Ma az EU bürokráciája kényszeríti hazánkat önvédelmi harcra

Csodálkozásra ad alkalmat, amikor íráskészséggel rendelkező szerzők csak vitriolt és éles, vágásra alkalmas pennát használnak publikációik megírásához. Tényektől elszakadt, az objektivitás látszatával álcázott tévedéseiket olyan magabiztosan állítják be igazságnak, hogy elolvasva írásaikat senki sem mer – vagy talán nem is akar – szembeszállni velük. Időnként mégis meg kell kísérelni. Hogy világos legyen: ha a történelem látszólag ismétli is önmagát, az természetesen mégsem pontosan ugyanaz az eseménysor. Viszont képes példát szolgáltatni a mindenkori utódok számára.

S aki ezt kimondja, semmi olyat nem tesz, mely sértő, ízléstelen vagy történelmileg hibás lenne múltbeli körülményre utalva. Tényekkel nehezen cáfolható, hogy

a mai Oroszország semmilyen tekintetben nem egyenlő a valamikori Szovjetunió­val, hiába is a nagy igyekezet, hogy ezen állítás valóságtartalmát megcáfolják.

Ahogy az is nehezen vitatható, hogy belső politikai pártharcok kétes megoldása, ha külső katonai segítséggel kíván egyik vagy másik rivális fél hatalomban maradni. Az ötvenhatos magyar forradalom leverésének felelősei nem külföldön keresendők, miközben hőseink tettei nem szorulnak nyugatról pártolt és instruált ellenzéki tollforgatók és politikusok védelmére.

Hatvannyolc éve a magyar kommunista pártvezetés hívta be az idegen csapatokat, amelyek le is verték a magyar szabadságharcot. Leveretett, mert a „védők” a nyugatról érkező – főként amerikai – biztatásokat komolyan véve úgy érezték, ők sincsenek egyedül, amikor szembeszálltak egy reguláris hadsereggel, mivel – gondolták – érkezik a megígért segítség.

Persze legyünk igazságosak Amerikához, hiszen késve ugyan, de végül megérkezett a segítő kéz, mely jól érzékelhető az elmúlt másfél évtizedben hazánkba telepített amerikai nagykövetek „áldásos” munkáján keresztül. Akik előtt ott lebeg a történelmi példa: 2014 Kijev, a Majdan tér. Vagyis belső felfordulás, a választott kormány erőszakos leváltása.

Legfeljebb nálunk nem adottság, ami Ukrajnában igen, hogy az ország keleti megyéiben az amerikai bábkormány döntéseivel szemben elégedetlenkedő, orosz nemzetiségű ukrán állampolgárok közül úgy húszezer embert Kijev hallgatólagos engedélyével a náci Azov „szabadcsapat” legyilkoljon. És lássuk be, ’56-ban nem létezett a minszki szerződéshez hasonlatos megállapodás, elkerülendő hazánkban a szovjet, míg Ukrajnában az orosz hadsereg bevonulását a célterületre.

Amennyiben mindenáron – politikai spekuláció okán – hibának minősíttetik a két történelmi esemény összevetése, azért mégis van egy közös többszörös, de nem a Szovjet­uniót leváltó Oroszország, hanem az Egyesült Államok képében. Amely nagyhatalom egyszer cserben hagy, máskor fegyverrel is támogat, miközben fölösleges emberáldozat – no, nem amerikai polgároké – a végeredmény. A nagyhatalmak politikai filozófiája, mely kizárólag rájuk igaz, végtelenül egyszerű: Mi jó nekem?

A Fehér Ház döntéseit vizsgálva nehéz lenne levonni azt a következtetést: mindenki hibás, csak a magát a demokrácia bástyájának valló USA kormánya és gazdasági érdekkö­rei nem. Ilyen tanulságos körülmények között mi abban a világot megrázó szenzáció, hogy a mai magyar kormány azon kevesek egyike, amely kétszer is meggondolná, provokáljon-e bármilyen katonai nagyhatalmat külföldi érdekek miatt.

Különösen akkor, ha magyar emberek életét tenné ezzel kockára. Napjaink többfordulós, szerteágazó és mesterségesen gerjesztett politikai provokációi ugyanis rávilágítanak korunk egyik legnagyobb kihívására: a politika maga alá gyűrte a szakmát és ezzel kiszolgáltatottá válnak a társadalmak.

Hibahatáron belül van azt képzelni, hogy eljöhet egy olyan élethelyzet, amikor ismét ’56 szimbolikus helyszínein, például a Corvin közben kell fegyverrel védeni a magyar érdeket. Nem tud eljönni, hiszen a harc már jó ideje zajlik. Mi másként értelmezhető, hogy

a NATO-vezérkar azért vonja kérdőre Magyarországot, mert nem akar fegyvereket szállítani egy indokolatlan háborúhoz, támogatva emberek pusztítását, és nem akar, a fegyvergyárak profitját növelendő, magyar fiatalokat harctérre küldeni?

Vagy nem támadásként értelmezhető, amikor az Európai Unió bürokráciája megvonja Magyarországtól a kötelezően folyósítandó forrásokat, miközben mások megkapják? Ezek is ütközetek, külső politikai hatalmak össztüze egy szuverén országot önvédelmi küzdelemre kényszerítve, miközben szisztematikusan épp azokat akarják „kilőni”, akik már az első sorokban védik a hont. Ráadásul, kimondva vagy kimondatlanul a „baráti” külföld bizonyos elitje már szívesen látná valódi harctérré átalakulva Budapest utcáit, aminek segítségével külső katonai erők próbálják eltávolítani a választott magyar kormányt.

A politika hibáit, tévedéseit a szakma képes lenne korrigálni, ha felismerné, hogy itt-ott bizonyos politikusok a fejükre nőve nem nemzeti érdekeket képviselnek. A világ a feje tetejére állt: régen – Raimondo Montecuccoli szerint is – „pénz, pénz és pénz” kellett a háborúhoz. Ma viszont, a pénznek kell a háború.

Mit tesz ilyenkor a szakma? Kit vagy mit véd meg? A katona ismeri a halál leheletét, de a politikusoknak nincs ilyen tapasztalatuk. Talán, ha ők is megélnék a frontvonal borzalmait, gyorsabban eljutnának a tűzszünet gondolatához fegyveres konfliktusok idején. És ezzel megérkeztünk egy valóban sikamlós területhez. Századunk történéseiben egy olyan kihívás jelent meg, mely duplán jelent veszélyt az alternatíva nélküli demokráciákra. Az egyik tapasztalat az, hogy az a bizonyos, magát kiváltságosnak tekintő politikai elit egyre nagyobb hányada az ostobától terjed a csavarosagyú gonosztevőig. Ebből pedig következik, hogy épp itt lenne az ideje a politikuspályán belül a „rendszerváltásnak”, egyfajta – no nem egyetemi szintű – alkalmassági elővizsgának. Ennek hiányában léphet életbe – akarjuk vagy sem – a „szakma” lázadása az értelem és a többség érdekében. Érdemes ezt megvárni?!