https://444.hu/2017/08/01/ideje-beszelnunk-egy-kicsit-a-semmirol-ahogy-ismerjuk]

A filozófiai fejtegetések végére hagytam a Világhálón talált, a témával kapcsolatos alábbi figyelemre méltó (de nem feltétlenül mérvadó!) kommenteket:

"A semmi definiálhatatlan. De azért próbálkozni szabad... az én próbálkozásom: azokat az elemeket magába foglaló halmaz, amelyek nem léteznek."

"A semmi definíciója: a valami hiánya. Ahol nincs valami, akármi, bármi, az semmi."

"A semmi az a nemlétező valami melynek bár hiányát érezzük, mivoltját nem feltétlen ismerjük"

."..a semmi nem egy fogalom, csak egy szó. Ha valamilyen értelemben vett definíciójára lenne szükséged akkor kellene annak a filozófiaágnak a neve vagy a tudományágnak a neve amiben értelmezni akarod."

[Forrás: [https://www.gyakorikerdesek.hu/tudomanyok__termeszettudomanyok__1816133-mi-a-semmi-fogalma]

A fentiekből is következik, és más bioenergetikai nézetek szerint is, ami elgondolható, az már "valóság", így a  hit "látásai", "meggyőződése" is (→Pál apostol). Nem anyagi, nem megfogható tárgyi valóság, de létező energiaicsomag, egyfajta kvantumfizikai hullámfüggvény mintázata.

Az atom-és kvantumfizika, továbbá az asztrofizika folyton tágítja az un. SEMMI határait. A 19.-20. század fordulóján heves vták folytak a tudósok között a vákuum és az éter mivoltáról. Többen állították, hogy ha egy zárt edényből minden gázt és egyéb anyagmaradványt eltávolítunk (kimosunk, kiszivattyúzunk, kigőzölögtetünk, röntgen-és/vagy radióaktív sugarakkal kiirtunk), akkor az tényleg üres lesz, azaz "létrejön" benne a semmi. Hasonlóképp szólt a vélekedés a világűrről is, hiszen pl. a Föld levegőburkán túl, tehát 4-5 ezer km-re már bizonyárea nincs semmi. A vita és az ide-oda bizonygatások hosszú évekig tartottak.

A 20. század végére már bizonyította tudomány, hogy mind egy zárt edény vákuumában, mind a világűr távolában elektromágneses és kozmikus hullámok, szubatomi részecskék, rezgásminták és energiacsomagok sokasága lehet, és van is. A vákuumban létrejöhet az un. kvantumfluktuáció, amely az ősrobbanás után "megteremtette" a galaxisok magjait. A vákuum tehát nem üres, nem a semmi van benne, hanem nagyon sok "valami".

A "neurológiai semmi" állapotában, tudatom és érzelmi felfogóképességem teljesen vak. Az idő összezátul, az érzékelhető külsö-belső valóságra nyíló ablak tökéletesen becsukodik. Ez alatt semmi tudomásom nincs arről, ami velem és a kürülöttem történik.

Életem során 6-7-szer éltem át ájulásos eszméletvesztést, 19 és 65 éves korom között.  A leghosszabb kb. 3 perces volt. Két rosszullét között néha évek teltek el. Ezek a hétköznapi, gyorsan múló ájulások az agyműködés kimaradásának  egyik legenyhébb esetei. Ismétlődő ájulásaim miatt három alkalommal kerültem kórházba. Mindannyiszor részletesen kivizsgáltak. Mindig kiderült, hogy rosszulléteim nem függenek össze semmilyen krónikus  betegséggel, még a külső körülmények változásaival sem. Sem előtte, sem utána semmi bajom nem volt.  A legokosabb diagnózis így szólt: "Ismeretlen eredetű vegetatív labilitás..." Az orvosok elmagyarázták, hogy valamilyen vegetatív inger (utasítás) hatására a hasi erek hirtelen kitágulnak és "leszívják" a fejből a vért , így az agykéreg nem kap elég oxigént, arcom elfehéredik, elvesztem eszméletemet, és általában összeesem. No, ezzel sokra mentem!

Az én ájulásaim is ilyenek lehettek, a "szubjektív semmi" egyik fajtája. Utána tényleg semmire nem emlékeztem, az utolsó tudatos észleléstől kezdve az újra ébredés pillanatáig számomra eltűnt minden. Nem érzek, nem látok, nem hallok semmit. Ennek az állapotnak nincs jellege, nem  jó vagy rossz, nem meleg vagy hideg, nem fáj, nincs fénye sem színe, nincs hangja, nincs semmilyen felidézhető jellemzője.  A semmi élménye tökéletesnek látszik.

2015-ben egy órák óta tartó SVPT (szívritmus zavar) rohamot nem tudtak az orvosok a szokásos módszerekkel normalizálni, végül adenosint adtak az infúzióba, amitől rövid időre megállt a szívműködés, azután néhány másodperc múlva újra indult, most már a normális 75-80-as pulzussal. A rövid "üzemszünet" alatt pontosan ugyanabba a semmi állapotba kerültem, mint aaz előzőekben említett közönséges, spontán ájulások esetében.

Keserű és remélem téves megjegyzésem, hogy ha az emberi személyiség a test halála után véglegesen ilyen állapotba kerül, akkor semmi értelme a halál utáni életről, a túlvilágról,   "mennyei" dimenziókról, Isten országáról beszélni...Hiszem, mert hinni akarom, hogy ez nem így van!

A kómában lévő beteg nincs tudatánál, általában nem reagál a külvilágból érkező ingerekre. Úgy tudom, a kómából és a mélyaltatásból felébredtek nem emlékeznek a történésekre, amelyek lezajlottak eszméletlen periódusuk alatt; [legfeljebb szívűkben maradt valami titokzatos tudás (érzés. sejtés?)  arról, hogy mellettük voltak, imádkoztak értük és beszéltek hozzájuk, de mindezt szavakkal vagy a tényleges konkrét adatokkal nem tudják leírni].

Amit ez a mostani szervezetünk agya nem lát és szíve nem érez, azt könnyen a "semmi", a nem létező kategóriájába képzeljük.

Az álmaink sem a semmiből teremnek. Valamilyen  értelmük, üzenetük mindig van.   A C. G. Jung által tételezett és vizsgált személyes vagy a kollektív tudatalatti mélységes kútjából jönnek elő. Általában figyelmeztetnek, jeleznek, emlékeztetnek, és alapvetően éber életvitelünk jobbítását szolgálják.

A lélek különböző "utazásai", úgymint a látomások, elragadtatások, néhány spirituális és ezoterikus élmény, valóságtartalmát és a SEMMIHEZ való viszonyának kérdése külön elemzést érdemelne. A Biblán és az egyéb világvallások szent iratain kívűl Emanuel Swedenborg (1688-1772) életművének tanulmányozását ajánlom.   

Az előzőekben leírt esetekben csak "tudatunkban nincs (vagy van?) semmi", aminek érzetét a test fiziológiai funkcióinak zavara, hiánya okozza. Tudománytalanul, de kifejezően ez az un. "szubjektív semmi". Én ugyan nem tudok a világról, de a világ csak tudatom képernyőjéről hiányzik, amúgy vígan működik, és emberek milliárdjai érzékelik, tudják, hogy benne élnek.  A  végtelen matematikai fogalma és igazsága önmagában is semmi/SEMMI(?) cáfolata.

A NASA  videóján nemrég láttam egy döbbenetes felvétel sorozatot, amelyet az 1990-ben felbocsátott, 569 km pályamagasságban keringő Hubble-űrteleszkóp készített. Bemutatták, hogy meddig "lát el" az utoljára 2009-ben felújított és korszerűsített űrtávcső.

Az említett videón fokozatosan növelték a távcső felbontását és látótávolságát. Lenyügöző  volt látni, hogy tágul a látótér. Először saját Naprendszerünket pásztázták körbe, egészen közel hozva a bolygók öveit és keringési pályáit, azután a Tejútrendszer távolabbi csillagai tüntek fel, majd Galaxisunk több százezer, sőt millió fényévnyire száguldó, keringő és forgó, táguló, törpülő, űtköző és szétrobbanó égitestjei jöttek egyre közelebb: napok, kis- és nagy bolygók, holdak, üstökösök, születő és haldokló csillagok, óriási meteoritok, és jórészt ismeretlen kozmikus felhők, kompakt égitestek és az un. csilagközi anyag. Végül a felbontást és a távolságot tovább növelve, már több milliárd fényévnyi messzségből tüntek fel újabb és újabb galaxisok és galaxishalmazok, spirál és egyéb csillagködök, még mindig betöltve az egész képernyőt,..majd a fényfoltok és fénypontok egyre ritkultak, míg végül 13, 4 milliárd fényévnél már csak egyetlen fénylő pont maradt a képernyő közepén, ezután ez is eltünt a messzeségbe. Az egész képernyő teljesen üres illetve sötét lett, eljutottunk esemény horizontunk pillanatnyi határáig. Jelenleg eddig látunk el az univerzumban, azaz, mindaz, amit láthattunk az elmúlt  13,4 milliárd év alatt "történt", a múlt valósága eddig mutatta meg magát. A 300 000 km/sec sebességgel terjedő fénysugaraknak is több, mint 13 milliárd év kellett ahhoz, hogy a Hubble lencsééig elérjenek, és számunkra is "bemutassák" a teremtett világ eddigi történelmének kozmikus látványát. No, és mi van még távolabb, és mi volt még régebben, ott lenne a SEMMI, ahol elsötétedett a képernyő?  Bizonyára nem, hiszen erről szólt ennek a cikknek eddigi része.

Azt se feledjük, hogy, ha pl. 5000 fényévnyire "fókuszáltuk" a teleszkópot, akkor azt láttuk, ami 5000 évvel ezelőtt volt ott, és ma már 5000 évvel előttünk jár a jövőben, és egyáltalán nem biztos, hogy "úgy néz ki", vagy hasonló alakot és történést mutat(na), mint amit ma az ürtávcső képernyőjén láttunk. Ám ne felejtsük, hogy a Hubble és az egyéb hatalmas optikai és rádióteleszkópok a létező (és a régmúlt!) világnak "csak" az anyagi-fizikai tárgyait és történéseit hozták szemünk látóterébe; és semmit (?) nem láttattak az optikailag nem észlelhető lelki-szellemi valóság rétegeiről...! Eléggé abszurd feltevés, hogy esetleg ugyanebben az univerzumban ott vannak a szellemi entitások is, csak jelelegi fizikai eszközeinkkel és módszereinkkel képtelenek vagyunk érzékelni őket? Számomra ez egyelőre lehetetlennek látszik, a lelkeknek feltehetően merőben más "lakhelye" van, ahová úrteleszkópokkal nem lehet betekinteni.

Az előzőekben leírtak miatt (is) fontosak és izgalmasak a halálközeli élményekről szóló  hiteles beszámolók, amelyekről ebben a dolgozatban most nem írtam, de a témának bőséges, jól használható irodalma van. Itt a részlegesen "kiürült" tudatba térnek vissza a testen kívűli, érzékszerveinken túli optikai és akusztikus stb. átélések, emlékek.  Ezek is azt valószínűsítik, hogy mégis történik valami abban a térközben, időintervallumban és állapotban, amiről eddig azt hittük, ott és akkor semmi nincs, és nem is lehet.

Arra már rájöttek a kvantumfizikusok, hogy a lélek kvantuminformációi nem semmisíthetőek meg, tehát a valóság részei maradnak. De a teljes valóságot még messze nem ismerjük. Legyen ez "axióma"!?

A tudomány kezdi elfogadni, hogy jelen világunkban létezhetnek különbözö, egymás feletti párhuzamos lélekszintek illetve valóságtartományok, és  nem természetes, hogy az egyikből   másikra át lehessen látni, vagy át lehessen menni. De lehetnek átjárók. Ezek megtalálásához olyan változásokon kellene keresztülmennünk, amit egyelőre el sem tudunk képzelni, és valószínűleg el sem tudnánk viselni. Rejtett és titkolt "csodák", elképesztő teleportációk persze előfordulhatnak, de ezekről vajmi keveset tudunk.

Lehet, hogy ehhez egy új Teremtés kell, amelyben az ember is újfajta létezést, más életformát, más testet és lelket, másféle tudatot és szívet kap, más gondolkodási móddal és formával fog rendelkezni, amelyekkel egy "párhuzamos univerzumban" fog tovább élni?!  És ez NEM a SEMMI tartománya lesz.

2023. augusztus                                                       REMÉNYI  TIBOR

Prof. Dr. Vincze János biofizikus

Az orvosi Nobel-díjas Dr. nemes Békésy György 124. születésnapja

Dr. nemes Békésy György, biofizikus, született Budapesten 1989. június 3-án és elhunyt Honoluluban 1972. június 13-án.

Dr. nemes Békésy György 1961-ben nyerte el az orvosi Nobel-díjat:

„a fül csigájában létrejövő ingerületek fizikai mechanizmusának felfedezéséért”.

nemes Békésy György (1961-ben) átveszi a Nobel-díjat

Békésy felfedezésének lényege a csigában lejátszódó energiaátalakulás folyamatának tisztázása. A középfül működéséből indult ki. A hanghullámok megre­zegtetik a dobhártyát; a hallócsontok a rezgést átvezetik a belső fül folyadékára, amely a rezgést átadja a csigában levő alap­hártyának, ez közvetíti végül a rezgést az agykéreg irányába.

Az alaphártya rezgésképével kapcsolatos kísérleteiből, amely­nek során szinuszos rezgéseket alkalmazott, a hangma­gasság és hangerősség érzet kialakulására, a tapasztalattal össz­hangban álló magyarázatot adott. Meg­állapította, hogy a kengyel mozgásának hatására, folyadék közvetítésével, az alaphártyán hullám terjed tova. A haladó hullám alakját számos tényező befolyásolja (a frekvencián kívül a hártya rugalmassága, a rostok közötti kapcsolat, az alaphártya és a környező közeg közötti súrlódás stb.). Mindez azt eredményezi, hogy a haladó hullám amplitúdója adott intenzitás esetén is a hártya mentén különböző értéket vesz fel.

        Mély hangokra az alaphártya elkeskenyedő részén keletkezik örvény, amely ott nyomáscsökkenést okozva erőt fejt ki a hártyára, és mechanikailag ingerli a hallóidegek

végződéseit.

Békésy bebizonyította, hogy bárhonnan is érkezzék a hang­inger (az ovális ablakon át vagy csontvezetéssel), az ovális ablaktól a csiga csúcsa felé haladó felületi hullámot hoz létre. A felületi hullám terjedési sebessége a membrana basilaris növekvő szélességétől és lazaságától függ, és emiatt az ovális ablaktól távolodva egyre csökken (45 m/s – 2 m/s). 

A magas hangok keltette felületi haladóhullámok az ablakokhoz közeli keskeny, feszes részen, míg a mélyebb hangok okozta kilengések a távolabbi, kiszélesedett, laza végen keletkeznek. Mély hangoknál a hullámzás az egész membrana basilaris hosszát, míg magas hangoknál csak az elejét tölti ki. A membrana basilaris rezgései a Corti-szerv haladóhullámok által érintett szőrsejtjeit meghaj­lítják, így bennük elektromos poten­ciálkülönbség keletkezik. Az ingerelt szőrsejtekhez kapcsolódó hallóideg végződések összeg­zik a fenti poten­ciálokat és az inger erősségétől függő ütemben akciós poten­ciálok sorozatát továbbítják az agyba. A hallás folyamatában a belső szőrsejtek töltik be a hagyományos érdemben vett mechano­elektromos transz­ducer funkciót. Hanginger hatására a szőrkötegek megdőlnek, a szőrsejtek membránjaiban potenciálváltozássá generálódik. Depolarizáló jellegű változás esetén a szinapszison keresztül kapcsolódó idegsejt akciós potenciáljának frekven­cianövekedése következik be, ami az ingerületi állapotot jelenti.

Békésy egy vérbeli, elkötelezett kutató volt az élete végéig, aki rengeteg időt töltött a laboratóriumában. Véleményem szerint a következő jellemezte a személyiségét: Egy igazi kutató sokkal többet gondolkodik azon a kísérleten, amellyel egy igen fontos kérdést megválaszol, mint amennyi időt a kísérlet el­végzésére fordít. Az általa összeállított kísérletekben mindig arra törekedett, hogy a lehető legegyszerűbb eszközökkel érjen el eredményeket. Óriási körültekintéssel szervezte meg a kísérleteit, és gyakran kikérte a környezetében dolgozók véle­ményét. Ez rámutat egy nagyon fontos személyiségi vonására: véleményem szerint tökéletesen ismerte tudásának korlátait, és azokat igyekezet kitágítani a másokkal történő megbeszélések nyomán.

Békésy a jelenlegi kutatási rendszer tarthatatlanságára mutat rá, éspedig arra, hogy ennek rákfenéje a pályázati rendszer. Oly módon kell pályáznod, hogy fogalmad sincsen, hogy mi lesz a kutatásod eredménye, de az elfogadott pályázatot sikerre kell vinned minden áron, vagyis valótlan állításokat közölsz, hogy növekedjen az impakt faktorod és idézettséged, hogy majd újra pályázhass. Tehát a tudományos kérdés már rég eltűnt a kutatók szeme elől, mert a pályázati pénz vált a kutatás céljává. A cikkeket 20–25 társszerző írja, 150–200 irodalmi hivatkozással, amelyeket senki soha el sem olvasott, de az idé­zettséget növelik és a sajátjukat is közvetetten viszont növelik ezzel.

Napjainkban, ha elolvasunk 100 tudományos szakcikket, amelyek hossza egyenként 6–20 oldal között mozog, akkor az erre ráfordított idő eléri az egy hónapot, és közben jó ha egy (!) cikkben lehet találni új ötletet, mert a többség nem egyéb, mint a sok szakirodalmi hivatkozásból történő összeollózás (plagizálás) a magas­ fokú módszertanának a mintapéldányai.

Két évvel a halála előtt, 1970-ben írta ezt az önéletrajzát Békésy és ekkor életének végén, Nobel-díjasként világosan látja korunk tudományos életének a fonákságait. Ki meri mondani, hogy Budapesten a Posta Kísérleti Állomásán, mélyebben és ered­ményesebben dolgozott, mint a magas eszközparkkal ren­delkező Egyesült Államokban. Miért? A kutató gondolkodási szabadsága minőségileg jobban képviselve volt Magyarországon.

Javasolom, hogy tanuljunk Békésytől, törekedjünk a mélyen fekvő gondolati asszociációkra és a környezeti akadályokat első­sorban önmagunkban győzzük le, mert csak így lehetünk egyre sikeresebbek saját kutatási témáinkban.

·       Az Ő élete egy vádirat a magyar kommunista párt ellen, amely szervezet százával és ezrével tette tönkre, a magyar szellemi elit képviselőinek életpályáját. Tanulatlan, buta párttitkárok döntöttek milliók élete felett egy hamis ideológia alapján. Ez a kommunista ideológia csak rombolt, rombolt, emberi életeket, épületeket, magyar tradíciókat és gyűlöletet szórt szét a környezetében. A “Világ kommunistái egyesüljetek!” ennél bűnösebb jelszót az emberiség történetében, még nem talált ki senki. Ezen ideológia képviselői hatalomra jutásuk pillanatától százmilliók életet oltották ki és embertömegeket nyomorítottak meg háborúkkal, fogolytáborokkal, internálásokkal, üldözésekkel. Minden nemzeti értéket, ami az útjukba került, egyszerűen megsem­misíttettek, templomokat raktárokká alakítottak, ténykedésükkel lealacsonyították az emberi társadalmat.

Ezt utasította el a Nobel-díjas Békésy, aki nem volt haj­landó többé hazája földjére lépni, miután elüldözték, noha egy életen keresztül megtartotta magyar állampolgárságát és min­dig magyarnak vallotta magát.

Súlyos felelősség terheli a Magyar Tudományos Akadémiát, amely 1949-ben a kommunista párt irányításával kizárt világhírű magyar szakembereket, köztük Békésyt is.  1989-ben egy formális rehabilitálást folytatott le, amikor már ezek nem éltek és ezt követte 30 esztendő mély hallgatása.

Alulírott számára, teljeséggel érthetetlen, hogy több mint 75 év után sincs a magyar akadémikusoknak egy olyan cso­portja, amelyik felkarolná legjobbjaink emlékét, emlékező rendezvényekkel, nemzetközi konferenciákkal.

A Magyar Tudományos Akadémia szellemiségének és hoz­záállásának gyökeres megújulására van szükség. Támogat­nia kellene a fiatal magyar kutatókat, és tevékenyen hatnia kell a tár­sadalom minden rétegére, hogy a tudomány ne csak szó­lam legyen, hanem a társadalmi fejlődés igazi hajtóerejévé váljon.

Legyünk valamennyien büszkék nemes Békésy Györgyre, aki magyar arisz­t­okratának született, és szülőföldjén végezte el a kí­sér­leteket és vonta le azokból azon elméleti következtetéseket, amelyért Nobel-díjjal tüntették ki. Legalább évente egyszer egy nemzetközi rendezvény keretében állítsunk méltó emléket e zseninek.

Reményi Tibor:  Mire képes a tudomány?   katt ide >> Mire_kepes_a_lelek.docx

** * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Reményi Tibor

Tudomány – Tudás – Ismeret

A tudomány az igazolható, illetve bizonyítottnak tekintett ismeretek rendszere.

Mikor tekinthető bizonyítottnak egy ismeret? Talán a matematikától eltekintve a bizonyítottság erősen függ az opponens vagy bíráló személyes érdekeitől, a latba vetett tekintélyek társadalmi súlyától, a megfigyelési vagy mérési eredmények elhallgatásától vagy éppen túlhangsúlyozásától, a rivális akadémiai fórumok álláspontjától.

Eleve baj van magával a bizonyítási igénypontokkal.  Mostani, nyugati gondolkodásunkat ugyanis a bal féltekés dominancia jellemzi, amely jószerivel még mindig csak az arisztotelészi logikát ismeri, és idegen tőle a paradox (keleti) logika. A nyugati logika analitikusan és digitálisan gondolkodik, de nem tud mit kezdeni a nem algoritmizálható folyamatokkal, melyekben nincs helye az intuíciónak, az amorf leképezéseknek és a transzcendenciának. Emiatt ennek a tudományosságnak a vizsgálati köréből számos biológiai, pszichikai, tanatológiai, szociológiai, etológiai, asztrofizikai, energetikai és persze filozófiai stb. jelenség kimarad. Márpedig ezek valósága nem kérdőjelezhető meg. Ilyenkor fordul elő, hogy nem látjuk (nem akarjuk látni?) a tényektől a valóságot. Az akadémikus tudomány gazdasági függősége csak erősíti ezt a bal féltekés uralmat, hiszen a profit logikájának ez felel meg. A számítógépek elképesztően hatalmas rendszere, és az ezekre épülő világháló ugyancsak bebetonozza, sőt a korszerűség diszkrét bájával is felruházza ezt a megkérdőjelezhetetlenül tudományos világot. És ez a tudomány ítél mindenekfelett. Amit nem ismer el, az nincs is. Amit nem szentesít, az eleve az ördögtől van. Nem képes tévedni vagy a tévedést megengedni. Nem ismeri a tévedés képességének áldott szabadságát. Butaságnak, hiszékenységnek, sarlatánságnak minősít minden általa nem ismert, nem tapasztalt vagy fölfoghatatlan tényt. Nem kíváncsi, ám magabiztos.

Az az értelmiségi közgondolkodás, amely ennek a tudományosságnak a burkában él, az egyéni emberi tudást mindenestől saját tudományos világképének rendeli alá. Pedig a tudás, még az akadémiai értelmező szótár száraz meghatározása szerint is: a szerzett ismeretek összessége. A mai hivatalos tudomány szerint a személyes tudás csak tanult dolog lehet, és mint ilyen betagolható a nagy tudomány valamelyik alrendszerébe, ahol, mint adat, a szent és hatalmas Információ-istenség szolgájaként tartatik számon. (Sajátos „master” - ”slave” viszony!)   A tudást kívülről kapjuk, az ismeret bennünk születik meg. Szó sincs már az ismeretek szerzésének tágasságáról!  Minden iskola csak a bevett tudományt terjesztheti, méghozzá elképesztő hamissággal, hiszen eközben a személyiség szabad kibontakoztatását hirdeti. Az ismeret szó is divatjamúlt lett. Nem megismerni kell valamit vagy valakit, csupán kielégítő mennyiségű információt begyűjteni róla, amit adekvát akciókban kell alkalmazni. Az információk pedig engedelmesen futkároznak ügyfélkapun be és ki. A természetes és természeti tapasztalás, a közvetlen átélés, a „kezem munkája” öröme, a felfedezés mámora, az „én találtam ki” ujjongása pedig lassan ismeretlen. Ősi tudások tűnnek el. Évszázados bölcsességek temetődnek el nagyapáink csontjaival együtt. Elhallgat az erdő, megnémul a rét, a hegyek és vizek fájdalmukban fel-felordítanak, de már nem tudunk tanulni tőlük. Ők ismeretet adnának, nem információt.

Az ismeret eredetileg a „kívül-belül” megismerés csodáját rejti. Kölcsönös, bensőséges összekapcsolódást. Megismerni eredetileg annyit jelentett, mint egyesülni. A másik lény vagy dolog valóságát magamba engedni, és a magamét átadni neki. Csodálatos mondatok beszélnek erről a régi magyar nyelvben. A Károli Biblia még így írja le a szerelmi aktust: „...és ismeré Ádám az ő feleségét Évát”. Az ismeret szent kincs volt. Egyszerre övezte titok, és egyszerre volt közkincs. Családok, nemzetségek, népek kincse. Együttélést jelentett a földdel, az állatokkal, a házzal és a kerttel, majd később, még a 20. század első felében is: a munkába vett fával, fémmel, üveggel, szerszámmal, géppel, energiával, el egészen a rádióhullámokig. Mindaddig, amíg a technika emberszabású volt.  

A páli szeretet-himnusz utolsó sorai így szólnak: „...mostani tudásom részleges, de majd akkor (t.i. ,ha a szeretet nagykorúságára eljutok) teljes lesz tudásom, hasonlóan ahhoz, ahogyan az Isten ismer engem”. (Korintusi levél 13:12.) A szeretetnek, mint a legmagasabb rendű szellemi valóságnak tehát velejárója, ha nem alapjellemzője a teljes ismeret. Méghozzá a kifejezhető legfelső fokon: az Isten dimenziója szerint.

Érdemes visszaidézni a szóban forgó fogalmak latin elnevezéseit, a szógyökök jelentését. A scio ige és a scientia főnév valamiről való tudomást jelent. Valami olyasmit, hogy meg tudom különböztetni a lovat az öszvértől, vagy a holdfényt a fáklyák fényétől stb. A scientia=tudomány, a rendszerezett tudomások (tudások) összességét, osztályozását, összefüggéseit, tanítását és kutatását stb. jelenti. Az ismeretet inkább az intellego ige, és az intelligentia főnév fejezi ki. Az intellego azt jelenti, hogy észreveszek és megismerek valamit/valakit, belátok valamit, belelátok valakibe/valamibe, egészében látom, nem csak részleteiben, látom és megértem valódi természetét, látom az indítékát, szándékát és célját, „mögé látok” stb. Az intelligentia belső késztetésként szívja magába a tudomány igaz és fontos tételeit. Általában nem tanítható, inkább veleszületett személyiségjegy, különleges ösztönös érzék és „tudás”. Megrendítő katarzis vagy transzcendens élmények hatására később is létrejöhet az elmében és a szívben.

Az ismeret híd a tudás és a művészet között. A költő alámerül a nyelv tengerébe, lelkén áthullámzik a kimondható és kimondhatatlan érzések óceánja, és felhoz belőle néhány sort, amit leír, és amin elámulunk (ha jó a vers). Olyan bensőséges ismeretséget köt a nyelv ősi forrásaival, amit tudományosan nem lehet leírni. Munkácsy a színek olyan mérhetetlenül széles tartományát ismerte, hogy egy alkalommal a párizsi kritikussal vitázva felajánlotta, hogy 350 féle kéket fest fel a vászonra, és arra kérte a kritikust, szóljon, ha már nem tudja megkülönböztetni őket. Ő hallotta is a színeket, agyában dübörögtek, ahogyan egyszer Liszt Ferencnek és Berlioznak beszámolt róla, amikor találkoztak.

W. Heisenberget a kvantummechanika és a zene segítette ahhoz, hogy megsejtse a teremtett mindenség titkait, hogy eljusson az ismeret és az intelligencia legmagasabb csúcsaira.

Az az ismeret ér bármit is, ami a valóságról tudósít. Ám itt (is) hamar ismeretelméleti korlátokba ütközünk. A valóság, ugyanúgy, mint az „igazság”, végső soron filozófiailag nem vagy nehezen megragadható fogalom. Változott és változik a róla szóló sok-sok elmélkedés. Majdhogynem ahány iskola, annyi valóság. Van közvetlenül érzékelt tapasztalati valóság, van gondolati valóság, van érzelmi és etikai valóság, stb. Mást gondoltak a valóságról az empiristák és mást a racionalisták. Leegyszerűsítve, számomra az a gyakorlati valóság az érdekes, ami a „jó élet”-et bármilyen módon befolyásolja. Megjelenhet ez a valóság teremtő erő, biológiai életfeltétel, szellemi szabadság, tisztességes megélhetés, kutatási eredmény, érzelmi boldogság, betegség, háborús veszteség, népirtás vagy bármilyen értelmezhető emberi tapasztalat formájában. Tehát elengedhetetlenül van erkölcsi előjele a mindenkori valóságnak: segíti az életet vagy nem, tartalmazza-e a jóság atomjait vagy nem; ez az előjel nem a valóság „valóság” mivoltát befolyásolja, de a tapasztalt valóság tényeire adott válaszreakciónkat alapvetően meghatározza. Amit most így fogalmazhatunk: nincs olyan tudomány, amely teljesen „pártatlan” lehetne; sőt, a becsületes tudománynak az élet teljességét, az egyének javát és a társadalmi közjót kell szolgálnia. Az más kérdés, hogy ezenközben felismeri, és nem titkolja el a természet, a világegyetem és az ember életellenes, romboló erőit sem. A tudomány erkölcsi felelőssége kettős: egyrészt nem szabad meghamisítania a tényeket és mérési eredményeket, másrészt a közjót kell támogatnia.

Az igazság megismerésére törekvő tudományban egészségesen ötvöződik a józan ész kritikája és az erkölcsi szépség előtti hódolat. Az ilyen tudomány már a szeretet elemeit tartalmazza. Az igazán nagy tudósok alázatában épp ez a szelíd szeretet érződik. Az ilyen tudomány nem fél a tényektől, és nem ítéli hamisnak a másféle látásmódot.

Mire jó a tudomány, ha nem arra, hogy az embert szeretni tudóvá és szerethetővé tegye?! Az, hogy a tudomány és technika kényelmesebbé teszi mindennapjainkat, az, hogy megajándékoz a fizikai és intellektuális mobilitás lehetőségeivel, vagy az, hogy képernyőnkre varázsolja az Ermitázs-ban őrzött alkotásokat, nos, mindez csak eszköz és út lehet a jóhoz, a szeretni és együtt érezni tudáshoz. Mi más értelme lenne?! Ha a tudomány bármikor is elárulja ezt a célt, vagy elfordul tőle – végül is haszontalanná válik. Legalábbis a végső értékek (hogy ne mondjam: az örök értékek) mérlegén. Mert hiszem, hogy vannak ilyenek. Noha most csak tükör által, homályosan látom ezeket, de hitem ismeretével mégis meg tudom ragadni, és fényes perceim átélései, azaz a tapasztalás, valami módon hitelesíti bennem őket.

Ám a torzult és beteg tudomány olyan, mint ahogyan Aurelio Peccei (1908-1984), a Római Klub egykori elnöke jellemezte 1981-ben:

„A tudomány a hatalmasokat szolgálja, általában az uralkodó elitet, és messze nem az egyetemes emberiséget. A tudomány és a technika növeli a szakadékot Észak és Dél között. Analízis-túltengés jellemzi a tudományt a holisztikus szintézis  ellenében és helyett! A részlegesség uralkodik az »egész« megértésének a rovására. Az anyagi hasznossági szemlélet háttérbe szorítja a bölcseletet, erkölcsöt, veszélyezteti a homeosztázist. A mai tudomány emberfeletti emberekre van méretezve, és otthontalanná teszi az embert a világban. Az új technikák és a hozzá társuló »elmélet« veszélyezteti az egyén testi-lelki integritását, manuális készségét, természetes kapcsolatait, érzékeny érintkezését a természettel és a természetfeletti világgal.”

Vajon ma mondhatunk-e vigasztalóbb, biztatóbb diagnózist tudományunkról?

Persze azért vannak biztató jelek, ha szerények, halványak is. A ma élő legnagyobb fizikusok bizonyos csoportjai tudatosan elkóborolnak a Nobel-díj Bizottság és a Világbank által megszabott és engedélyezett útvonalakról. Létezik már pszichofizika parapszichológiai értelmezésben is, amely egyebek között becsületesen és kitartóan kutatja pl. az úgynevezett morfogenetikus mezőket, a telekinézis és telepátia minősített eseteit, a klinikai halál állapotában látott-hallott „élményeket”, az emberi agy-elme-lélek egyéb titokzatos jelenségeit. Lehet, hogy valóban érik egy nagy, emberiség méretű paradigmaváltás. A tudható és elfogadható dolgok olyan óriási halmaza áll ma a földi ember rendelkezésére, hogy egyre nehezebb elnyomni a becsületesen kérdező és érvényes válaszokat váró embertársaink, főleg a fiatalok vágyát és intellektuális törekvését az igazabb tudományosság megteremtésére (vagy visszahívására?). A világ legégetőbb kérdéseire a 21. század első éveiben mégsem tudnak megnyugtató választ adni sem a dogmáikba merevült vallások, sem a politika, sem a gazdaság foglyaként vergődő „akadémikus tudomány”.

Megfér-e egymás mellett a „hétköznapi tudás” és a „tudományos tudás” ? - kérdezhetjük. Megfér, ha mindkettőben több lesz az építő ismeret-tartalom. Ha mindkettő erkölcsösebb lesz abban az értelemben, ahogy arról az előzőekben beszéltem. Nem fér meg, ha az előbbi elzárkózik a szellemi erőfeszítésektől, és az utóbbi marad „emberfeletti”, arisztokratikus és pénzszagú. Amúgy a közeledést több jel mutatja. A tudásbázisokhoz való könnyebb hozzáférhetőség segíti a hétköznapi embert, hogy több tudományt szívjon magába. Ugyanakkor pl. az a tény, hogy sok egyetemi tantárgyhoz nincs nyomtatott jegyzet vagy tankönyv, és mindent az interneten keresztül kell intézni; vagy az, hogy betegesen túlteng az informatika az egyetemi és főiskolai karokon, de nincs tisztességes szaktárgyi és gyakorlati képzés, inkább távolítja a kétféle tudást. A média úgynevezett tudományos ismeretterjesztő csatornáival meg az a baj, hogy az a villogó, gyermeteg látványszerkesztés, és a lihegő, diszkós, amerikai beszédstílus, amivel a Spektrum, a Discovery, Nat.Geo stb. tálalja a tudományt, idegesítő, és megrontja a befogadás élményét. 

Azonban talán mégsem áldozott le az emberi szellem csillaga. Talán még fog „szárnyalni a kultúra”, magában hordozva a klasszikus tudást és sok új elemet, a valóságról való igaz ismereteket, amivel unokáink fogják gazdagítani. Nem arra gondolok, hogy a Föld mai milliárdosai és kormány- vagy államfői státuszt élvező globális terroristái csillagvárosokat építenek maguknak és klientúrájuknak valamely nem túl távoli csillag bolygóján.

Lehet, hogy a túlélés merőben másmilyen lesz, mint ahogy most el tudjuk képzelni. Hajlok rá, hogy valami sokkal inkább szellemi (mindenesetre nem a mai fogalmaink szerint anyagi) dimenzió nyílik ki, amelybe átvihető lesz mindaz a kincs, amit a valaha élt bármelyik ember és az egyetemes emberiség egésze megtalált, megalkotott és felhalmozott. Ami a jóság magja volt hatezer éve vagy éppen a 20. században, az nem vész el. Akárhogyan lesz, sem itt és most, sem az ismeretlen jövőben sincs jobb út, mint az a bizonyos páli „legkiválóbb út”: a szeretet útja. A teljes szeretetben pedig benne foglaltatik a tökéletes tudás és ismeret.

Szerkesztőként tisztelettel felhívom az olvasó figyelmét a fenti írásra, és véleményalkotásra, hozzászólásra bátorítok. Mert gondolatébresztő, vitára invitáló, súlyos mondanivalót tartalmazó anyagról van szó. Jómagam az alábbiakban kapcsoltan teszem közzé néhány gondolatomat.

                            Rezgés, rendteremtés, éntudat

       A tudomány és a művészet kapcsolatáról szólnék röviden. Általában külön entitásként szokás őket tárgyalni, ám a szerző rámutat arra, hogy összeköti őket az ismeret. (“Az ismeret híd a tudás és a művészet között”.) Itt óhatatlanul  felötlik bennem a kérdés:  mennyiben mondható ismeretnek az, amit általában “ihletnek” nevezünk? Ami egyszerűen érkezik valahonnan.

Talán Mozart (?) mondta, hogy ő csupán rögzíti azt, amit valahonnan készen kap. Nyilván az alkotás folyamata sokkal komplexebb, itt csupán arra gondolok, ami megmagyarázhatatlanul érkezik, és megborzongatja az embert (engem leginkább Mozart és Chopin.) És nyilván a költészetnek is ez a titka, az a valami, ami megborzongat, amitől a vers verssé válik, és melynek híján nem vers a rímhalmaz.

        Ebből következően merül fel az emberben a kérdés: ez a transzcendens csoda változik át tudássá az ismeret révén? Mert az, az ismeretnek mondott folyamat egyként része a transzcendensnek és az e világinak? Érdekes felvetésnek látom, ami egész gondolatsort indít el az emberben.

        Szerintem minden művészet közül leginkább a zene érintheti legközvetlenebbül az embert (engem legalább is), talán mert az maga  is rezgés. Márpedig ugye az energia, az energiából felépülő anyag is (hiszen a kvarkokon túl már el is jutottunk az energiáig (energia-húrok), tehát Einsteinig (e-egyenlő mc négyzet)), következésképpen az egész világegyetem sem más, mint egy hatalmas rezgéshalmaz.

       Másrészről – közelítve a tudomány felé - a sejtek-idegsejtek  közötti kapcsolatok, tehát az egész idegműködés (ill. annak magasabb rendű szabályozása az u.n. gyenge kapcsolatok révén) is a rezgésen, a rezgések harmóniáján, rezonanciáján alapul.

           És ezzel meg is érkeztünk a megoldáshoz, az univerzális csodához, amelynek irányítója a rezgéseken keresztül, erre alapozva építette fel ezt a csodát, amit világmindenségnek mondunk.  

        Ám ez csupán egyik része a teremtésnek. Mert a magára hagyott rezgésvilág szabályozatlan, kaotikus, sehová nem vezetne. Az ős-káosz ez. A teremtéssel egyszerre, annak részeként elindult tehát a rendteremtés, a rendezetlenség, más szóval az entrópia folyamatos csökkentése révén, elindult a világegyetem kialakulása, fejlődése, rendeződése, diverzifikálódása, melynek során kialakult az élet. (Mely, Grandpierre Attila megállapítása szerint kitölti az egész világegyetemet: Élő világegyetem!)  És mi más lehet az egész folyamat céja, mint maga az Én-tudat kialakulása?! Melyben a teremtő önmaga jelenik meg.       

                                                                            Kövesdy Pál

Pintye Tamás

K V A N T U M D Ö M P I N G

Az elmúlt időszakban, főleg az utóbbi években kezdett divattá válni a kvantumozás. Szinte mindenbe, a legkülönfélébb témákba belekeverik-transzferálják a fogalmat, sőt ehhez kapcsolódó külön tudományágakat hoznak létre. Mindez hangzatos, érdekes, fantasztikus, sejtelmes, de szinte megfoghatatlan!

PINTYE TAMÁS

JÉZUS küldetése (milett volna ha..)

Civilizációnk fennmaradásában kételkedő gondolatok bántanak engemet.

   Előre bocsájtom: Istenhívő ember vagyok, nem hiszek az ősrobbanásban, az örökkévalóságban, lélekvándorlásban hiszek, materialista sem vagyok, de jártas vagyok a tudományokban, bár nem vagyok túl okos a teológiai fejtegetésekben, mégis egy botrányos erejű tézisen rágódom egy ideje. Mivel Nagypéntek van, most aktuális elgondolkodni azon, amit tettek eleink, porig alázva megcsúfolva, a lehető legnagyobb szenvedést kiszabva gyilkolták meg, az idők egyik legnagyobb prófétáját.

Volt-e értelme Jézus küldetésének, s főleg annak, hogy tudatosan feláldozta magát az emberiségért?!

   Lássuk az én eddigi fejtegetéseimet. Ha Jézus Isten fia, akkor minden ereje, megvolt arra, hogy megvédje magát, de főleg, hogy ne legyen áldozat, de arra is hogy eget rengető félelmet keltsen az ítélethozatalkor. Hosszútávon sokkal hasznosabb lett volna a hitetlenek megtérítése, úgy hogy Ő egy emberöltőn át tanított volna, prédikált, példákat cselekszik, a környezetében, sőt nagy távlatokra tekintve hűséges követőket kitanítva küldje őket a világba, az embereket szeretetre nevelni. Lehet, hogy nem ez volt a küldetése, hanem pont az önfeláldozás ”Isten oltárán”. A megrázó esemény által létrehozva egy lehetőséget, megújítani az ősi kereszténységet.

   Itt lehet vitatkozni, filózófálgatni mi lett volna jobb, de egy biztosnak látszik: eddig voltunk ahogy voltunk, de az emberiség annyira elfajzott, s annyi bűnt halmozott fel, hogy ez így tovább nem mehet. Elhatalmasodott a sátán a Földön, s nincs ki megfékezze. Milliárdnyi ember imádkozik s próbál jót cselekedni, de semmi jel a javulásra. Sehonnan nem jön segítség, se kívülről sem belülről. Közben a kapzsiság miatt, feléltük a Bolygónkat is, elszennyeztük olyannyira, hogy ezer év alatt sem tudna megtisztulni. A természeti erők legádászabb fajtáját az atommaghasadást alkalmazzuk, s akkora mennyiségű izotópot halmozunk fel amit egy millió év alatt sem tudnánk innen eltüntetni. Minden atomreaktor egy időzített bomba. Teológusaink belehamisítottak a bibliába, átírták a történelmet, mindig a hatalom ízlésére, céljaira. Tudósaink belepiszkáltak a teremtésbe, sőt megrendelésre Isteneket játszva keresik az Isteni részecskét is. Lásd a Nagy Hadron Ütköztetőt, ahol megnyitották a téridő szövetét, kis fekete lyukakat és antianyagot előállítva. Időjárásmanipulációba fogtak, lásd a HAARP-ot.

   A genetikusaink belepiszkáltak a milliárd éveken át kialakult genomba, tömegével átalakítva a természetest mesterségessé, hogy még nagyobb profitot hozzanak létre (GMO) és titokban szuper embereken és kiborgokon kísérleteznek. A másik céljuk, hogy engedelmes rabszolgákat tenyésszenek ki, szintén a világ hátterében rejtőzködő nagyurai részére. Média mágnások az informatikát káosz teremtésre használják, hogy a hazugságtengerben senki se tudjon tájékozódni, ez által könnyen elbánnak a másként gondolkodókkal, népekkel kormányokkal. A tudatmódosító, s más titkos fegyverekről nem is beszéltem.

   Mindezeket a borzadályokat leegyszerűsítve oda jutunk, hogy az egypólusú világ nagyurai már egy mesterséges világot akarnak kiépíteni, ahol minden rögzítve, szabályozva és büntetve van.

    Itt van a titok elásva, szerintem talán mégis jobb lett volna, ha Jézus másként cselekszik és megakadályozza a gonosz erők elterjedését, megerősödését. Csupán két évezred alatt jutottunk ide, ami kozmikus szinten egy felvillanásnyi. Lehet, hogy akkor több idő lett volna a civilizációnk fejlődésére megmaradására. Egy olyan civilizáció amelyikben az emberek közt nincs együttműködés és társadalmi szinten sincsen harmónia, az életképtelenné válik és elpusztítja saját magát. A bohóc ilyenkor azt mondja „van másiík”, most még nincs, de lesz másik! Földanya eddig, csak amiről nekünk fogalmunk van több, még a mienknél is magasabb szintű civilizációt éltetett eddig. Nekünk van szükségünk az egyetlen otthonunkra, s nem fordítva, Földanya jól meglenne nélkülünk is. Na ez az, amit nem tudnak felfogni a nagyokosok! Tehát nem a népeknek kell megváltozniuk hanem az Urainak. De ezek összeesküdtek a céljaik érdekében, fanatikusak, hatalom és birtoklás mániákusok, könyörtelenek, a pusztulást fogják ránk hozni. Olyan titkos kísérletek is folynak, hogy csapdába ejtsék az emberek lelkeit, s azzal másféle manipulációba kezdjenek! Brrrrr….. 

Nem tud nekem senki sem mondani olyan helyet, ahol felhőtlenül boldog lehetsz, mindenütt ott van a pusztulás árnyéka.

Én nem szeretnék egy Orwelli világban éni, inkább megyek én is Jézus után.

Pof.Dr. Vincze János

Egy fontos évszám – 1971. december 10.

            A világ tudományos közvéleménye, 1900-tól kezdődően Stockholmra irányította tekintetét, december 10-én, különös képen, amióta a televízió jóvoltából közvetítik a Nobel-díjak átadásának ceremóniáját. Így történt ez 1971. december 10-én is, amikor egy magyar – Gábor Dénes – vette át a fizikai Nobel-díjat, VI. Gusztáv Adolf svéd királytól. Az indoklás szerint, Gábor Dénes „a holográfiai módszer felfedezéséért és fejlesztéséhez való hozzájárulásáért” kapta a Nobel-díjat.

         Gábor Dénes, Budapesten született 1900. június 5-én. 1918 novemberében beiratkozott a Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnöki szakára. 1920-tól Berlinben folytatta tanulmányait a charlottenburgi Technische Hochschule elektromérnöki karán. Egyetemi oklevelének megszerzése után több helyen megfordult, különböző kutatási témák­kal foglalkozott. 1934-ben végleg Angliában telepedett le. 1949-től az Imperial College-ban oktatott 1967-ig. A fizikai Nobel-díjat 1971-ben kapta meg. Gábor Dénes, Londonban hunyt el, 1979. február 9-én.

         A szerző, a biofizikai tárgyú könyveiben, mindig nagy hangsúlyt fektetett, a magyar Nobel-díjasok bemutatására. Nagyon részletes ismertetésre került sor az „Ötven éves a Magyar Biofizikai Társaság” [1] című kötetben

Gábor Dénes 1948-ban publikálta „Új mikroszkópia elv” címen első cikkét arról a tényről, hogy a mikroszkópiai képeknél nemcsak az intenzitás [2], hanem a fény fáziskülönbsége is hordoz információt. „Ha a felvételt fordítós hívással hívjuk elő, vagy másolatot készítünk róla, azokban a tartományokban lesz a maximális az átbocsátóképesség, amelyekben a primer hullám egyező fázisú a módosult hullámmal, és az ilyen helyek átbocsátóképességének a változása közel arányos lesz a módosult hullám intenzitásával. Ha tehát a felvételt az elektronhullám optikai megfelelőjével megvilágítjuk, a primer hullámnak csak az a része képes nagy intenzitással áthaladni, amely a módosult hullámnak mind amplitúdóban, mind fázisban megfelel. Kimutatható, hogy a maximális átbocsátóképességű helyeken kívüli tartományok „lefedése” csupán kismértékű torzítást okoz. Várható tehát, hogy a helyesen kidolgozott felvételen átnézve, mögötte úgy látható az eredeti tárgy, mintha az a helyén lenne.” [2].

Ez egy zseniális meglátás, mert lehetőséget nyújtott a kutató számara egy új fogalomnak – a holográfiának – a bevezetésére. Íme egy részletes pontosítása e fogalomnak [3]. „Egy kis matematika hamarosan megmutatta, hogy az elv egynél több tárgypontra, vagyis bármely összetett tárgyra is helyes. Később kiderült, hogy a természet a holográfiában a feltaláló oldalán áll; nem kell éles pozitív képet készítenünk, szinte bármilyen negatívot vehetünk. Ez felbátorított arra, hogy befejezzem rekonstruált-hullámfront elektronmikroszkópos terveimet, ahogy azt később neveztem, és javasoljam a 1. ábrán látható kétlépéses eljárást.

Az elektronmikroszkóp arra kellett, hogy interferenciaképet hozzon létre a tárgyhullám és a koherens háttér (azaz a megvilágító hullám nem-diffraktált része) között. Ezt az interferenciaképet „hologramnak" neveztem, a „holos”, „teljes” görög szóból, mivel az interferenciakép a teljes információt tartalmazza. A hologramot ezután fénnyel rekonstruáltuk, olyan optikai módszerrel, ami korrigálta az elektronoptika aberrációit.” [3]

Ha valamilyen módon a fázisviszonyokat is hasznosítani lehet, úgy a mikroszkópok által szolgáltatott információ hatalmas mértékben megnő: segítségével nemcsak síkbeli képet állíthatunk elő, hanem a vizsgált tárgy teljes térbeli ábrázolását is megvalósíthatjuk. Ennek a gondolatnak a folytatásából következett egyenesen a holográfia kidolgozása. [3] Érdekes módon az első idevágó tanulmányok és a holográfia elvének leírásai 1946-1951 között születtek meg.

Az első holográfiai felvételt Gábor Dénes és I. Williams készítette. A koherens sugarak forrása higanygőzlámpa volt. A lámpából jövő fény koherenciahossza és intenzitása kicsi, ezért az első kísérleteknél mindössze egy centiméter átmérőjű tárgyakról lehetett hologramot előállítani. Ezt követően – hosszú ideig – az idevágó gondolatok csak lappangtak (1963-ig).

A holográfia robbanásként való fejlődését az erős és koherens sugárzást kibocsátó lézerek felfedezésével kezdődhetett. E. N. Leith és Juris Upatnieks 1963-ban bemutatott első lézerhologramja óta (2. ábra) a holográfiatechnika sokféle módozata alakult ki.

2. ábra. Holográfia ferde referenciahullámmal (E. N. Leith és J. Upatnieks, 1963) [3]

Ezzel a technikával kezdetét vette a holográfia fantasztikus tudományos karrierje, és így részesült 1971-ben Gábor Dénes orvosi Nobel-díjban.

A holográfia olyan eljárás, melynek során egy háromdimenziós minta képét rögzítjük két dimenzióban., majd azt rekonstruáljuk ismét három dimenzióban, ezt találta fel Gábor Dénes. A holográfia alapelve az, hogy egy, a mintáról szóródott koherens hullámnyalábot (tárgynyalábot) interferáltatunk egy ismert, és a tárgynyalábbal koherens hullámnyalábbal (referencianyalábbal). A két nyaláb által létrehozott interferencia-csíkrendszert rögzítjük két dimenzióban [4]. Így a mintáról szórt nyalábról egyszerre kapunk intenzitás és fázisinformációt, aminek segítségével az eredeti háromdimenziós alakot vissza lehet állítani. [5] A visszaállítás úgy működik, hogy a hologram minden pontjából az interferencia-csíkoknak megfelelő intenzitású és egymással koherens gömbhullámokat indítunk úgy, hogy bármely két pontban a gömbhullámok fázisának különbsége megegyezzen a referencianyaláb adott pontokban levő fázisainak különbségével. Ekkor, a külső szemlélőnek úgy tűnik, hogy a közben eltávolított minta pontjai az alkalmazott sugárzás forrásaiként működnek. A különbség a fénykép és a hologram között a mélységi információban van, amit a felületen érzékelt fázis-eloszlás határoz meg. [6]

A hologram által rögzített információ további optikai feldolgozásra használható. A fényképezőlemez magát a fényhullámot tárolja, és nem csupán annak az intenzitását. A hologramról az oda „befagyasztott” fényhullám bármikor „feléleszthető”, és pl. más hullámokkal interferenciába hozható. Ily módon kitűnően lehet - többek között – a tárgyak kicsiny elmozdulásait, deformácóit kísérletileg tanulmányozni. A hologramban tárolt információsűrűség nagyságrendekkel meghaladja a hagyományos számítógép-memóriákban tárolható információsűrűséget, ráadásul az információ előhívása is sokkal gyorsabb. Ugyanakkor a megfelelő módon készített hologram megvalósítja a rendezetlen kódolás információelméleti ideáját, melynek következtében már a hologram kicsiny részlete is tartalmazza a hologramon egyenletesen eloszlott teljes információt.

Az egyik klinikán létezik egy olyan béta-prototípus stádiumban lévő eszköz, egy olyan orvosi 3D-s holografikus képalkotó és interakciós rendszere, ami a test szerveiről, struktúráiról levegőben lebegő, dinamikus képeket produkál (a mozgókép létrejöttéhez nincs szükség képernyőre!), amelyek speciális szemüveg nélkül láthatók. Az orvos szó szerint megérintheti és interakcióba kerülhet a kivetített 3 dimenziós térfogatokkal, ami a minimálisan invazív sebészi beavatkozások tervezése, kivitelezése és értékelése során óriási segítséget jelent. Az ilyen holografikus projekció révén, hatásos orvosi döntéseket hozhatunk majd a dinamikus kép segítségével navigálhatatlan beavatkozás során is. [7]

A holográfia, orvosi alkalmazásának elterjedésére – nagyon szimbolikusan – ráillőnek tartom Paul Bluch mondását:

„Hétfőn bolondos ötlet. (1948–1962)

Kedden már elmélet (1963–1970)

és szerdán technika. (1971–1999)

pénteken szociális problémává válik (2000–2021)

Jövő héten a tankönyvekben is megjelenik. (2022-től)

         A holográfiának a magyarországi orvostudományban történő elterjedésére ez a mondás ráillik, mert a jelenleg használatos orvosegyetemi biofizikai tankönyvekben még a hologram szó sem szerepel. Viszont egyes klinikákon – kísérleti jelleggel – már találkozhatunk a holografikus képelem­zésekkel.

Gábor Dénes fizikai-mérnöki zsenialitásának szele még nem ébresztette fel a magyar klinikákon dolgozó orvosokat – a holográfiai sokoldalú alkalmazási lehetőségeiről – a „csipkerózsika” álmukból. [8] A szerző véleménye szerint ez viszont be fog következni a XXI. század harmadik évtizedében.

Véleményünk szerint ez forradalmasítani fogja az orvosi sebészetet az egzaktság, a hatékonyság és az eredményesség szempontjából.

E cikk egy apró mementó, melyben emléket óhajtottunk állítani egy fantasztikus magyar zseninek – Gábor Dénesnek –, aki 50 évvel ezelőtt kapta a fizikai Nobel-díjat – a holográfiáért.

Irodalom:

[1] Vincze János: Fifthy years the Hungarian Biophysical Society. [Ötven éves a Magyar Biofizikai Társaság]. NDP K., Budapest, 2011.

[2] Gábor Dénes: A New Microscopic Principle – Natura vol. 161 (15th May 1948) p. 777. (Magyarul megjelent :Válogatott tanulmányok. Gondolat kiadó Bp.,1976, 48-52 o.)

[3] Vincze János: Medical Biophysics. Vol 50 (Press NDP Budapest, 2018.)

[4] Gábor Dénes: Holography, 1948-1971. Nobel Lecture, December 11, 1971. The Nobel Foundation, 1972.

[5] Vincze János: The Biophysical Modeling of the Apparatuses int he Human Organism. Lambert Academic Publishing., Berlin, 2020.

[6] Vincze János et Vincze-Tiszay Gabriella: The Biophysical Modeling of the Transport Phenomena in the Human Organism. ELIVA PRESS, 2021

[7] Vincze János: Biophysical vademecum. NDP P., Budapest, 2021.

[8] Gábor Dénes: Selected Studies [Válogatott tanulmányok], Budapest, Gondolat K., Budapest, 1976.

 * * * * * * * * * *

Reményi Tibor       

Búcsú a lovaktól?

Ahogy öregszem, egyre jobban érdekel (izgat?) az élőlények kapcsolatának a megszokott kommunikációnál szélesebb és rejtettebb tartománya. Túl a hétköznapi társasági érintkezéseken, valamint a tudományosan feltárt és rendszerezett családi, társadalmi, partneri és függelmi érzelmi kapcsolatok pszichológiai és szociológiai „törvényszerűségein”, érzem egy olyan spirituális kapcsolati tér létezésének a szükségességét, amelynek mibenlétét a tudomány nem tudja meghatározni. Az ebben a térben működő finom lelki erőkről valószínűleg többet „tud” a mitológia és a művészet. Az ember és a háziállatok kapcsolatában is van egy tartomány, amely átnyúlik ebbe a titokzatos térbe. 

Bagdy Emőke pszichológus professzor számolt be egyik előadásában a híres tojás-kísérletről, amely az élő sejtek titokzatos kommunikációjáról szól. Idézem: „A tojás a legnagyobb élő sejt, ami vizsgálható, tehát nézzük meg, mi történik, ha két tojást egymás közelébe viszünk. Kisvártatva egymásra rezdülnek. Ezt EEG (elektroenkefalográf) vizsgálattal, a tojásokra helyezett elektródákkal ellenőrizhetjük. Az egyik ad egy kis jelzést, majd ugyanilyen szinkronjelzést ad a másik is. Megbarátkoznak. … Ezután az egyik tojást átviszik a másik szobába, és várnak. Rövidesen azt tapasztalják, hogy jelzéseket ad le a másiknak, amelyik a szomszéd szobában veszi a jeleket. Vagyis a két sejt tovább kommunikál egymással. Ezután az egyik tojást belepottyantják a forró vízbe, vagyis hát megfőzik, megölik. Abban a pillanatban a másik szobában lévő tojás »elájul« (az EEG jelek összeomlanak), és 24 óráig ingerületi állapotba nem hozható. Egyszerűen beleájul az ijedelembe.” 

Ha ez igaz egyetlen sejt esetében, elképzelhetjük, milyen erős és összetett kapcsolatrendszerek működnek az élővilág fejlett egyedei és csoportjai között, noha ezeknek csupán egy részéről van tudományosan megfejthető ismeretünk, tapasztalatunk viszont annál több. 

A sok rejtély és titok mellett ugyanakkor mégis sokat  tudunk a lóról. 6000 éve ismerjük közelebbről, több mint 4000 éve már megszelídített fajtáikat fogták be őseink harci szekereik elé.  Azután a villámgyors íjászok, majd a nehéz páncélba öltözött lovagok, később a kardsuhogtató nyalka huszárok ülték meg őket, vágtattak velük értelmetlen és kegyetlen csatákba, vitték őket magukkal együtt a véres, undorító halálba. Békeidőben a ló volt az ember első erőgépe. Ekét, szekeret, hintót, postakocsit és vasutat húzott, görgette a malomköveket, hajtotta a vízemelőket és szivattyúkat – tépte cafatokra vagy vonszolta halálra az inkvizíció vagy a kegyúr által halálra ítélteket… Óriási játékszernek is használta őket az ember. Ókori kocsiversenyeken és modern kori derbiken futotta a távokat százezres tömegek szórakoztatására. Fogadásokat döntött el, némelyeket gazdaggá, némelyeket koldusszegénnyé téve.

Gondolatvilágunk, eszmerendszereink és művészetünk örök szereplője és ihletője volt a ló. Isteni és emberi tulajdonságok megszemélyesítője, a szent állatok egyike volt. Csináltak belőlük istent, szenátort és majdnem konzult. Jól ismerjük előkelő mitológiai (sőt történelmi) rangjukat, és a szobrokban, a festményeken és az irodalomban ezerféle módon ábrázolt alakjukat.

Mindaz a vívmány, amit az ember elért az ősidőktől kezdve a 19. század végéig, lovak nélkül elképzelhetetlen lett volna. A lovak ismerete és használata régebbi, mint az írásbeliség története. Az emberi kultúra eddig eltelt idejének legalább 95 %-ában a ló elválaszthatatlan társunk volt.

A ló nemes állat. Mi teszi a nemességet? Az erő, a tisztaság, a megjelenés, az értelem, a mozgás szépsége, a gyorsaság? Az a repülésszerű mozdulatharmónia, ahogyan a négy lábával üget vagy vágtázik? Mindez együtt, sőt még ezeken felül olyan tulajdonságok, amelyek arról árulkodnak, hogy a ló biológiai szervezete és „lelke” egy különlegesen finoman hangolt, érzékeny rendszer. Szaporodása, szaporítása kényes folyamat. A fogamzóképes sárlás időszaka csupán néhány nap, és a körülmények bonyolult összjátékától függ, hogy egyáltalán mikor fogadja el a kanca a csődört. 11 hónapos vemhesség után egyetlen csikót hoz világra, amely szinte azonnal lábra áll, és gyorsan fejlődik. A ló a betegségeket rosszul tűri. Még az enyhébb légúti fertőzésekből, vagy a könnyebb gyomorbántalmakból is lassan gyógyul, gondos ápolást, felügyeletet kíván. A tüdejét, szívét, veséjét megtámadó kórságokból sokszor nem is képes felépülni. Pedig szervezetében csodálatos tartalékok vannak: szívének és tüdejének teljesítményét hússzorosára tudja futás közben növelni, veséjének mindig csak egyhatoda dolgozik, a többi tartalék. „Érthetetlen” képességei közé tartozik, hogy ha nincs kiéhezve, soha nem legeli le a mérgező növényeket és gombákat, megismeri és kikerüli azokat. Miféle fejlődési folyamat eredménye ez a gyönyörű állat? Mennyire a spontán (vagy irányított?) evolúcióé, és mennyiben az ember szelídítő, idomító, nevelő és nemesítő munkájáé?

A lovak törzsfejlődésének óriási irodalma van, és az őslénytani kutatások ma is folynak. A „modern” lónak (az Equusnak) több mint 300 fajtája ismert, amely az ember számos igényét elégíti ki.

A nálunk is legelterjedtebb, un. melegvérű lovak az ázsiai lovaktól származnak.

A hidegvérű, nagy testű és igen erős lovaknak Észak-Európában lehetett az őshazájuk.

A nemes vérű lovak eredete a Közel-Kelet és Észak-Afrika tájaira vezet vissza.

Feltételezzük, hogy kezdetben volt a szabadon kóborló vadló, pontosabban a vadlovak különféle fajtái, amelyek a leletek tanúsága szerint többnyire kisebb termetűek voltak mai társaiknál. Valamikor 6000 évvel ezelőtt, talán a mai Ukrajna és Kazahsztán területén kezdte őket először befogni az ember. Ettől kezdve már nemcsak táplálékul fogyasztotta húsát és tejét, hanem izomerejét, futó-teljesítményét is kezdte kihasználni. De ki tudja, hogy is volt valójában? A ránk maradt óegyiptomi, asszír, majd a görög és római 2-4 ezer éves ábrázolásokon mindenesetre már majdnem pontosan úgy néz ki a ló, ahogyan ma ismerjük. Mit fejlesztettek, mit nemesítettek rajtuk a folytonos harcok, amelyekben ugyanúgy hullottak, mint az ember, aki nem tudott hadakozás nélkül sokáig nyugton maradni a Föld egyetlen táján sem?

A rengeteg csata és háború az evolúció kiváló rostájaként működhetett. Nyilvánvaló, hogy a tudatos fajtanemesítés, a versenyparipák vérvonalának védelme, a kitartó nevelés és tanítás is hozzájárult a különleges képességek kifejlődéséhez. A legtöbbet azonban talán az emberrel való, sok ezer éves, mindennapos egyszerű együttlét formált a lovak viselkedésén és „jellemén”. Pontosabban egymást formálta, csiszolta ember és ló. Egymásra voltak szorulva, jól kellett bánniuk egymással. A békés szántó-vető és az árukat szállító ember elválaszthatatlan munkatársa volt a ló. A barátság legerősebb kötése ez a kapcsolat lehetett, úgy vélem, a békesség és a huzamosság okán is. Furcsa paradoxon, hogy az évezredes harctéri szolgálat ellenére, a ló mindmáig érzékeny, félénk és békés állat maradt (vagy azzá vált?). Inkább elmenekül, minthogy harcba bocsátkozzon. Ha támad, azt mindig rémületében és védekezésből teszi. 

Tudni kell, hogy sokkal többet és másképp észlel környezetéből, mint mi gondolnánk, és nem kell megijeszteni. Valójában az is csoda, hogy rendkívüli érzékenysége ellenére a ló megtűri hátán az embert. Nem is túl sok idomítás és szoktatás után. Nemcsak megtűri, hanem elfogadja. Megtanulja elfogadni, ahogyan sok mást is elsajátít. Megtanul együttműködni az emberrel. Nem él vissza féltonnányi izomtömegének félelmetes erejével, hanem figyel az emberre, visszajelzi neki érzéseit, megérti szándékát, kifejezi elégedettségét és háláját, ahogyan ki tudja fejezni hiányérzetét, undorát, fájdalmát és haragját is. A lovak képesek figyelni, örülni, viháncolni, szomorkodni, együtt érezni, sajnálkozni és még sírni is.

Hadd idézzem Homéroszt, aki Akhilleusz  lovainak gyászát így írja le, Patroklosz halála után:

  „Messzebb állt Akhilleusznak két paripája a harctól,

  ott sírtak, megtudva, hogy  elhullt, porba hanyatlott

  férfiölő Hektor keze által hű vezetőjük;

        ----

  így álltak gyönyörű szekerüknek előtte szünetlen,

  és fejüket földnek horgasztva: csorogtak a forró

  könnyek a szempillák alól, míg sírtak, a földre,

  gyászolták kocsisuk; „

A leírás lélektanilag pontos, fiziológiailag kevésbé. Ugyanis a lovak könnye nem folyik ki szempilláik alól, de a legújabb kutatások mégis azt igazolják, hogy a ló tud sírni. A fej és a szemgödör anatómiai felépítéséből következően a ló könnyei befelé folynak, amiről az orrváladék megnövekedéséből lehet következtetni

Talán egyetlen állattal sem alakult ki olyan test-test kapcsolat, mint a lóval. Lehet, hogy a kutyabarátok ugyanezt a kutyájukról állítják, de számomra más az öleb, vagy akár a csordát terelő puli, mint a nálam tízszerte nagyobb és százszorta erősebb ló. A lóval a kölcsönösségnek más szintje valósul meg, mint a kutyákkal vagy macskákkal. (Az ember megüli a tevét és az elefántot is, de micsoda különbség!)

Nehéz elgondolni, hogy a lovak érzelmi kultúráját csupán a szoktatás és a büntető-jutalmazó technikákból álló idomítás, tanítás alakítja ki. Kell lennie valami ősi emlékezetnek, ahonnan elő tudja hívni a ló az élővilág nagy többségére, és így az emberre is jellemző lelki-érzelmi archetípusokat. Vannak a megértésnek és az érzelmi vonzódásnak olyan különleges esetei, amit aligha lehet pusztán az idomítással magyarázni.

A szoktatásnak és begyakorlásnak valószínűleg nincs sem több, sem kevesebb szerepe, mint más „intelligens” állatok, vagy akár az ember betanításakor. Nincs-e úgy a kis gyermekkel is, hogy amíg meg nem szokja egy felnőtt barátságos jelenlétét, addig félve vagy haragosan félrevonul, elhárít minden közeledést?

Még a 20. század 50-es, 80-as éveiben is voltak alföldi tanyák, tanyaközpontok, ahol több kilométerről kellett ivóvizet hozni. Az 1950-es években sokszor töltöttem a nyarat egyik osztálytársam szüleinek tanyáján, amit annak fejében meghagyott nekik a téesz, hogy beadtak ötven hold jól termő, zsíros gabonaföldet. Ők az ivó- és főző vizet egy eléggé távoli tanyáról szállították. Egyszer Pali bácsi, pajtásom édesapja megengedte, hogy én hozzak egyedül vizet a lovas kocsival. Azt mondta, ne izguljak azért, mert még soha nem jártam ott, a lovak tudják az utat, csak engedjem lazára a gyeplőt, amikor be akarnak fordulni. Feltettük a kocsiderékra a 4 db 50 literes, rozsdamentes víztartályt, és elindultam. Hogyne izgultam volna, hogyan találunk oda meg vissza! De a lovak tényleg vezettek, nem tévedtünk el, sőt a legrövidebb szakaszon tettük meg a másfél kilométeres utat, többször fordulva jobb-balra. Óriási élmény volt rábízni magamat a kedves állatokra. Máig sem tudom, honnan tudták az utat: arról, hogy a tartályt feltettük a kocsira, arról, amit mondott nekem Pali bácsi…? .

Mi a titok, és titok-e egyáltalán, amely ilyen különleges státuszt ad a lovaknak?  Hogyan tud kifejlődni benne annyi értelmes és megbízható „lelki” tulajdonság? És amikor kifejlődik, hol fejlődik ki? Hol van az állati intelligencia székhelye?  Az állatlélektan létező tudományág, de az őszinte kutatók, állatorvosok és etológusok bevallják, hogy sok mindent nem értenek, sok érzelmi reakciónak és meglepően értelmes cselekedetnek nem tudják nyomon követni sem a kialakulását, sem azt a mozzanatot, ahol ezek a reakciók az állati ösztönerők késztetésétől elválnak.

James Herriot angol állatorvos remek könyvében, „Az állatorvos is ember”- ben így ír erről a titokról: „…meggyőződésem, hogy a lovas ember vagy annak születik, vagy kora gyermekkorban szerzi meg a képességeket. Tudtam, hogy nem érdemes a húszas éveim közepe táján belefogni. Ismertem a lóbetegségeket, úgy éreztem, eredményesen gyógyítok beteg lovakat, de az igazi lovas embernek az a hatalma, amellyel képes lecsillapítani, megnyugtatni egy állatot, és értelmileg uralkodni rajta, reménytelenül távol állt tőlem. Még csak ámítani sem próbáltam magam. – Kár, hogy így van, mert a ló kétségtelenül érzi ezt. A tehén egészen más eset, annak nem számít sem ez, sem az; ha a tehén meg akar rúgni, meg is fog rúgni, fütyül rá, hogy szakember vagyok-e vagy sem. De a lovak tudják.”

Más szóval: mindketten tudják, hogy a abban a közös spirituális térben hogyan érdemes viselkedniük, hogyan tudnak „szót érteni” egymással.

A ló sokkal intelligensebb, mint azt sokan feltételezik. Egyes lovak képesek kinyitni a karám- vagy az istálló ajtaját és kiengedni a többi lovat.

Megint a kapcsolat! Elgondolkodtató Linda Kohanov arizonai kutatónak, a hippoterápia úttörőjének megállapítása: „A lovak visszatükrözik azokat az érzelmeket, amelyeket az emberek megpróbálnak elrejteni. – Kapcsolati készségeket tanítanak.” 

A lovas terápiával foglalkozó szakemberek úgy látják, hogy a lóval kapcsolatba kerülő emberek megnyílnak, többet mosolyognak; a lovak veszik, „megértik” az érzelmi hullámokat, anélkül, hogy ítélkeznének, ez pedig lehetővé teszi, hogy az emberek vállalhassák önmagukat. A lovak és az emberek között intuitív kommunikáció zajlik. Megdöbbentő beszámolókat olvashatunk a lovas terápia hatásairól. Az egyik leírás egy olyan autista gyerekről szól, akit korábban elhagyott az édesanyja, és amikor a foglalkozás során ráfeküdt a ló nyakára, belecsimpaszkodott sörényébe, könnyek között kiabált az édesanyja után. Tudat alatt a ló sörénye az anyjára, annak hosszú fekete hajára emlékeztette, és attól a naptól kezdve autizmusa elmúlt.

Ma már az utakon és a földeken alig látunk lovakat. El kell-e búcsúznunk végleg tőlük? Ha a számukat és gazdasági hasznukat nézzük, akkor igen. Érdekesek a „fejlődés” állomásainak jellemzői, 100‒120 évvel ezelőtt attól tartottak elődeink, hogy a lótrágya irdatlan mennyisége miatt lehetetlenné válik a nagyvárosi lóvasutak fejlesztése, és a fuvarosok számát is korlátozni kell. Ma a kipufogó gázok, a zaj és a szmog miatt élhetetlenek a nagyvárosok. Finomodott a mérgezés technikája.

Felívelőben a lósport divatja, és a terjedő terápiás szolgáltatások folytán megszületett a „gyógyító ló” fogalma. Ezen a két ágon van remény arra, hogy mégsem kell végleg megválnunk 6000 éves társunktól. A kapcsolatok hanyatlása ott kezdődik, amikor már nem munka- és sorstárs a másik élőlény, hanem csak olyan mellékes kellék, szórakoztató eszköz, játékszer, alkalmi szereplő. Félek, hogy a versenyló-tenyésztés előbb-utóbb olyan sorsra jut, mint a versenysportok általában: dopping, génmanipuláció, öncélú rivalizálás, pénz és hatalmi érdekek, tömeghisztéria,…és a végén úgyis lelövik a lovakat, ugye?  A lovas terápia esetleg tovább viheti ennek a nemes állatnak a sorsvonalát, és talán így megmarad néhány tízezer ló a Földön. Persze a gyógyító szolgáltatásokat is behálózza az anyagi érdek, a féligazságokat pufogtató reklám, az úri passzió erőltetett divatja.

A világ sok részén, például Szibéria, Belső-Ázsia, India, Ausztrália, továbbá Kanada és talán Alaszka  bizonyos távoli, elzárt  vidékein még megmaradt a lótartás hagyománya. Hogy az e tájakon élő állatok száma mennyi, arról sajnos nincsenek adataim, de kétséges, hogy elegendően vannak-e a faj fennmaradásához. Ám ezek többnyire más típusok, alfajok, mint a mi nyugati kultúránkban háziasított fajták.

Vannak különleges társadalmi csoportok, meghökkentő, de működőképes kultúrák, ahol a ló használata szerves része a mindennapi életnek. Ilyenek például az amerikai Amishok, kiknek többsége az USA Pennsylvánia, Ohio és Nevada államaiban él. Magukat konzervatív keresztény közösségként határozzák meg. Számuk jelenleg kb. 300 000 főre tehető. Életmódjukat meghatározza, hogy többnyire nem használják a modern eszközöket, mint például az elektromos árammal működő szerkezeteket vagy az autót. Kizárólag lovas fogatokkal, szekerekkel közlekednek, illetve teherszállításra is csak lovakat vesznek igénybe. Önfenntartó gazdálkodást folytatnak, adományokat nem fogadnak el.

Dél-Amerikában és Afrikában is élnek különféle bennszülött népcsoportok, akiknek nem is igen ismerjük életkörülményeiket, szokásaikat és hagyományaikat, de szinte bizonyos, hogy tartanak lovakat. A traktorok, a távirányítású „ekék”(szántógépek), a vető- és aratógépek, a teherautók, sőt még a legújabb komplex „digitális földművelés” elterjedése mellett is lehetnek, sőt vannak olyan területek, ahol helye lenne a lónak is. Egészséges módja lenne természetes megmaradásuknak, ha a sok kis farmergazdaságban, a kiépült közlekedési hálózatoktól és nagyvárosoktól távoli településeken újra „munkatársa” lenne az embernek. 2-3 ló egy közepes nagyságú gazdaságban nemcsak elviselhető lenne, hanem egyértelműen jó irányban befolyásolná az ökológiai egyensúlyt. Nem kell hosszan bizonygatni az előnyöket. Valamelyest csökkenne a szén-dioxid kibocsátás, kevesebb üzemanyag fogyna, az állati trágya közvetlenül felhasználható lenne a műtrágyák helyett (esetleg mellett), és nem utolsó sorban megmaradna egy olyan kapcsolat az élővilág csodálatos szövetében, amelynek hiánya biztosan szegényebbé tesz bennünket. Az ilyen környezetben születő és felnövekvő gyerekek között biztosan kevesebb lenne az autista és a mozgássérült. Az is nyilvánvaló, hogy ehhez először magukat a kis és közepes gazdaságokat kellene életképessé és vonzóvá tenni. Ez nem lehetetlen, közös akarat és hit kell hozzá. 

Pintye Tamás

Te magad vagy a Föld!

Oly sok hasonlóság van Földanyánk és köztünk, a rajta élő emberek között, hogy le se tagadhatjuk származásunkat.

Tények: olyannyira Földanya gyermekei vagyunk, hogy majdnem azonosak vagyunk Vele. Az elemek táblázatából a lantanidákon kívűl mind a kilencven elem megtalálható bennünk. Minden más faj ezen a bolygón ennél alacsonyabb elemszámot tartalmaz. Vérünkben is 84 ásvány fedezhető fel, akárcsak Földanyánkban, továbbá a testünk 2/3-a víz, akárcsak a földfelszínt borítóan. Kb. 38 trillió sejtből állunk, melyek szabályozó rendszere kettős spirálba van rendeződve. Ezek információs tartalma meghaladja azt a kombinációs számot, melynek természetes úton történő létrejöttéhez az ősrobbanás óta eltelt 13,7 milliárd év nem lenne elég. Azt a kombinációs számot, ami szükséges lenne ahhoz, hogy ebből a spirálhalmazból véletlenül értelmes lény jöhessen létre.

Itt tehát a következőkkel állunk szemben: vagy az ősrobbanás méréseken alapuló, számított időpontja hamis, vagy a Teremtés ténye nyert bizonyítást. Azaz: a Teremtőhöz közeliek, egylényegűek vagyunk.

Elmondhatjuk tehát: te magad vagy az élő világegyetem, illetve annak része: a Föld. Vele együtt létezel.

Vigyázz Rá, mert ez az egyetlen otthonod!

REMÉNYI TIBOR

Három óra a vég kezdetéig

A világhálón bőven található ún. tudományos ismeretterjesztő cikkek hitelességét nehéz ellenőrizni. A hitelesség megkérdőjelezése mind a forrásra, mind a közlés tartalmára vonatkozik. A tudományos "igazságok" amúgy is sokszor ingatag lábakon állnak, hát még az internet esetében, amikor minden adattartalom mögött ott sejthető a szenzációkeltés- és terjesztés igyekezete. Nagyon sok utánajárás, irodalomkutatás, esettanulmány és tényfeltáró munka szükségeltetik ahhoz, hogy egy internetes közlésről elmondhassuk, többé-kevésbé valós, igaz vagy igazolható természettudományos ismereteket tartalmaz.

A szenzációkeltés egyik módja, hogy a közölt anyagról azt állítják, titkosított kutatásokról és mérésekről rántják le a leplet, leginkább oly módon, hogy valamelyik bátor belső munkatárs vagy szakértő "kikotyogja", vagy nagyon is tudatosan "feltárja" az eddig titkolt igazságot.  A nagyközönség meg hüledezik és szörnyülködik, hogy micsoda rejtett hálózatok és összeesküvések áldozatai vagyunk... – és persze elhisz mindent, amit a világ lelkiismeretét képviselő ember vagy csoport most végre napvilágra hozott. 

Mindezek előrebocsátása után mégis érdemes elgondolkodni a következőkben leírtakon.

Néhány hónapja lehet olvasni és hallani arról a feltételezésről, hogy az Antarktisz hatalmas jégtömegei hamarosan leszakadhatnak a „kontinensről”, és elindulhatnak észak felé az Atlanti óceánon, miközben sebesen olvadnak, és hirtelen növelik az óceán vízszintjét.

Az antarktiszi jég térfogata 28,2 km³  (köbkilométer), a Grönlandon megkötött jégé 2,7 km^3, a többi sarkvidéki szigeteken és egyéb magas hegységeken tárolt jég mindösszesen kb. 0,24  km^3.

Az újabb mérések természetesen ezektől eltérő adatokat adhatnak, de a megadott értékek több független kutatóállomás szerint, a meteorológiai és geológiai mérések szokásos hibahatárain belül, helytállóak.

Az Antarktiszon annyi jég van, hogyha az egész elolvadna, a tengerszint 50-60 métert emelkedne. (Az összes grönlandi jég felolvadása kb. 6 méterrel növelné a világóceán vízszintjét.)

Ez ugyan belátható időn belül nem várható, de az állandó repedések és töredezések miatt már most is hatalmas jégszigetek és jéghegyek válnak le a kontinensről, és folyamatosan olvadva úsznak az óceánon észak, észak-nyugat felé. 

A legfrissebb mérések szerint sokkal gyorsabban olvad az antarktiszi jég, mint ahogyan azt eddig gondoltuk. A Nature folyóiratban közzétett tanulmány szerint 1992 és 2017 között a Déli-sark háromezer milliárd tonna jeget veszített. Egyre nő a valószínűsége annak, hogy a nem túl távoli jövőben akkora tömegű jég szakad le az Antarktiszról, amely az eddigieknél sokkal gyorsabb tengerszint-emelkedést idéz elő. A trendek elemzése, újabb és újabb mérések, analitikus és valószínűségi számítások azt az eredményt adják, hogy 3 órányi idő elég lehet ahhoz, hogy pl. Londont és Északnyugat-Európa, valamint Amerika keleti partjának városait, egész Floridát stb. teljesen elborítsa a víz. Ez a 3 óra egyszerre tűnik hihetetlennek és elborzasztónak. Hihetetlennek, mert a Föld éghajlatának változását az utóbbi 50 évben sokkal lassúbbnak észleltük, és elborzasztónak, mert egy ekkora „vízözön” gyakorlatilag az emberi kultúra teljes pusztulásának kezdete lehet… Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy magunk elé képzeljük a lavinaszerű összeomlás folyamatát abban az esetben, ha az említett vidékeket akár csak 0,5 méternyi tengervíz lepné el, amely nem húzódna vissza. A kommunikációs, közmű, energiaellátó és közlekedési hálózatoktól kezdve, az épületek és építmények pusztulásán át a növény és állatvilág részleges kihalásáig beláthatatlan láncreakciókon keresztül borulna fel a világgazdaság, a társadalmi rend és a kultúra jelentős része (vagy egésze?).  

Egyelőre nincs megfelelő és elegendő eszköze az emberiségnek egy ilyen folyamat megállításához. A tragikus természeti katasztrófák némelyikének bekövetkezése az utóbbi évtizedekben  konkrét előjelek nélkül, valóban elképesztő gyorsasággal zajlott le (cunamik, szökőárak, földrengések, hurrikánok, földcsuszamlások stb.). A hirtelen áradások, szökőárak, viharok és óriási esőzések vizei előbb-utóbb visszahúzódnak természetes medrükbe és öbleikbe, de a jégolvadás okozta vízszint-emelkedés állandósul, sőt addig növekszik, amíg van olvadó jégtömeg. 

Nincs biztos tudásunk Grönland és az Antarktisz jegének várható állapotváltozásairól és az időpontokról, amikor ezek bekövetkeznek, de a jelek tagadhatatlanok és aggasztóak.

Néhány évvel ezelőtt a tudósok úgy képzelték, az Antarktiszon egyensúly uralkodik, nem hízik és nem olvad a jég. Grönland állapota miatt aggódtak inkább, oda könnyebb volt eljutni, feltűnőbb volt a változás. Mióta a világ túlsó felét is elkezdték vizsgálni, az aggodalmak súlypontja is áthelyeződött. Már két tanulmány “visszafordíthatatlannak” és “megállíthatatlannak” nevezte a Nyugat- Antarktisz jégolvadását. A kontinens keleti részén nő a jég, mert a levegő és a víz hidegebb, ám nem olyan mértékű a gyarapodás, ahogy a nyugati oldal veszíti a jeget.

“A Déli-sarkvidék sokáig sötét ló volt. Most nem ezt mondanám rá, inkább azt, hogy sokkal ijesztőbb, mint korábban gondoltuk” – hangsúlyozta Ian Joughin, a Washingtoni Egyetem jégkutatója. 

A Larsen C nevű antarktiszi félsziget vízbe nyúló, úgynevezett selfjegének egy jégtörésvonala mintegy 20 kilométerrel nőtt 2014-ben, mára pedig már le is vált, és az Atlanti óceánon sodródik. Fenyegető jel, hogy a törésvonal olyan típusú jégen haladt tovább, amely általában meg szokta állítani azt.

Az utóbbi 20 évben már látjuk a sarki jéghegyek óceánok vizébe olvadásának felgyorsulását, ez már nem fantazmagória vagy riogató vízió, hanem mindennapi valóság, amelynek leglátványosabb következménye a jegesmedvék kétségbeesett és reménytelen élettér-keresése,  szívszorító szenvedésük és kikerülhetetlen pusztulásuk.

Az alacsony fekvésű, leginkább elöntéssel fenyegetett, sűrűn lakott Csendes- és Indiai óceáni szigetek, amelyek Liquid Continent-nek nevezik magukat, már közel 30 éve kongatják a vészharangot. A 21. század elején bekövetkezett óriási és pusztító cunamik, az óceáni áramlatok „megzavarodása”, a vulkáni tevékenység erősödése és a sarki jégtömbök gyorsuló olvadása minden kétséget kizáróan megalapozzák a Liquid Continent lakóinak aggodalmát. Reális mindennapi félelemmé, rémületté vált a régóta jósolt vízszint-ingadozás, és az extrém tengermozgások, a parti tájakat fenyegető hirtelen és hatalmas áradások. A Maldív szigetek lakói már elkezdték olyan mesterséges új sziget építését, amelynek felszíne  2-3 méterrel magasabban fekszik, mint az eddig lakott természetes atoll és szilárd kő képződmények.

Belátható, hogy a természeti környezetet és az élővilágot pusztító emberi tevékenység káros hatása szinte azonnal és közvetlenül jelentkezik, sok tekintetben hasonló hatásokat produkálva, mint a földtörténeti léptékű, embertől független változások. A kettő együtt képes megszüntetni a jelenlegi emberi élet feltételeit a Föld nevű bolygón.

Ha a generációk sora megszakad, és az utolsó ember is eltűnik a Földről, vele süllyed a semmibe a kulturális emlékezet is. A nagyapáknak és apáknak nem lesz kinek továbbadni az addigi tudást. A művészeti tárgyakban, az irodalomban és a  technikai eszközökben tárolt művészet és tudomány ember nélkül egyrészt értelmét veszti, másrészt előbb-utóbb megsemmisül az extrém környezeti körülmények miatt (elázik, megég, szétfoszlik, lebomlik stb.)

A fizikai-biológiai létfeltételek megszűntével mi lesz a kollektív tudat és tudatalatti sorsa? Az is megsemmisül örökre?

Az egyén röpke földi létének értelme végletesen megkérdőjeleződik. A túlélés, a szellemi megmaradás egyetlen reménybeli tartománya a transzcendens (esetleg a kozmikus?) tartomány lesz.

Azt is nehéz, vagy éppenséggel lehetetlen elfogadni, hogy halálommal személyiségem mindenestől megszűnik létezni, hogy semmivé lesz minden gondolatom, tudásom, érzésem és élményem. A tökéletes sötétségben eltűnik az önreflexió legparányibb világossága is.  Ha a kilátástalanság érzete egyáltalán fokozható, azt még nehezebb elképzelni és elfogadni, hogy az is megsemmisül, amivel „arasznyi személyes létemmel” hozzájárultam az emberiség, az emberi kultúra hatalmas építményének létrehozásához.

A jósolt földtörténeti jelenség (reális?) fenyegetése a klasszikus és modern filozófia alapjait rengeti meg. Nemcsak az egyén 70-80 éves életciklusának értelme és az un. fejlődéshez hozzáadott értékei válnak jelentéktelenné és végletesen viszonylagossá, hanem az emberiség sok tízezer éves történetének értelme és az un. haladás eszméje is üres képzelgéssé silányul. Mi végre alkottunk annyi csodát, ha órák, napok vagy pár év alatt minden elsüllyed és elég….!?  S ha netán 10 vagy 100 ezer év múlva újra kialakulnak az emberi élet biológiai feltételei, lesz-e ebből újra kulturális fejlődés, új művészet és új tudomány? A nulláról kell kezdeniük távoli utódainknak (ha egyáltalán utódainknak tekinthetjük őket) vagy találnak valami hagyatékot a mi kultúránk alkotásaiból, és ha igen, tudnak-e, akarnak-e, fognak-e erre építeni?!  Minek, kinek gyűjtsük a szépség és jóság aranyporát, ha úgyis minden elveszik, és senki sem találja meg többé!?  Ahogy Áprily írja versében, Az aranymosó balladájában: „…Mondd meg, hová lett annyi kincs? És szánva mondtam: Annyi sincs/És sírva mondtam:Semmi sincs.”

Ismerősek a tiltakozás ösztönös vagy logikus ellenérvei: ha csak egy percig vagy egy napig tart az önmagam fölé emelő katarzis, akkor is megérte. A világirodalom fele erről szól.  A  jákóbi látomásról, a  fausti pillanatról.

Ám ezek az „örök értékű” vallomások egy olyan világrendben születtek, ahol nem fenyegetett a maga fizikai valóságában a földi élet közeli totális pusztulása.  A félelmek irreálisak és irracionálisak voltak. Az ókori és középkori apokaliptikus víziók (a Biblia Jelenések könyve, az őskeresztyének Utolsó ítélet váradalmai, avagy a különféle világvége jóslatok) lényegében a vallási hiszékenység és rajongás termékei voltak, minden tapasztalati és tudományos megalapozottság híján.

Az emberi tevékenységtől független  földtörténeti vagy kozmikus kataklizmák ellen nem igen tudunk mit tenni, de azért felelősek vagyunk, hogy saját elhatározásunk szerint mennyivel rontjuk és pusztítjuk a földi életfeltételeket? Tudunk-e változtatni életmódunkon, anyagi és kényelmi igényeinken. Vissza tudjuk-e fogni magunkat, és képesek vagyunk (leszünk)-e kevesebbel beérni, szerényebbeknek lenni, igazságosabban osztozni a javakon, lassítani vagy leállítani a „digitális őrület” ámokfutását…? A lemondás és lassítás megtérülne, a közvetlen pozitív fizikai és klimatikus hatásokon túl tisztább lehetne egyéni és kollektív lelkiismeretünk a tekintetben, hogy mi, földlakók legalább nem fokoztuk az amúgy is meglévő vagy bekövetkezhető kivédhetetlen természeti fenyegetettséget. Esetleg ezen az úton elérhetnénk, hogy a felmelegedés, a légkör szennyeződése, a jégolvadás, az óceáni áramlások „felborulása”, a földkéreg tektonikus mozgásai, bizonyos káros mágneses és radioaktív jelenségek csillapodnának vagy megállnának olyan szinten, amely még megengedi az emberi élet fennmaradását a Földön.

A legújabb kor, a 20. század minden szörnyűsége, háborúi és népirtásai ellenére is megmaradt a hit a lehetséges jobb jövőben. A sokat szenvedett emberiség bízott a józan észben és az emberi jóakaratban. A robbanásszerű technikai haladás olyan lehetőséget nyújtott a fáradságos emberi tevékenységek megkönnyítésére, sőt helyettesítésére, mint még soha a történelem során. Az orvoslás fejlődése ugyan megszüntette az eddigi világjárványokat, egészségesebbé tette és meghosszabbította az életet, de a legutóbbi majd két évben, mégsem igen tudunk mit kezdeni a COVID-19 nevű új vírustörzzsel és mutációival.  2021 végén mind a tudomány, mind a művelt „közember” gondolatvilága és viselkedése is tele van kétellyel, bizonytalansággal, manipulációval, félelmekkel… Erre az új vírusra nincs biztosan hatékony ember alkotta gyógyszer. A kutatás és a gyógyszergyártás versenyt fut a vírus ismeretlen változékonyságával, és magával az idővel.

Az űrkutatás és asztrofizika az emberi megismerés távlatait kozmikus léptékűvé növelte. Ugyanakkor a 21. század elejére vészesen tovább nőtt a szociális szakadék a  a földrészek és régiók között. A javak eloszlása/elosztása égbekiáltó aránytalanságot mutat: a 99 %-ot a népesség 1-2 %-a birtokolja, míg az 1 %-on osztozik 98-99 % (több mint 7,5 milliárd ember!).

Az emberi faj lényegében nem veszi komolyan saját kihalásának fenyegető lehetőségét, inkább hosszú távra tervez, és igyekszik minél kényelmesebben berendezkedni a Földgolyón (esetleg a bolygóközi űrállomásokon vagy netán valamelyik közeli bolygón).

Nem kevés – jórészt háttérbe szorított ‒ tudós és kutató dolgozik az „Új egyenlőség” demográfiai, szociológiai, közgazdasági, társadalompolitikai és közművelődési stb. feltételeinek kimunkálásán. Szerintük nem lehetetlen az aránytalanságok csökkentése, ezt számos felméréssel, számítással, értékelemzéssel, modellkísérlettel bizonyítani is tudják. A megvalósítás „tisztán” emberi szándékokon, erkölcsi belátáson, cselekvési hajlandóságon és politikai akaraton múlik.

Mindez szintén azt a felfogást és hitet támasztja alá, hogy a földi élet még hosszú ideig, akár tízezer évekig virágozhat akkor is, ha az emberi önzés és kapzsiság (gonoszság?) időnként rettenetes helyi válságokat és kataklizmákat okozhat, de maga az emberi élet és kultúra fennmarad, sőt bizonyos fokig megtisztul, és magasabb rendű lehet.

Mindeközben egy földrésznyi jéghegy megindulása órák alatt a teljes pusztulás rémálmát kezdi nagyon is valóságos globális vészhelyzetté változtatni.

* * * * * * *

Prof. Dr. Ábrám Zoltán, Marosvásárhely

Tíz pontban járványról, oltásról

            Már „a csapból is koronavírus folyik”.  Amint azt tapasztaljuk, nap mint nap parttalan viták bontakoznak ki a koronavírussal és az oltakozással kapcsolatosan. A világháló, a mai technikai lehetőségek éppúgy lehetőséget nyújtanak a vélemények kibontakozásának és ütköztetésének, mint a demokráciával járó szólásszabadság. Valóban, a demokrácia a szabadság, a jólét, a biztonság megalapozója. A második éve tartó koronavírus-járvány azonban arra is rávilágít, hogy az emberiség könnyen beleeshet a saját demokratikus kiteljesedése során akaratlanul felállított jelképes csapdába. Bizonyos értelemben az általa létrehozott fejlett anyagi-szellemi világrend foglyává válhat, amikor önnön érdekei felülírják a józan ész kívánalmait, a természet természetességét, a közösség iránti felelősségvállalást.

            Hogy mire is utalok? Alapvetően a szakmai véleményeket gyakran felülíró, számos esetben egészen oktondi (félre)magyarázatokra, az oltástagadás zsigeri vagy időközben szerzett megnyilvánulásaira. A kép természetesen árnyalt, de nincsenek olyan sötét tónusok benne, amint azt a vírus- és/vagy oltástagadók terjesztik. Eközben kialakult a „bent a bárány, kint a farkas” patthelyzet. Egyesek részéről a szabad véleménynyilvánítás előtérbe helyezése a megalapozott szakmai következtetésekkel szemben. Az alábbiakban tíz pontban foglaltam össze az általam megfogalmazott következtetéseket, lényeget.

1. A védőoltás (vakcina) az emberiség egyik legnagyobb és legjótékonyabb felfedezése, aminek köszönhetően a fertőző betegségek száma jelentősen csökkent, egyesek eltűntek vagy igen ritkává váltak. Nélküle nemcsak az életszínvonal, hanem maga a lét van kockázatnak kitéve.
2. A magas fertőzöttséggel és újabb mutánsok létrejöttével járó koronavírus-járványban a védőoltás a leghatékonyabb módszer arra nézve, hogy az egyéni védettségen túl a közösségi védettség szintje magassá váljon. A védőoltások alkalmazhatósága számos szakmai szerv szűrőjén jutott át, akik felelősséget vállalnak, miközben nyilvánvalóan nem zárhatók ki politikai és gazdasági érdekek, esetleges tévedések sem.
3. A védőoltással kapcsolatos egészségügyi, gazdasági és egyéb hatás-haszon vizsgálatok egyöntetűen mellette szólnak. Az összegző vizsgálat nem egy-egy példa kiemeléséből, felnagyításából áll, hanem tudományosan megalapozott statisztikák és következtetések felsorakoztatásából. Következésképpen a megközelítőleg az egész lakosságra kiterjesztett védőoltás a lehető leghatékonyabb módszer arra nézve, hogy az újabb koronavírus-fertőzéseket megelőzzük, másrészt pedig a súlyos lefolyást mérsékeljük.
4. Az egyfolytában hangoztatott egyéni jogokon túl a kötelezettségeket is szükséges tudatosítani, hiszen a jogok és a kötelezettségek együtt járnak. Ezért jóval többet kellene beszélnünk az egyéni kötelezettségekről is, hiszen a társadalomnak mégiscsak joga az, hogy jogos elvárásai legyenek az általa támogatott polgárok részéről. Mivel a tét a társadalmat alkotó polgárok egészsége, életminőségük javulása, elvárható, hogy az egyéni jog a közösségi érdek alárendeltje legyen.
5. Egyéb betegségekkel, akár önsorsrontó állapotokkal szemben a fertőző járvány sohasem magánügy, hiszen a beteg vagy vírushordozó egyén kockázatot jelent mások számára. A fentiek jegyében teljesen jogosnak tartom a társadalom elvárását az állampolgárok oltakozásával kapcsolatosan. Az emberi élet védelme, a gazdaság fenntartása, a méltányos életmód kialakítása megkívánja mindezt.
6. Elfogadom, hogy az oltás nem lehet kötelező, még ha ingyenes is (az viszont már tragikomikus, hogy szerencsejátékon lehet nyerni a beoltottaknak). Akinél nem ellenjavallt, és mégsem óhajtja, pedig nem esett át igazolható módon a betegségen, és nem rendelkezik megnyugtató antitest-szinttel, annak léteznek alternatív módszerek is: folyamatos tesztelés, a közösségi tér kerülése – legalább mások védelme érdekében.
7. Nem értek egyet azokkal, akik a beoltottakat pozitívan diszkrimináltaknak tekintik, és tiltakoznak adott helyzetekben a védettségi igazolvány vagy alternatív igazolás felmutatása ellen. Egyrészt bárkinek jogában áll ingyenesen beoltatni magát, semmiféle kedvezőtlen megkülönböztetésben sincs része. Másrészt az annyit hangoztatott egyenlőség eszméje nem a mesterségesen létrehozott természetellenes egyenlőségen alapszik. A beoltott és az oltást elutasító közé – járványbiztonsági szempontból - éppen úgy nem lehet egyenlőségjelet tenni, mint a  férfi és a nő, a munkát vállaló vagy azt elutasító stb. egyének közé.
8. A minap olvashattuk, hogy a nép ügyvédje szerint alkotmányellenes Romániában az egészségügyi dolgozók és a szociális otthonok alkalmazottai számára a védettségi igazolás kötelezővé tétele, mivel korlátozzák a munkához való jogot, sértik a jogegyenlőség elvét, és hiányzik a parlamentben elfogadott erre vonatkozó törvény. Szánalmasnak tartom az ilyen fajta demokrációsdit, amikor a baj nemcsak az ajtón kopogtat, hanem már „harcolni kell a barikádokon”. A képzeletbeli fegyvert előre tartva és nem hátrafelé szegezve.
9. Ebben a modern kori „világháborúban”, amelyet a már-már önmaga fölé fejlődött emberiség a piciny koronavírus ellen vív meg, túlbeszélés helyett hiteles és következetes informálással, az álhírterjesztők elleni kemény fellépéssel, az intézkedések következetes betartásának szigorú ellenőrzésével lehet hatékonyan fellépni. Keménykezű vezetőkre, szigorú hatósági képviselőkre, következetes határozatokat hozó testületekre, önfeláldozó polgárokra van szükség a bajban. Nem karosszékben megfogalmazott bírálatokra, de még a paragrafusok lapozgatására sem. Háborúban más a helyzet, mint békeidőben. Miközben az sem tagadható, hogy sikeresebb kommunikációra lenne szükség, a hiteles információk túlsúlyára, helyenként több hozzáértésre és jobb szervezettségre.
10. Az okos ember a vírustól fél, míg a buta az oltástól – olvastam nemrég. Vagyis: az okos ember beoltatja magát, a buta nem tesz semmit az ellen, hogy elkapja a vírust. Sőt, még a rokonok, barátok, ismerősök körében tomboló járvány sem elég figyelmeztető jel számára. Álljon előttünk az egyszerű népi bölcsesség: „az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem”.

Dr- Nagy Lajos - Sepsiszentgyörgy

Felveszem a vakcinát (kesztyűt)!

Mintegy hat és fél évtizeddel ezelőtt olyan orvosi egyetemre jártam, amelynek tanárai, professzorai még azokban a gimnáziumokban érettségiztek, ahol a latin és az ógörög nyelvek mellett logikát, retorikát és a szép magyar beszéd iránti igényt is tanultak. Nem csoda, hogy nekünk is szép magyar mondatokból felépített előadásokat tartottak, és a vizsgákon tőlünk is elvárták a helyes, szabatos fogalmazást. Ma is emlékszem dr. Kelemen László professzor indulatos szavaira, amikor az egyik vizsgázó kollégámat kioktatta arról, hogy a vezetése alatt álló klinika nem „fertőző klinika”– ahogy véletlenül kicsúszott a száján –, hanem a „fertőző betegségek klinikája”. „Ne akarjunk újítani, rövidíteni helytelenül, ha kell, ha nem!”. Aztán példákat hozott fel a nyelvújítás-kori furcsaságokból, amely szavak egy része – mint például a „virmász”(virágokat mász) szó, amivel a rovar szót akarták helyettesíteni –, hál’ Istennek, nem honosodott meg, de sok szerencsétlen szóalkotás, mint például a szivar szó megmaradt. Azt még megértem, hogy „szi” (szí(v), de hogy miért „var”, azt már nem” – mondotta.

Az utóbbi két évben a Covid–19 járvánnyal kapcsolatos tudósításokat hallgatva, olvasva, sokszor én sem értettem, hogy miért var a var, és sokszor gondoltam arra, vajon most hogy vélekedne Kelemen professzor úr arról a különleges nyelvezetről, amelyet tudósítók, újságírók, orvosok, politikusok – kicsitől nagyig – használnak a megfelelő, szép magyar szavak helyett.

Kezdjük mindjárt a pandémia szóval, amelyet ugyan használ az orvostársadalom, de a médiumoknak nem kellene feltétlenül használnia, mert átmegy a nagyközönség tudatába is, noha jelentését nem pontosan ismerik. Pedig számukra sokkal érthetőbb és szebb a világjárvány szó megismerése! Aztán folytassuk a vakcina szóval, amelynek két jelentése is van: oltóanyag és védőoltás. Mindkét szó tökéletes szép magyar szó, mégis lépten-nyomon azt halljuk: „vegye fel a vakcinát!”, „regisztráltassa magát a vakcinára!”, „megérkeztek a vakcinadózisok!”. Nos, ezekben a rövid mondatokban nemcsak az oltóanyag vagy védőoltás használatának hiánya bánt, hanem az is, hogy az előtte lévő szavak sem odavalók. Ha igényesek lennének az azt leírók, kimondók, más szavakat használnának.

Általam soha nem hallott kifejezés az, hogy „vegye fel a vaccinát!”.Honnan? Talán leesett a földre? A kabátomat, a nyugdíjamat felveszem, de magamat beoltatom. Én a sokat hangoztatott regisztráltatás helyett is inkább azt írnám: „Jegyeztesse elő magát”, vagy „kérjen időpontot”, esetleg „iratkozzon fel a védőoltásra” A „megérkeztek a vakcinadózisok”-at is lehetne így írni szebben és egyszerűen: megérkezett a védőoltások (vagy az oltóanyag) egy része.

Aztán egy soha nem hallott igen-igen furcsa mondatot hallok, olvasok egyre gyakrabban, szép példájaként, hogy hogyan honosodnak meg helytelen, szükségtelen „nyelvújítások”: „Nem nagy az oltozkodási kedv.” Nekem az oltozkodásról inkább a tűzoltás, mészoltás, gyümölcsfa-oltás jut eszembe, mert én ezzel a szóval – bár lassan aggastyánkorba lépek – soha nem találkoztam, sem laikus, sem orvosi körökben. Én annak idején beoltottam a gyermekeket (ha volt kedvük, ha nem!), vagy beoltattam magam tetanusz ellen, vagy más szavakkal védőoltást végeztünk, védőoltásban részesítettük az illetékeseket, de sohasem oltakoztunk.

Követtem  az interneten azt a vitát, amit neves nyelvészek (Balázs Géza, Lengyel Klára, Horváth László, Minya Károly) és a nyelvészkedők  folytattak  e  szokatlan ige használatának jogosságáról vagy jogtalanságáról. Nagyon érdekes volt olvasni ezeket, és egészen biztos igazuk van a nyelvészeknek: „a szó és képzése beillik a magyar nyelv rendszerébe” . Nos,  ezen érvektől függetlenül, nekem, nem mint nyelvésznek, de mint  fél évszázadon át gyakorló orvosnak az a véleményem, hogy akár jogos akár nem az oltozkodni  ige használata,  ne terjesszük el! Valahogy sérti a fülemet, és gondolom másét is. Maradjon ott ahol eddig volt! Az orvosi szóhasználatban eddig sem volt honos! Ha előfordult volna, a fertőző betegségeket és a járványtant is tanító, nyelvészkedő Kelemen professzor úr biztosan nem hagyta volna ki!   

Elhangzik az a felhívás is, hogy aki „behívót kap, az jelentkezzen az oltóközpontban!” Amikor én orvosként működtem, akkor ez a behívó a katonai alakulathoz való bevonulási cédulát jelentette. Mi értesítettük oltáskor a szülőket szóban vagy írásban. Igaz, azóta megszűnt a sorkatonaság, feleslegessé vált a behívó szó. Az illetékesek talán úgy gondolják, hogy itt alkalmas lesz használni?

A nyelvészeti jellegű felsorolás mellett elég gyakran előfordul egy igen durva szakmai tévedés is, amikor a járványról beszélők, cikkezők – nem is kevesen – szérumot mondanak, írnak a vakcina helyett (példaként a legutolsó a Semmelweis Hírek 2021. szeptember 2-i számában olvasható). Igaz ugyan, hogy a szérumadás is védőoltás, de passzív védőoltás, amikor a betegségen átesett ember (vagy kórokozóval beoltott állat, néha ember) vérszérumából előállított, tisztított ellenanyagokkal próbálják megkötni a vírust, baktériumot vagy annak mérgeit. A Covid–19 vírus elleni védőoltásnál azonban egészen másról van szó! Itt aktív védőoltást alkalmazunk – azaz alkalmaznak az illetékesek–, a mostanig előállított, immár több mint hat féle oltóanyaggal, amelyekkel ellenanyag-termelésre serkentik a szervezet védősejtjeit. Ezen oltóanyagok neve helyett szérumot írni nagy hiba, s nagy tudatlanságukról tesznek tanúbizonyságot annak használói!

Mindezeket a magam zsörtölődése mellett dr. Kelemen László, a marosvásárhelyi OGYE Fertőző Betegségek Klinikája egykori tudós professzora emlékének is adózva írtam.

* * * * * * * *

An tán té nusz, szó raka té nusz

Szó raka tiki taka ala bala bam buz ka. Ki ismeri ezt a mondókát?

Volt egyszer egy sumér konferencia többek közt egy angol tudós tartott előadást arról, hogy megfejtett egy töredékes sumér agyagtáblát amin szerepelt egy sumér ima. Elkezdte mondani „Anta Dunguz, szur-raga Dunguz ... Ekkor felállt a három magyar tudós, aki részt vett a
konferencián, és elkezdték énekelni,hogy: Antanténusz, szórakaténusz,
Szóraka-tiki-taka-alabala-bambusz Az angol tudósnak kiestek a jegyzetek
a kezéből, és csak annyit tudott kinyögni, hogy önök ezt honnan tudják?
Azt válaszolták, hogy nem tudják, honnan, valószínűleg még gyerekkorunkban tanulták a szüleiktől vagy a nagyszüleiktől. „Anta Dunguz, szur-raga Dunguz, szur-raga digi-daga ala-hala Bambu0” A nyersfordítás: „Kelj föl Dunguz, szülj reggelt Dunguz, Szülj reggelt, áradj, terjedj, vágjad, űzzed Bambuszt!” A suméroknál ugyanis a Dunguz a Nap (istenség), a Bambuz az éj (sötétség istene) volt. Ennek a mondókának a kissé már eltorzult változata, amit mi tudunk.

Pass László debreceni teológus 1940-től részletesebben foglalkozott a mondókával. Fritz Hommel, Friedrich Delitzsch, Franz Brünnow és Anton Deimel akkoriban elérhető munkái alapján, arra jutott, hogy eredetileg nem kiolvasó vers, hanem kb. 10-12.000 éves sumér – ősmagyar, Tammuz-hoz szóló Nap-köszöntő zsoltár, ősi pentaton dallammal. Mintegy 5000 éves sumér napima.

Pintye Tamás

Társadalommérnökség, avagy sorsügynökség

A digitalizáció a 1980-as évek óta hatványozottan fejlődik. Ez a magas frekvenciák és a tárlókapacitás exponenciális növekedésével vált lehetővé. A szuperszámítógépek, a hálózatelméletek gyors fejlődése, és az egyre sebesebb világháló új technológiák kipróbálását tette lehetővé.

Az ezredfordulón már bejelentették, hogy megvan az emberi genom teljes „térképe”, azaz a DNS teljes állományát már értelmezni és módosítani tudták, a szuperszámítógépeknek köszönhetően.

Az elmúlt két évtizedben az emberiség csak kapkodja a fejét a sok felfedezés és újítás nyomán. És közismert, hogy bármilyen felfedezésre rögtön felfigyelnek a hatalom emberei, és kidolgozzák, hogyan lehet abból fegyvert vagy bármilyen elnyomó eszközt kialakítani. Kiszivárgott az is, hogy a világ tudósainak és legjobb szakembereinek szinte a fele dolgozik, tudatosan vagy tudtán kívül is olyan technológiákon, amelyeknek az emberiség jólétét kellene szolgálniuk. Szinte versengve dolgoznak titkos laborokban és kísérleti bázisokon, számunkra szinte futurisztikus eszközökön. A legnagyobb tragédia pedig, hogy világunk rejtett vezetői annyira elszántak egy világkormány létrehozásán, hogy a legújabb technológiák élőben, embertömegeken történő kipróbálásától sem riadnak vissza. Felsorolni sem lehet, tele van velük a Net is, csak még utána kell keresni. Tudományos tanácskozásokon foglalkoznak a biorezonanciás módszerekkel történő génmanipulációval, a mikrohullámú információ-kisugárzással, amellyel az agyra sokféle hatást tudnak gyakorolni.

A legújabb szörnyűség pedig nem más, mint az a tény, hogy a gyógyításra szánt eszközökkel egész társadalmakat befolyásoló kísérleteket folytatnak. Mintavétellel megszerzik a DNS-edet, betáplálják egy szuper-számítógépbe, és a mező alapú biokóddal hatást gyakorolnak szervezetedre. Egy adott betegség tüneteit tartalmazó mintát küldhetnek el neked, mert teljes hozzáférésük van a biorezonanciádhoz. Ezen rezgéseken keresztül összekapcsolódik az adó és a vevő, azaz az emberi agy.

Ez a hullámsáv olyan, mintha egy szupergyors hálózattal lennél rákötve egy wi-fi re. Ha ezt az összeköttetést stabilizálják, rád hangolva sugározni tudnak neked hangokat, képeket, gondolatokat, sőt érzelmeket, amelyek direkt az agyadban jelennek meg, olyan hatást keltve, mintha az valóságos lenne. Így teljesen manipulálhatóvá válsz. Felülírhatják gondolataidat, befolyásolhatják akaratodat és cselekedeteidet!

A kívülről érkező információk saját gondolatforrásként jelennek meg, így észre sem veszed a manipulációt. Ezzel a módszerrel tömegesen rá lehet venni az embereket, hogy elfogadjanak akár egy egész új világrendet.

Mindezt fegyverként is fel lehet használni, egy népcsoportot ráuszítani a másikra. Hatása borzalmas és ördögi, Ez a sorsügynökségi technológia, vagy nagy méretekben társadalom mérnökség. Minden, amit a programban elterveztek, már halad előre, és alkalmazzák is, mint a globalizációt elősegítő eszközt.

lehet, hogy az illúziók világában élünk?              

Szerkesztői megjegyzés:

Tessenek elgondolkodni a tudós előadásán:   Virusokról másképpen

A MAGYAROK ÉS A FÖLDÖNKÍVÜLIEK

Amikor Enrico Fermi Nobel-díjas atomfizikust megkérdezték, hisz-e a földönkívüliek létezésében, így válaszolt: Már itt vannak közöttünk… magyaroknak hívják őket.

Legendás tudásuk, zseniális fantáziájuk, egymás közt beszélt különös nyelvük, furcsa angol kiejtésük miatt amerikai tudós-körökben tréfásan marslakóknak nevezték azt a mintegy 50 magyar tudóst, akiknek a XX. század legnagyobb felfedezéseit köszönheti a világ.

Egy amerikai tanulmány szerint a XX. századot Budapesten készítették elő, hiszen magyar anyanyelvű volt, és valamelyik híres budapesti iskolában tanult szinte minden tudós, aki a XX. századot meghatározó számítástechnikát, az atom- és űrkutatást elindította, továbbfejlesztette.

Neumann, Szilárd, Wigner, mars ki a Városligetbe! – Ezt nem három vásott kölyöknek mondta a számtantanár, hanem három matekzseninek: Neumann Jánosnak, Szilárd Leónak és Wigner Jenőnek, akik osztálytársak voltak Budapesten a Fasori Gimnáziumban, s oly döbbenetes volt a matematikai tudásuk, hogy dolgozatírás helyett inkább levegőzni küldte őket a tanáruk, hiszen pillanatok alatt megoldották a legnehezebb feladatot is.

Később mindhárman világhírűvé váltak. Wigner Jenő az atomreaktor, Szilárd Leó az atombomba, Teller Ede a hidrogénbomba feltalálója. Tudásukkal hatalmas erőt szabadítottak ki a palackból, de mindhárman tiltakoztak az ellen, hogy háborús célra, emberek ellen használják az atomenergiát.

Neumann János a számítógép atyja, korának egyik legnagyobb lángelméje. Az általa 1943- ban megépített computer akkora volt, mint egy szoba, de kétségtelenül ez az őse a mára már táskányira zsugorodott számítógépeknek. Neumann János Eisenhower amerikai elnök tanácsadója volt, ő beszélte le Kína megtámadásáról. Halálos ágyánál a hadsereg magas rangú tisztjei váltották egymást, nehogy lázálmában katonai titkokat beszéljen ki. Fölösleges volt. Neumann János haláltusájában magyarul beszélt…

Kemény János a legelterjedtebb programozási nyelv, a Basic nyelv és a világot meghódító e-mail rendszer megalkotója.

Simonyi Károly fejlesztette ki az Excel táblázatkezelő programot, õ a híres Microsoft cég második embere, Bill Gates neki köszönheti, hogy a világ leggazdagabb emberévé válhatott.

Lovász Lászlót és Bélády Lászlót a szoftverfejlesztés,  Gróf Andrást a mikroprocesszorok illetve a személyi számítógépek megalkotása miatt tartják az informatikai forradalom legnagyobb alakjainak.

Lánczos Kornél kiváló elméleti fizikus és matematikus Einstein munkatársa volt, akinek azt írta a relativitáselmélet megteremtője.

A magyar tudósok különösen vonzódtak a repülés tudományához. A levegőt meghódító felfedezéseik évtizedekkel megelőzték korukat.

Asbóth Oszkár az Arad megyei Pankotán született, Aradon tanult. Kármán Tódor munkatársaként a helikopterek történetének kimagasló alakja. A Kennedy elnök által kitüntetett, harminc egyetem díszdoktorává avatott Kármán Tódorról a Holdon és a Marson krátert neveztek el. Õ az első helikopter és a sugárhajtású repülőgépek kifejlesztője.

Kármán kutatásai alapján valósulhatott meg a hangsebességet túllépő repülőgép és a rakétatechnika.

Fonó Albert a sugárhajtás elvének atyja.

A Hoff Miklós által kifejlesztett vékony falú szerkezeteket alkalmazzák ma is világszerte a repülőgépek, űrrakéták, tengeralattjárók építésénél.

Bay Zoltán az űrkutatás úttörője. 1946-ban amerikai kutatókkal egyidőben sikerül Budapesten felállított radarjával a Holdra jeleket irányítania, és visszhangot érzékelnie.

Szebehelyi Győzőnek döntő szerepe volt abban, hogy az amerikaiak eljutottak a Holdra: õ tervezte meg az Apolló űrhajók pályáját.

Csonka János és Bánki Donát nevét mindenkinek ismernie kellene, aki autóba ül: a világon burrogó sok száz millió benzinmotor mind az általuk feltalált porlasztóval működik.

A benzint levegővel keverő karburátor ötletét egy virágáruslánytól „kapták”, aki vékony csőbe levegőt fújva permetezett vizet a rózsákra.

Ma stresszes napom volt” – meséled édesanyádnak, de vajon tudod-e, hogy a stressz fogalmát magyar tudós, Selye János ismerte fel, és határozta meg pár évtizeddel ezelőtt.

Mihály Dénes a televíziós közvetítés, a hangosfilm, Goldmark Péter a színes televízió,

Csicsátka Antal a sztereó technika feltalálója. Rubik Ernő zseniális találmánya, a világot meghódító bűvös kocka nem gyerekjáték – bár lehet, hogy nektek is sikerült már kiraknotok mind a hat oldalát. Valójában igen bonyolult matematikai tudást igényel mind az alkotó, mind a játékos részéről.

Hat amerikai elnöknek magyar tudós volt a tanácsadója.

Teller Ede anyanyelvünkben találta meg a titkot: „Bámulatos és hatalmas a szép magyar nyelv kifejező ereje és hatása a magyar fiatalokra. Életem legnagyobb tudományos felfedezése, hogy csak egy nyelv van, és az a magyar.”

Forrás: Világfigyelő                

Pintye Tamás

A JEL, A TE JELED

Az Univerzumban minden kommunikál, szinte mindennel. Amióta nagyot ugrott a rezgések tudománya és rájöttek, hogy az egész kozmikus térre kiterjedő tulajdonságai vannak a hullámoknak, szinte már mindenki tudja, hogy ezek viszik, szállítják az információt. Az információ a jelek sorozatából, és ezek változatosságából áll. A hullámok világában a „ráültetett” jelek nem másak, mint maga a vivő hullám valamelyik paraméterének a megváltoztatása, azaz modulálása. A vivő hullám pedig a térben terjedő elektromágneses hullámok, a szilárd és folyékony közegben pedig a hangrezgések.

A Jel és jelek tudománya ma már könyvtárnyi anyagot tesz ki, mégis mindig „van új a Nap” alatt. A legújabb felfedezések a Jelek hollétének megtalálására a biológiában történt, sőt a genetikában, emberi testben, szinte mindenütt. A sejtek falán biológiai receptorok protein antennák vannak. Ezek sajátosak minden ember számára, bár hasonlóak mégsem azonosak. A saját receptorok, azaz antennák saját frekvenciával rendelkeznek, tehát ők fogják fel a Te jeledet. A jelet nem a sejt adja ki, hanem mivel a sejt falán kívül vannak a jel is kívülről érkezik. A tested egy átmeneti fizikai megtestesülése a kívülről érkező információ halmaznak.

Ha majd ez a test a Tied, egyszer elromlik vagy elpusztul, ez nem azt jelenti, hogy az adás végleg megszűnt. Amikor majd egyszer jön a következő test, amelyik fel tudja fogni, amelyre rá tud hangolódni a Te jeledet, újra a Te műsorod fog tovább menni. Tehát a jelek sokasága, amely hordozza a programot újra reinkarnálódik, azaz testet ölt. Ha ezt megérted rájössz, hogy nem tudsz végleg meghalni. A testet úgy is fel lehet fogni, mint egy biológiai jelfelfogó gépezetet, amely tovább viszi a Te életed programját. A jel célja, hogy az anyagon keresztül (tested) teremtők legyünk. Az emberi faj, egy nagyon erőteljes lény, de csak addig, amíg elkezdik programozni, azaz az egyéni jelet összezavarni. Így betegednek meg az emberek, bennük összezavarodnak a frekvenciák és beáll a testi-lelki káosz, azaz a félelem. A félelemmel lehet az embert eredeti céljától, küldetésétől elterelni. Mi több a félelemmel elfelejtjük kik is vagyunk, honnan jöttünk s hova kéne tartsunk. Elszakadunk a boldogságtól, s elfeledjük, hogy teremtsünk, mert mi is teremtők kellene, hogy legyünk.

A félelemmel való besugárzás, megakadályoz abban is hogy itt ezen a Földön megteremtsük a mennyországot, azaz egy harmóniában élő civilizációt. Ez a bolygó nekünk teremtetett, alakult ki évmilliók alatt, s ezt már egy jó ideje a gonosz erők minden áron megakadályozzák. Fegyverük a félelem erősítése, bármiféle módszerrel.

A gonoszok diszharmonikus erőkkel keltenek félelmet, mert ők a káoszban érzik jól magukat. Ott kissebek a rezgések, ez nekik kedvező világ, és céljuk hogy csökkentsék a fejlettebb felfelé törekvő lényeket. A magasabb rendűség felé tartók magasabb rezgésekkel rendelkeznek és bennük megteremtődik a harmónia, ami a káosz ellensége.

No de mi állíthatja le a félelmet? Csak egy ilyen fogalom létezik:  a szeretet!

Ha szeretet elég erős benned, akkor legyőzöd a félelmet, ehhez pedig még kell valami fontos folyamat, a harmónia megteremtése, főleg benned, bennünk, mindenkiben.

A jelenlegi világunkban most háború dúl, a káoszteremtő gonosz erők és a még szeretettel rendelkező és még kevesebb számú bátor emberek között.

Nem szabad a hazug médiára, politikusokra figyelni, kerülni kell az agresszív híreket. A gonosz erőket szolgáló média belénk mantrázza, sulykolja, a félelmet. A statisztikai adatok hamis szajkózásával, és a társadalmi csoportok összeuszításával érik el céljaikat.

A szeretet és a belső harmónia erősítésére a legjobb módszer a spiritualitás, az eszköze pedig a yóga és meditáció. Sok gyakorlat kell hozzá, mert a saját rezgésed felemelését nem adják ingen. Ahelyett, hogy a „szennycsatornákat” figyeld, inkább fejleszd magad, emeld a saját frekvenciád azaz rezgésed, ez által kikerülsz a gonosz besugárzó hatóköréből s boldogabb leszel. Segítsd embertársaidat is, ez által erősebek lesztek, s kialakul a kollektív tudat is, ami majd elhozza a társadalmi harmóniát, a Földi Mennyország felé vezető utat.

PINTYE TAMÁS                                                         Szeretnél e túlélő lenni?

Látod, érzed, átszenveded a mi világunk meg van bolondulva. Sajnos ez a fajta növekményes berendezkedése a mi civilizációnknak megbukott, tarthatatlan. Még egy darabig görcsösen ragaszkodnak hozzá az irányítók, gazdagok, a befolyásosak, de hamarosan menthetetlenül összeomlik. A bajok fő okainak főleg a harácsolást és a gátlástalan, erkölcstelen médiát tartom, amelyik kiűzte az emberekből a maradék bizalmat, szolidaritást és szeretetet.

A gazdaság, irányítói pedig csak a mennyiséget, az anyagiasságot a növekedést szajkózzák, a hazug médián keresztül, miközben a minőségi életforma a néptömegeknek elérhetetlen.

Tudod én fizikus is vagyok, és tudom, hogy van egy olyan tulajdonsága is a világegyetemnek amit inerciának neveznek, azaz "tehetetlenség". A hosszú-hosszú időkön keresztül minden folyamat szépen stabilizálódott és törekedett az önfenntartó harmóniára.
De amikor  a felhalmozódás, a bolygó kiszipolyozása, úgy természetnek, mint embereknek átbillen az inercia kritikus értékén, akkor jön a nagy lavina effektus. a gyors leépülés, az összeomlás. Nos ez lavinaszerűen megy végbe, felgyorsulva.

Ha megfigyelted pár évtizede még úgy tűnt, hogy nincs baj, de azért érezhetted, hogy semmi sincs rendjén, s eltelt pár év és íme kezd minden a feje tetejére állni. A leépülés szinte a furkósbot szintjég fog lezuhanni. Ellenben csak innen lehet majd egy új világot kialakítani.
Majd az az Újvilág a szereteten, önzetlenségen és kölcsönös segítőkészségen alapulhat. Nincs más alternatíva, minden rendszer és izmus megbukott.

No és van e alternatíva?

Talán van. Én kicsiben elkezdtem a készülődést, nemcsak szemlélője vagyok a megromlott világ bukásának. Ha anyagilag nem is tudok felkészülni, de lelkileg igen.
Most a túlélésre kell berendezkedni. Az arra érdemes barátaim, megszólítottam és kértem a saját érdekükben, hogy alakítanak ki, kis önvédelmi és önfejlesztő túlélési csoportokat.

Még annak idején, amikor szaktantárgyakat tanítottam, a „felnőttebb” diákjaimnak a ránk leselkedő katasztrófákra, a mi civilizációnk fő problémáira. Talán valami foganatja volt.
Szerintem, aki tudja és túlélési esélyeit meg szeretné növelni, össze kéne hívniuk egy-egy társaságot és elmondani nekik a lehetőségeket. Ne ölbe tett kézzel várják az összeomlást.
Én megértem, hogy sokan lehurrogják, de a Teremtőben vetett hitet is erősíteni kell, szeretetben élni és pozitívan gondolkodni. De már ez sem elég, mert cselekedetek nélkül semmit sem ér az elmélkedés. (A túlélési lehetőségről majd később írok részletesebben)

Isten is mondá: "segíts magadon és én is segítelek".

Az ember cselekvő lény (kapzsisága miatt el is rontott alaposan mindent) de szintén cselekedve kell kimásszon belőle. Virtuálisan álmodozva hiába várjuk a csodát, -majd Isten kikaparja nekünk, vagy jönnek az UFÓ-k és megoldják! :)) magunkért is kell tennünk, mert Istennek is tetszenek a jó cselekedetek!

Mindennek a titka a SZERETET és HARMÓNIA.

Meghaladott Orwelli fantázia !

David Icke közel 30 éve figyelmeztet egy eljövendő orwelli társadalomra, amelyekben rabszolgasorba döntik az emberiséget a pénzügyön, a kormányon, a médián és a lakosság folyamatos megfigyelését végző titkosszolgálatokon keresztül. David a könyvein keresztül a világ valódi működését és a háttér hatalom hatását mutatja be a mindennapi életünkre. Korábbi könyveiben ijesztő pontossággal találhatók előrejelzések a globális, mindannyiunkat érintő eseményekről. Ilyen például az ikertornyok összeomlása.
Legújabb könyvében (Ez Van Kiadó adta ki), és a különösen magyarra szakosodott előadásában leginkább arról beszélt, hogy milyen problémákkal nézünk szembe ma, és mi az, amit egyéni szinten tehetünk, hogy ezt megoldjuk.
A 2 részes nagy előadásának első részében a világuralomra törő háttérhatalom meghatározó személyeiről és vérvonalairól, majd a hálóról, a Darpáról és a közösségi média jogtalan, bűnös cselekedeteiről beszélt. A DARPA (Defense Advanced Research Projects Agency, azaz Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Ügynöksége; korábbi nevén ARPA) az USA Védelmi Minisztériumának kutatásokért felelős részlege, szoros, ellenőrző kapcsolatban van a nagy közösségi lapokkal (az oroszt nem ellenőrzik lásd https://vk.com/ ).
Beszélt az ISIS létrehozásáról, az USA jogtalan háborúiról, a hamis zászlós támadásokról a terrorizmus elleni törvények miatt... Az EU-ról elmondta, hogy az a háttérhatalom eszköze, a NATO-val kapcsolatban képet mutatott, rá volt írva, hogy terrorista (megjegyzem, hogy ezeket már mi is rég megírtuk, meg elmondtuk sokszor)...
A DARPA független a többi hagyományos katonai kutatás-fejlesztéstől és közvetlenül a védelmi minisztérium felső vezetésének van alárendelve. Körülbelül 240 munkatársa van (ebből 140 műszaki) akik mintegy évi 3,2 milliárd dolláros költségvetéssel dolgoznak. Ezek a számadatok évről évre változnak, mivel a DARPA rövidtávú (2-4 éves) kutatásokra koncentrál, melyeket kicsi, a feladatra összeállított kutatócsoportok végeznek.

Beszélt az új 5 G rendszer és a Wi-Fi ultramagas sugárzás káros hatásairól, függőséget okozásáról -- a digitális heroinról, Aldous Huszley, Szép új világ c. könyvéről. A mesterséges intelligencia, az okos port, okos hálózatokat, emberi energetikai hálózatot hoztak-hoznak létre az emberi agy működésének a megváltoztatásáért -- leginkább a fiatalok összezavarásáért, elbutításáért -- csökkenteni a szabad akaratot és a véleménynyilvánítást...
150 tudóst bíztak meg a szintetikus DNS és a mesterséges, nem nélküli, transgender ember létrehozására... Ezt a "szép új világot" a világ uralására akarják használni -- néhány beteg lelkű pszichopata személy akarja irányítani a 7.5 milliárd embert...
Dr.Richard Day 1969-ben mondta, hogy gerinctelen férfiakra (és nőkre) van szükség, megtiltják, hogy szabad véleményed legyen... Megjegyzem, hogy ennek az erősödését tapasztaltam meg az elmúlt 1.5 évben itt a lapomon. A Szilícium-völgyben dolgoznak az információ irányításán, az elnyomóiknak nem tetsző vélemények megjelenése előtti cenzúrázáson, a mesterséges intelligencia fejlesztésén -- erre akarják bízni nagy részben majd a világhadsereg vezetését.

David beszélt Orwell 1984 c. könyvéről, a tudatos sáv leszűkítéséről, a zsarnokság erősítéséről, a "könyvek és vélemények digitális elégetéséről"-- ne legyen vita...
Az előadása 2. részében beszélt a matrix - szimuláció világáról, változtassuk meg az érzékelésünket -- folyamatosan manipulálják ezt a pszichopata politikusoké s a velük összefonódott főáramú média (tisztelet a kivételnek). Az emberek félelembe tartásáról, az alacsony frekvencián lévő emberekről. Az emberek ellen bevethető sugárzó fegyverekről pl. a tüntetéseknél.
Az univerzum központjáról, a nagy szellemről, az energia csakrákról, az agyféltekékről, az arra ható elektromágneses erőkről.
Beszélt még a fejvilágról és szívvilágról -- a fej a börtön -- a szívvel tudsz kijönni onnan. "Rossz és jó farkas van az emberekben"-- az nyer, amelyiket többet eteted.
1990 körül sok látóval találkozott, azt mondták neki, hogy rezgésbeli váltás jön -- válaszút előtt állunk -- fasizmus- vagy a szabadság kora között kell választanunk. Megjegyzem, hogy ezt rosszul látja, mert a kommunizmus, a nácizmus (sokkal inkább, mint a fasizmus), meg a mostani pénzuralmi globalizmus egy tőről fakad.
A vége előtt még beszélt a hazugságok koráról -- a posta pecsét világról -- az ez elleni fellépésről -- az erőszakmentes engedetlenségről, az együtt nem működésről, az erőszakmentes kommunikációról

-- az emberi tudatosság emeléséről -- azzal zárta, hogy nagyon eljött az ideje !!!

*

Mindezek megjelentek ragozva vagy ragozatlanul, vibrálva, villogva, hadarva, selypegve, motyogva, nyávogva, természetesen tegeződve és tépett, trendy teddy trikókon, továbbá többnyire tarka, tengeren-túli tökfödőkkel takart tar koponyákból terjesztve.

Az elmúlt két évben nem túl hosszú levelekkel fordultam az általam illetékesnek vélt intézmények, hivatalok vezetőihez (Áder János, Kövér László, Trócsányi László, Varga Judit, ….. államtitkárok, képviselők, Médiahatóság, kamarai elnökök, főszerkesztők, tanszékvezetők, stb.) is. Leveleimre az egyre romló, angol-kóros köznyelvi állapotok, meg a parlamenti stílussá előlépett kocsmai trágársággal támogatott tettlegesség késztetett. Véleményem szerint, ma már az Alkotmányunknak nemcsak a szellemét, hanem állami és hatalmi szóval (pontosabban hatalmi hallgatással) még a betűit sem veszik figyelembe az országban. Pedig a köztársasági Elnök úr 2020. december 2.-n a MaSzeSz tudományos konferenciáján azt is mondta, hogy „…ma már nem elvi döntéseket kell meghoznunk, feladatunk az, hogy a közös cél eléréséhez szükséges lépésekről, a végrehajtás módjáról, időtávjáról, a finanszírozás feltételeiről beszéljünk. …”

Elsőként arra kértem a felelős beosztásokban és megfelelő hatáskörrel felruházott, törvény- meg rendeletalkotói kétharmados lehetőségekkel illetve igen jelentős közvetlen pénzügyi befolyásokkal is bíró (de ezekkel eddig nemigen élő) tisztségviselőket, hogy védjék anyanyelvünket. Például: mielőbb tegyék meg a szükséges intézkedéseket --ha kell, a JÓNAK LENNI JÓ mintájára szervezett JÓT JÓL ÍRNI HAZAFIAS KÖTELESSÉG, NEM CSAK POLITIKAI – VÁLASZTÁSI JELSZÓ mozgalom szervezésével anyanyelvünk megvédése és írásképének őrzése érdekében.

Másik kérésem azt volt, hogy éljenek hivatali lehetőségeikkel, tegyenek javaslatot a 2001 évi XCVI. törvény módosítására, vagy egy újabb, hatásosabb nyelvvédő jogszabály megalkotására és alkalmaztatására. Javasoltam, hogy a módszer és a részletek megismerése érdekében tanulmányoztassák az Innovációs minisztérium érintettjeivel (és hadaróival, ha Ők az illetékesek, vagy azokkal, akikre tartozna) az észt állam (szintén EU tag!) nyelvvédelmi szövegeit.

A címzettek jelentős része (NMHH, HÍR TV, KARC FM, elnökök, hivatalnokok, stb.) válaszra se méltattak, DE:

Áder János köztársasági elnök úr irodavezetője, Nagy Bercel igazgató úr a KEH/ 01619-2/2019.03.28. jelű levelében javasolta, hogy a Magyar Nyelvstratégiai Intézethez (Bp. Nádor utca 36.; kapcsolat@manysi.hu) forduljak észrevételeimmel, mert a köztársasági elnöknek alkotmányos helyzetéből adódóan nem áll módjában tudományos kérdésekben konkrét intézkedéseket tenni, kezdeményezni.

Javaslatát megfogadtam, 2019. április 29.-n kapcsolat@manysi.hu címre küldtem levelemet. Választ tőlük, azóta sem kaptam. Ám történt valami, de az is csak magyar gondolat gondjaimat szaporította:

From: Juhász Judit
Sent: Wednesday, June 12, 2019 4:25 PM
To: 'molnajanosadr@t-email.hu'
Subject: Tóth Attila igazgató úrnak küldött levél

Tisztelt Molnár János Úr!

Nagyon köszönöm figyelmességét, s őszintén sajnálom, hogy – az időközben bekövetkezett szervezeti átalakítások miatt – Tóth Attila igazgató úrhoz nem jutott el levele az elvárt hivatalos úton. Utólagos engedelmével én most megpróbálom továbbítani írását a címzettnek.

A magyar nyelv ügye iránti szeretetét tisztelettel megköszönve szeretettel üdvözlöm:

Juhász Judit

Potápi Árpád államtitkár úrnak 2020.09.20-án küldtem a hasonló témájú, segítséget, az anyanyelvünk védelmét kérő levelemet. A NFÁT/152/2/2020.09.28. jelű válasz levelében Ő is sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy nyelvstratégiai kérdésekben nem illetékes és azt javasolta, hogy a Magyar Nyelvstratégiai Intézethez (Bp. Nádor utca 36. kapcsolat@manysi.hu) forduljak észrevételeimmel.

Az nem zavart sem a Sándor palotában, sem a máshol dolgozó írástudó, jól fizetett jogvégzett nyelvhasználók és jogszabályokat szerkesztő – alkalmazók közül senkit, hogy az általuk megnevezett Intézetet a 206/2018. (XI.10) Korm. rendelet korábban már megszüntette, miközben a köztársasági Elnök úr számtalan helyen és alkalommal podkaszt előadásokat tart azóta is környezetvédelmi, vízgazdálkodási, energetikai és más kérdések tudományos megállapításaival kapcsolatosan tett, vagy teendő intézkedéseket javasolva és bírálva.

Sem őket, sem a többi némán maradtat nem zavarja azóta sem az, hogy nyelvünk leglátványosabb és legszélesebb körében használatos eszközének szégyenletes hibája ellen senki nem tett semmit, s egy szót sem szól. Arról, hogy a magyar televíziók hivatalos (állami?) közcsatornáinak (M1, M2, M3 DUNA, M4 SPORT, M5 Kultúra, M6 DUNA WORD) teletex oldalainak szerkesztői és üzemeltetői nem ismerik, nem használják a magyar ábécé betűit. Vagy, ha ismerik is, akkor sem használják az á,Á, í,Í, ó,Ó, ú,Ú, ű,Ű ékezetes betűket. Ezt a gyakorlatot kifogásoló leveleim ugyancsak válasz és ékezetek nélkül maradtak.

Most Önt is kérem tisztelt Miniszterelnök Úr: segítsen, javasoljon, változtasson!

Egy másik téma. Fantáziálok, mert félek.

Az elmúlt hónapokban többször visszatérő napi hírek voltak a győri tanárnő megszurkálásához (ugye milyen szép, pontos szakszófordulat egy gyilkolási kísérletre – idéztem a sajtó munkatársait!) kapcsolt események. Számomra különösen érdekes hír volt az illetékesek (?) vagy érintettek (?) azonnali intézkedése: szakértő pszichológusok gyors, lelki segítségét rendelték ki. No, nem a már többször, több módon lefolytatott, bemutatott korábbi tanárverések miatt veszélyes helyzetükben okkal félő, de most már ténylegesen is életveszélyben lévő győri tanárok (meg mások, például a tettlegességeket lassan megszokó orvosok és mentősök) számára, hanem a szegény, megrémült, megsértett, osztályozott, az iskolába bicskával járó, egyébként példás magaviseletű gyerekek, a jövőbeli gyilkos-jelöltek mellé. Legalább is a tévék híradásai szerint…

Igaz, a csodálkozás az én választásom. Én választottam az anti-age meg a pro-age mozgalmaknak, a sajtó és dr. Törőcsik Mária trendkutató egyetemi tanár közreműködésével nekem is felkínált csodás lehetőségek közül. Jól értettem? A trend-eket kell követni, nem a tradiciót? (Magyarul: a napi divatot kell majmolnom, nem a hagyományokat használni és védeni.) Hiszen azt olvastam a NÖK LAPJA 2019. szeptember 25.-i számának 74. oldalán, hogy az   „ idősebb korúak egy része úgy áll a kérdéshez, gyerekek, mit érdekel engem, ki, mit mond? Én ilyen vagyok, bakancsban megyek a székfoglalómra, mert azt szeretem, nem pedig a kiskosztümben, mert azt meg nem szeretem, hiába várják el. … Hogy ki melyiket választja, az mindenkinek a saját döntése.” És ekkor, tényleg a gyerekeket kell megvédeni a transzszekszuális, homofób, pedofil, globális anti-aging piac lobbijától. A szülők, az iskola, a társadalom, a Tisztelt Ház nem felelős a gyilkossági kísérletért? Még a krumplikért sem? Hol a bébidoll? Kiknek mi kellene? Elég a pszichológus?

Azóta már kissé változott a helyzet. A maga életét, fertőzésmentes utazási lehetőségét féltő – védő – szóvá tevő villamosozó pesti utast is megszúrták. Nem akarták meggyilkolni, nem akarták leszúrni, csak egy kicsit rendre utasítani a nyaka táján egy kis bicskával. Legalább is a tévék híradásai szerint…

Mivé lettél anyám nyelve? Jó lenne, ha e nemcsak térkép-táj szülőföldemen még lehetne magyarul írni és magyarul olvasni, honfitársaimmal magyarul szót érteni.

További sikeres munkálkodást és boldogabb, egészségesebb „időszakokat” kívánva küldöm üdvözletemet a még meglévő {?} magyar nyelv, kultúra és hagyomány újabb ütközeteihez

                                   Tisztelettel Siófokról, 2021. július 29-én,                                     Dr. Molnár János

Feltalálók

Nagy találmányok, melyeknek alapötleteit a magyarok adták a világnak

Június 13. a feltalálók napja Magyarországon. Kevesen tudják, de a nagy találmányok, amelyeknek alapötleteit a magyarok adták a világnak, sokszor nem kaptak kedvező fogadtatást. A nemes nap alkalmából ismert és kevésbé ismert, zseniális honfitársaink történeteinek jártunk utána

Gróf Festetics Imre, a genetika megalapozója

Tolnai gróf Festetics Imre (1764–1847) használta először a genetika kifejezést, ezzel megelőzte a tudománynak hivatalos nevet is adó William Batesont, aki először jegyzett le törvényeket is.

A család birtokain már a 19. század első felétől európai színvonalú törzskönyvi nyilvántartásokat vezetett állatnemesítő és növényhonosítási kísérletekben. Festetics lényegében felismerte az öröklődés néhány fontos alapelvét és azt, hogy a természet genetikai törvényei különböznek minden más természeti törvénytől.

Jedlik Ányos, a zárkózott szerzetes

Jedlik Ányos (1800–1895) természetkutató és bencés szerzetes 1861-ben írta le korszakalkotó felfedezését, a dinamóelvet.

Bizonyított, hogy Jedlik a dinamóelvet Werner Siemens és Sir Charles Wheatstone előtt legalább hat évvel felismerte, sőt ő volt az, aki az elvet felhasználva egy úgynevezett „egysarki villanyindítót” is épített, amelyet 1859-ben mutatott be. Az első írásos dokumentum erről egyetemi leltárkönyve volt 1861-ben, de mivel találmánya ekkor nem vált ismertté, a dinamó feltalálása más nevéhez fűződik.

Werner Siemens Jedliktől függetlenül szintén eljutott a dinamó-elvig és működőképes dinamót készített. Találmányát 1866-ban ismertette és szabadalmaztatta, így a világ Siemenset ismeri el a dinamó feltalálójának.

Jedlik Ányos zseniális feltaláló és tudós volt. Eötvös Loránd megfogalmazása szerint azonban „volt egy nagy hibája is, a félénk zárkózottság, amely akadályozta, hogy másokkal érintkezése által tudományos látóköre bővüljön, és hogy viszont ő tudományával másokra éltető hatással legyen…”

A technológia, amit akár „preyszizálásnak” is hívhattak volna

Preysz Móric (1829–1876) is azon tudósaink számát gyarapítja, aki tudományos eredményeivel könnyen világhírnévre tehetett volna szert. Első kutatását a Természettudományi Társaság kérésére kezdte el, a felkérés céljaként azt tűzték ki, hogy megoldást találjon a tokaji bor minőségromlásának megakadályozására. A méltán világhírű ital palackozása után erjedni kezdett, íze megváltozott és az ital zavarossá vált.

Négy évvel Pasteur találmányát megelőzve, Preysz 1861-ben kimutatta, hogy a bor utóerjedése megakadályozható, ha zárt edényben 70-80 fokra melegítik, majd légmentesen lezárják. Eredményeit csupán előadás keretében ismertette, nem publikálta, így az eljárás később pasztörizálás néven vált ismertté. Talán teljesen feledésbe merült volna találmánya, ha a borkereskedő és hírlapíró Diósy Márton nem figyel fel a két kutatás azonosságára.

Emellett Preysz 1861-ben végzett vízvizsgálati és vízellátási kutatásai hozzájárultak ahhoz, hogy 1868-ban a pesti vízvezetékrendszer megépült. Részben neki köszönhető Budapest gázvilágításának megvalósítása is.

Frank Gábor, aki évtizedekkel megelőzte korát

Wilhelm Conrad Röntgen 1895. november 8-án figyelte meg, hogy a katódsugárcsőből ismeretlen sugarak lépnek ki. A magyar tudomány kapcsolata szoros volt az európaival, így a sugarak felfedezéséről rövidesen hírt kaphattak Budapesten is, melyet sikerrel meg is ismételtek.

A komputertomográf alapelvét Frank Gábor magyar mérnök (1908–1944) már 1938-ban leírta. Akkor számítógép és fototechnikai eszközök hiányában ez nem valósulhatott meg. Frank Gábort aztán 1944-ben munkaszolgálatra vitték, ahol meghalt, így találmánya hosszú időre feledésbe merült. Végül 1979-ben Godfrey Hounsfield és Allan McLeod Cormack közösen kapott Nobel-díjat a CT kifejlesztéséért.

A Napkirálynő, aki meghódította Amerikát

Itthon és a világban is méltatlanul keveset emlegetik a kiváló magyar tudósnőt, Telkes Máriát (1900–1995), akinek munkássága a mai napi nagy hatással van a világ energiatermelésére.

Az Egyesül Államokban „Napkirálynőnek” nevezték a kémikus, biofizikus feltalálót, aki a napenergia kutatásának egyik első képviselője. Magyarországon doktorált fizikai kémiából, de 1925-ben már a clevelandi klinika biofizikai osztályának vezetője lett. 1939-től egyetemi tanárként kezdett a napenergia hasznosításának lehetőségével foglalkozni. Szabadalmai közé tartozik a II. világháborúban az amerikai hadsereg által használt mobil napenergiával működő tengervíz-sótalanító berendezése.

1934-ben a New York Times egyetlen tudósként Amerika 11 legsikeresebb asszonya közé választotta. 2012-ben posztumusz választották be a feltalálók Nemzeti Dicsőségcsarnokába. Több mint száz publikáció, 39 szabadalom kötődik a nevéhez Az utolsót 90 éves korában jegyezték be.

1995-ben tért haza Magyarországra, és még ebben az évben 95 éves korában hunyt el Budapesten.

Bíró László találmányát valószínűleg ma is használta

Bíró László (1899–1985) újságíró, festőművész, feltaláló. Több ma is ismert találmánya volt, de az egy, ami világhírűvé tette, még ma is ott van szinte minden lakásban vagy irodában.

Bíró az 1930-as években készítette el Budapesten az első golyóstollat. Egy kis golyót szerkesztett a tollba, amely a tintát annak aljára vezette. Amikor a toll a papíron mozog, a golyó közben forog, így veszi fel a tintát, amelyet a papírra ken. Találmánya akkora sikert aratott, hogy – bár ma már kevésbé használt – az angolnyelv-területen a „biro” a golyóstoll egyik szinonimája.

Az 1960-as évektől a golyóstoll az egész világon elterjedt és általánosan használt íróeszközzé vált, ez azonban csak egy volt korszakalkotó találmányai között. A nevéhez fűződik még az automata sebességváltó, az elektromágneses továbbító berendezés, de a golyós dezodorok a mai napig az általa kidolgozott módon működnek.

Gábor Dénes, akinek főművét minél gyakrabban szeretjük látni

Gábor Dénes (1900–1979) Nobel-díjas fizikus, a hologram feltalálója. Első találmányát 10 évesen nyújtotta be, tizenöt évesen pedig már saját laboratóriumot rendezett be. Németországban a nagyfeszültségű távvezetékek tervezésével foglalkozott. A Siemens és Halske cégnél fejlesztette ki az első fontos találmányát, a higanygőz világítótestet, melyet utcai lámpák millióiban alkalmazták. 1933-tól a Tungsramnál folytatta a kutatásait, élete során száznál is több szabadalmat jegyzett.

Többek között úttörője volt az univerzális analóg számítógép vagy a lapos színes tv-képcsövek kifejlesztésének, de a világhírt a holográfia módszer felfedezése hozta el számára, amiért 1971-ben fizikai Nobel-díjat kapott.

Nem véletlen ez, hiszen a holográfiának számos alkalmazási területe ismert: védi a bankjegyeket a hamisítás ellen, de ennek köszönhető a 3D-s mozi vagy holografikus adattárolás is, ami nemcsak megnöveli a tárolható adatok mennyiségét, de ezek beolvasását is többszörösére gyorsítja.

Losonczi Áronnak köszönhetően látunk át a betonon

A Gábor Dénes- és Magyar Örökség díjas Losonczi Áron 2001-ben fejlesztette ki a LitraCon Classic fényáteresztő betont, melyet itthon „üvegbeton” névre kereszteltek.

Lényege, hogy a betonba optikai szálak milliói kerülnek, melyek átvezetik a fényt a kemény anyagon. Híre hamar körbejárta a világot, a Time magazin a 2004-es év legfontosabb találmányai közé sorolta.

Számos perben kellett megvédenie találmányát. A német Heidelbergcement például sajátjaként dobott piacra egy olyan terméket, amelynek az üvegbeton volt az alapja, de más hamísítók is forgalmazták a fényáteresztő betont, melyek ellen éveken át tartó pereskedés kezdődött.

Először 2009-ben döntött a bíróság Losonczi Áron javára, majd 2014-ben az Európai Szabadalmi Hivatal Fellebbezési Tanácsának ülésén helybenhagyták a döntést, melynek eredményeként Losonczi Áron szabadalma maradt érvényben.

(Forrás: Kisebbségi fórum - Temerin. Szerk. Ágoston András)