Kiss Gyöngyi: A gyűlölködés zsoldosai.

Mi lehet ebben jó nekik? Miféle rosszindulat lesz úrrá rajtuk, amikor, átlépve egy határt, kiömlik belőlük a megsemmisítő düh? Hazai írástudókról beszélek, amolyan értelmiségiekről, akik olykor könyörület nélkül megosztják velünk megsemmisítő véleményüket - rólunk. 14 évvel ezelőtt tudtuk meg a magyarokról, hogy ”genetikusan alattvalók”. 2011-ben az Amerikai Népszavában jelent meg a nyílt levél a sokszorosan, államilag kitüntetett Kossuth díjas író tollából az alábbi részletekkel: „A magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret-furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van, legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.” Óriási vihart kavart a társadalomrajz, a liberális oldal életérzésnek titulálta a dehonesztáló mondatokat, a konzervatív oldal felháborodását érteni nem akarta és az írói szólásszabadság lábbal tiprásának titulálta. Én akkor levettem a polcról a Makrát és a mester más regényeit, s odaajándékoztam valamennyit a városi könyvtárnak.

Aztán évek óta velünk él a neves író házaspár, akik ketten egészen Umbriáig szaladtak a rettenetes magyar rögvalóság elől. A csodás olasz tájban, az ottani idilli viszonyokban nyugalmat lelhetnének, hisz magukat politikai menekültnek érzik, de nem teszik. Rendszeresen megnyilvánulnak itthon is, markáns véleménnyel, dörgő bírálattal ostorozzák a magyar közéletet, szóval, nem hagynak békén bennünket Olaszországból sem. Mi lehet ebben jó nekik?

A napokban megesett legújabb történetet meg valószínűleg mindenki ismeri, aki egy kicsit is követi a napi híreket. Megint elragadtatta magát egy jegyzett magyar író, aki olthatatlan vágyat érzett arra, hogy jól megrugdossa honfitársait. Azaz, csak azokat, akik nem pendülnek vele egy hullámhosszon, nem átkozzák a mai valót és jól érzik magukat magyarként. A művész Magyarországról szól, elveszett generációról, műveletlen emberekről és jogfosztott, tanulatlan tömegről delirál egy interjúban, amelyet egy svéd újságnak, a Svenska Dagbladetnek adott már megint. Nagyon szeretne ugyanis Nobel díjat kapni, évek óta az esélyesek között említik a nevét. Magyar kritikusai, még az ellen oldalról is jelentős írónak tartják. Az azonban biztos, hogy műveiben rendre ostorozza a magyarokat, az álmok, víziók széthullásáról ír, ahol a jövő homályos, a jelen kilátástalan, a múlt meg megsemmisült. Tessék csak megnézni a regényéből készült, két szünettel nyolc óráig tartó Sátántangót. Az persze fölöttébb érdekes, hogy milyen intenzitással terjesztik illetékesek alkotásait külföldön, például Görögországban, ahol már harmadik kötete jelenik meg a közeljövőben. Hogy aztán veszik-e a vevők, olvassák-e a brutálisan lehangoló könyveit, az már egészen más kérdés. Nem számít, valószínűleg megéri többeknek, köztük elsősorban a jelentős magyar alkotónak.  Ne hagyjuk ki a felsorolásból azt sem, hogy az említett svéd interjúban leradírozta a magyar históriát is, úgy egészében. „Most Orbán és társai dicsőségesnek mondják a történelmünket. Ez több, mint nevetséges. A magyar történelem csak vereségekből áll.” Nos, ez tényleg nevetséges, mármint az író úr véleménye, de lehet, hogy egyszerűen csak gonosz és ellentmond a tényeknek.

Megint csak kibuggyan belőlünk a kérdés: mi lehet ebben jó neki, nekik? Bár ők magukat képzelik az egyetlen és megfellebbezhetetlen bírónak fölöttünk, meglehet, hogy az igazi választ csak Isten ismeri. Aki teremtés közben belőlük kihagyott valamit. A hiányemberek nem kapták ajándékba azt a kötődést, ami óvón megtart a kötényében ott, ahol megláttad a napvilágot, de idegenné tesz, bárhol máshol élsz is a földön. Ők nem érzik, amit Márai így ír le: „a haza nem csak egy térképen meghatározható földrajzi tünemény, hanem egy élménykör, mint a szerelem.” Egyszer, jó régen olvastam egy magyar novellát. Az ivóba betérő két idegenről szólt, akik egymástól teljesen eltérően látják a valóságot, pedig mindketten magyarok. Ez az átok ül rajtunk öröktől fogva, nehezen értjük egymást. Mi csendben elfogadjuk őket, fordítva azonban ez nincs így. Él bennük valami kozmopolita gőg, a nemzetek feletti együvé tartozás mákonya, az a többlet, hogy ne mondjam, szellemi zsold, ami legalább olyan vonzó számukra és úgy csillog, mint a harminc ezüstpénz. S ha mellé csurran-cseppen valami kézzel fogható is, hát azt sem kötelező visszautasítani.

El lehet innen menni, tényleg. Lehet élni Kanadában, Itáliában meg akárhol, de hazát nem lehet cserélni, még meg nem becsültet sem. Munka miatt töltöttem 10 évet két másik országban Európában, egyikük volt Hellasz, a maga végtelen befogadó kedvességével. Az ókorban a görögök találták ki a konzuli foglalkozást, a görög szó rá azt jelenti: prokszenosz, az idegenért. Mégis, ha velük él is, akit befogadnak, az egy picit más, különböző, örökké idegen. Wass Albert műveit valahogy nem ajánlják ki athéni könyvkiadóknak, pedig regényei rezonáló olvasókra találnának, ebben biztos vagyok. Szerinte a hazaszeretet ott kezdődik, ahol egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. Hellasz polgárai biztosan. A görög, bárhová veti is a sors, őrzi identitását. Van abban valami sorsszerű, ahogy honfitársaira lel - akár véletlenszerűen is - a nagyvilágban. Azonnal közösséggé válik, onnan kérdez turistaként Budapesten, úgy néz ki együtt a csinos nőkre Londonban. De fordítsuk le ezt az érzést, hogy bárkinek, hétköznap is érthető legyen. A nagy mágus meseíróhoz, Lázár Ervinhez fordulok, akinek könyveiben a valóság és a fantasztikum olyan bűbájjal keveredik, hogy rögtön elhisszük: nem is a hanyatló, pusztuló Európában, hanem egyenesen a Négyszögletű Kerek Erdőben élünk.  „Az „itthon” számomra (…) fontos, akkor is, ha dúl a bunkóság, ha rettegni kell a szomszédoktól, ha minduntalan becsapnak, ha szeméthegyek között kell az erdőn sétálni, kutyaszarokat kerülgetni az utcán, akkor is idetartozom, itt tudok csak élni, megengedem: azért, mert máshol sokkal rosszabb lenne számomra, akkor is, ha látszólag „jobb” lenne. Ezért aztán a hazaszeretet önzés, önvédelem.”