Reményi Tibor
November
Fagyos ködben úszik a táj
Meztelenül dideregnek a fák
Riadtan keresi útját néhány
beteg vándormadár
Minden vizes, minden sáros
minden sivár
Lucskos felhőrongyok
takarják az eget
Álmos félelmekkel telnek meg
a hosszú éjszakák
Előkerül a felöltő, a nagykabát
Ünneppé szelídülve fáj
bennünk a halál.
*Szász István Tas
Válasz válaszúton
Most nagyon fáj, lelkünkbe váj
a döbbenet mint gyászmenet,
de a csüggedés rossz tanács,
sújtott már annyi sorscsapás,
viselünk sokat hegeket,
mint szurdok szaggat hegyeket.
Keressük, ki sújt újra most?
Ravaszt, gonoszt vagy épp okost?
Célpontot s percet jól tudót,
ellenséget vagy árulót.
Kérdezzük Uram mit akarsz,
életre szánsz vagy eltakarsz?
Van ki feltépné mellkasát,
bátran használná kardvasát,
háborút, gyors válaszadást,
nem szolgálva megmaradást.
De Zrínyik idői elmúltanak,
nincs vértanú és várfalak,
alagútban munkál a rossz,
hátulról támad a gonosz,
hatalmas földi hátterek,
mint elárasztott árterek
mutatják, vezérlik lépteit,
tervezik minden tetteit.
Bár mit szemünk belát is árt,
kémlelni kell látóhatárt,
sőt azt, mi messzibb attól is,
mi nagy és oly nagyon hamis,
nem győzhető le egyedül,
nem segít ki kardjába dűl,
hanem hord és példát ad át,
látva mögénk bújók hadát.
Az isteni cél, amaz örök,
most nem a Habsburg vagy török,
iránytűnk nem hagyja cserben,
semmi sem marad félbe-szerben.
Ravaszt meglátva hogyha kell,
titkot sejtő türelemmel,
s lépvén át aknamezőt,
figyelve a következőt.
De van még más is akadály,
a belső bomlasztó viszály,
mely sok gyökérből is fakad
nagy seregben mindig akad
ilyen öncélú vagy hozott,
ellenség által megbízott.
S e nehéz feladatot,
mi vezetőknek adatott,
nem oldja meg naiv tanács,
nem fenyegeti börtönrács.
Jól rejtőzik e daganat,
mit sebész hogyha felkutat,
késével lassan metsz körül
a többi utóbb kiderül.
Felkent vezért is Isten ád,
mindekor véd, vigyáz reád,
a célt, ha benne leljük meg,
e világ sem marad beteg.
Inkognito
Átlátszónak lenni
Mindenütt ott lenni
Észrevétlen nyerni
Választalan hagyni
önmagukba hullni
kétkedő „barátok”
kíváncsiskodását
Ne tudják ki voltál
csak ha elhaladtál
mosolyból sugárból
villanó dacodból
helyére tett pontból
ki nem adott lényed
gondolatjeléből...
Reményi Tibor
Ölelés
Pici unokám hirtelen hozzám futott,
átölelte lábam, térdemig ha ért,
magához szorított.
Mit gondolt? Mit érzett?
Mi ihlette az áldott mozdulatot?
Nem szólt semmit‒
hasztalan kutattam szemében
a kimondhatatlan mondatot.
Aztán ahogy jött ott hagyott,
futott vissza játékaihoz.
Mi az élet?
Sok évet éltem
mégsem tudom
mi az élet?
Mozgás? Tudat?
Öröm és fájdalom?
Vágy és akarat?
Verseny és vereség?
Kemény küzdés után
múlékony dicsőség?
DNS szekvenciák
milliárd variációja?
Elektronok tánca
kvantum-fluktuációk
rejtelmes ritmusára.
Álom csupán?
Csalfa képzelet?
De mitől van szívemben
ezernyi érzület?
Honnan a rémület,
honnanan a szeretet? ‒
ez nem lehet mind csak
valótlan révület!
Mintavétel valami
miénknél nagyobb
tisztán fénylő
végtelen világból?
Ha akarom:
Isten országának
előszobája.
Ha tagadom:
zuhanás az űr
sűrű homályába...
A nyolcvankettedik
Néha felcsillan még bennem
az élet szépsége.
Álmomban felizzanak régi szerelmek
De több már a feledésből
szőtt szürke köd, mögötte
idők, helyek, emberek
elmosódva tévelyegnek
Minden lépés zuhanással fenyeget
A számláló lassan forog
nem hajtják
a munkás hétköznapok.
Mellemet zsáknyi búza nyomja
mit könnyen vállra kaptam
egykor a régi nagy malomban
A láb inog, roggyan a térd
fáj a gerinc, menni nehéz.
Csönd vesz körül, fülem süket
elsorvadt a hallóideg.
Nem értem unokáimat,
ők sem engemet.
Pedig magyarul mondjuk,
amit még lehet...
Szentül hiszem,
ez csak előszó és részlet,
az „Isteni színjáték”
nagy szerepéhez.
A függönyön túl
ragyognak a valódi fények.
Túlnan kezdődik
a halhatatlan élet‒
hisz ebből élnek
az itteni remények
Sokszor felcsillan bennem
hosszú életem
számtalan szépsége,
odaát sem lehet kevesebb
a szeretet és öröm
megismert gyönyörűsége.
Reményi Tibor
Hol a gyógyulás?
Angyal-szálltakor
megmozdul a víz.
A halott tó felbuzog,
fényes szavakat formáznak
a felszökő tarajok.
Buzgó zsidók
sorszámot osztanak...
Csak egy lépés a gyógyulás
csak apró hit,
és felenged a bénaság,
megszűnik végre
a kínzó némaság.
Eltűnt az angyal,
a hullámok visszahulltak,
a fénylő szavak kihunytak,
köd és csönd borítja a tavat.
Lesz-e még pezsdülés -
várjak új angyalokat?
Keressem meg magam
az elvesztett szavakat?
Hogyan győzzem le
némaságomat?
Csak a remény maradt...
Nem embert várok immár
magát az Ember Fiát,
elhozza bízvást
a végső gyógyulást.
2019. nyár
Kiss Székely Zoltán
Parmenidész csendje szakad reám
Úszom. Látszólag ár ellenében.
Gyönyörű szorongás gerincemen.
Önmagába roskadt gerinctelen
világ vesz körül. Az ellenérvem:
történetem visszafordíthatatlan,
a hatásait mérhetem csupán.
A semmiből a semmi vág kupán.
Bomlás amonnan. Felizzó katlan
hűl. Máló papíron öreg tinta.
A végtelenség vágya rombolja
a végest. A lét hírhozó koboldja
a nemlét-zongorát áthangolja.
Akinek volt igénye, hogy lásson,
elfeledve deszkázza ablakát,
mert az információ-téren át
szellem-szemét gyűl csupán, hogy ártson.
A Kertbe dobbanok: a miképpen-
-nincs-hogyan-van kertjébe. Ott bele-
feledkezem a közelbe. Tele
hiányával a távol. Hogy épen
megússzam? Reménytelen. Vagyok otthon
az otthontalanságban. Belém fér.
Parmenidész csendje számig elér.
A lét szétmállik lehulló lombon.
*Késő tavaszi zápor az Ebháton
Vézna hajnali eső a város felett,
zizzenő nevetés siklik át a vízen.
Rőt uszadékfa szálkázza a meglesett
gondolat göcsörtjeit. Elbabrál vele.
Bomlott falevelet citeráztat a szél.
Részeg akácvirágból illat cseppen a
tájra. Fecsegő pocsolya csókot remél:
rózsabimbó szisszen s kifesli színét.
Vándor zápor. Lába földig leér, s köddé
párállik tornyok fölé. Hólyagos esőt
nógat a szél az Ebhátra, meggyötörné
a szűkre szabott víznyelőket, lüktető
orgonaszirmokat aszfaltra permetez,
de felhőket karcsúsít a dél melege.
Lágy remegésű utcazaj. Kiterjed. Ez
simítja a nőszirom kéjes mosolyát.
S a hirtelen beálló csendben megkésett
esőcseppek koppja a lágyuló vízen.
Távolból szemlélem. Lám, megmérettetett.
Múltból, fű alól, remeg a Város felém,
zápor mosta fűben fekszik most a fényben.
Múltam gondtalan forgácsaiban élek.
A táj zenéje most egyetlen reményem.
S a portalan Ebháton éled az élet.
2016. május 7.