Advent a várakozás és elcsendesedés időszaka
Advent a várakozás és elcsendesedés hagyományos időszaka, ma már egybeesik a Black Friday kampányokkal, amelyek nem csak egyetlen napra, hanem egy teljes hónapra terjednek ki. Gondolataimat, az év egyik legforgalmasabb bevásárló időszakának kellős közepén, itthon, csendben vetem papírra.
Miközben a hírek rekordösszegű kiadásokról számolnak be világszerte, elvétve, itt-ott egy-egy rövid figyelmeztetés is elhangzik a vásárlói stresszről és a későbbi megbánásról, az eladósodás kockázatáról, de nem számottevő. Én pedig csak jegyzetelek, vagy inkább rögzítem a kortünetet.
Ahogyan a modern ember, a tökéletes ajánlatok keresése közben lassan teljesen megfeledkezik a történelem során számára felkínált legtökéletesebb ajándékról. William Leitch történész A vágyak földjén című könyvében írja, hogy a modern fogyasztói kultúra alapja a szerzés és a fogyasztás, mint a boldogság eszközei. Ez a társadalmi átalakulás a 20. század elején kezdődött.
Az elmozdulás abban állt, hogy a kialakulóban lévő fogyasztói társadalom és marketing nem a szükségletekről, de még csak nem is az igényekről szólt, sokkal inkább a fantáziákról, új életekről, új és más emberré válásról. Paul Mazer, a Lehman Brothers partnere már a 30-as években azt írta, hogy Amerikát a szükségletek kultúrájáról a vágyak kultúrájára kell átállítanunk.
Ez az új mentalitás a fogyasztást életmóddá, a vásárlást rituálévá alakította, egy új, vágyott, jobb élet, egy irigyelt, de elérhetetlen identitás hamis ígéreteinek reményében. A Jézustól megfosztott ünnep így vált a fogyasztás és a céges bulik időszakává.
Paradox módon épp az ünnepeltet száműztük az ünnepkörből, hiszen a mainstream által diktált trendek egyszerűen átléptek a jászolban fekvő Isten gyermekén. És ezzel nem csak eredeti jelentését vesztette el a karácsony, de ez a folyamat ma már látható és maradandó változást idézett elő a lelkekben is.
Az adventi várakozás időszakának eltorzulása nem más, mint az Istentől eltávolodott ember lecserélt vágyainak leképeződése. Ha ugyanis távol kerülünk eredetünktől és a lelkünket éltető forrástól, elfelejtkezünk arról, kik vagyunk valójában, mik is az alapigényeink, azaz mi tehet minket tartósan, maradandóan boldoggá.
Így válhatunk könnyen a pillanatnyi élvezeteket hajszoló életforma és múló örömforrások rabjaivá. Így fordulhatott elő, hogy ma már globális trend, világszintű jelenség a szakemberek által csak bőségparadoxonként emlegetett ijesztő kortünet.
A XXI. század nyugati jóléti társadalmaiban, ahol látszólag minden adott a boldogsághoz, az emberek mégis egyre többet küzdenek depresszióval és szorongással. A bőség paradoxon abban rejlik, hogy miközben minden anyagi szükségletünk kielégül, a természetes lelki igényeinkre nincs válasz, azok kielégítetlenek.
Blaise Pascal, a híres francia filozófus és matematikus szerint az ember lelkében egy Isten alakú űr van, amelyet csak a Teremtő tölthet be. Szent Ágoston pedig így fogalmazott: „Nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned.”
A készülődés módja megmutatja, hogy mi van a szívünk középpontjában. Az pedig, hogy kire vagy mire várunk, azt is előrevetíti, hogy a karácsonnyal mi érkezik el, mi következik be az életünkben?
Talán ezt szükségtelen itt hozzátenni, de nem. Egy üdítőital nem hoz szeretetet a családba, a kozmetikumok pedig nem tesznek minket kedvessé. A ruhák, ékszerek, a szerzés múló örömével kecsegtetnek csupán, de nem változtatnak, nem teljesítenek minket.
Az advent azt üzeni, hogy az áhított változást az életünkben a betlehemi gyermek érkezése hozza el, és ez a változás szinte láthatatlan. Nem a külső körülményeinket, hanem az emberi szíveket újítja meg, ezáltal akaratlanul megváltozik az, ahogyan a világra és egymásra tekintünk.
Földi-Kovács Andrea
Románia a demokrácia karikatúrája
(Addig szavaztatják majd a népet, ameddig ki nem jön a „megfelelő” eredmény.)
|
Hogy Calin Georgescu csak szavakban ultraromán nacionalista vagy köztársasági elnökként is az lett volna, sosem fogjuk megtudni. A román alkotmánybíróság ugyanis úgy döntött, hogy operatív, azaz nem törvényesített titkosszolgálati információk alapján érvényteleníti a romániai elnökválasztás első fordulójának eredményeit. Ebből következően a második fordulót meg sem tartották, hanem teljesen új választási eljárást rendeltek el a jelöltek kiválasztásától, megismételt kampányidőszakkal, a legközelebbi választás napjáig, ami leghamarabb 2025 márciusa lehet. Az előzmény, hogy Calin Georgescu nyerte az első fordulót, ő kapta a legtöbb szavazatot, annak ellenére, hogy egyetlen párt sem támogatta, szemben a még versenyben lévő Elena Lasconival, aki mögött több párt koalíciója állt. A döbbenet kiváltotta csönd után megérkezett a segítség, hiszen Washington tudni vélte, hogy ilyen esetekre a román alkotmány lehetőséget teremt. Milyen esetre? Amikor nem elfogadható egy demokratikus szavazás eredménye azok számára, akik legszívesebben amerikai zászlóval a gomblyukukban élnének, bár román politikusok? A formális vád: titkosszolgálati információk szerint Moszkvából irányított külföldi beavatkozás történt, amely megzavarta a román demokráciát. A valódi gond Georgescuval – nacionalista nézetei mellett –, hogy programjában szerepelt a NATO-ból kilépés víziója, valamint, hogy Románia ne vegyen részt az ukrajnai katonai konfliktusban, még közvetetten sem. Nyilvánvaló, hogy ezek a megjegyzések az amerikai politikát irritálták. Ami persze nem beavatkozás a román belügyekbe, ugye? Így utólag az sem derülhet ki, hogy mitől volt népszerű a választók körében, mert mi van, ha nem a nacionalizmusa, hanem külpolitikai koncepciója volt a vonzóbb. Amerika kiszolgálásán túl kifejezetten bicskanyitogató a titkosszolgálatra utalás. Amikor ugyanis a hatalom nem tudja tényekkel bizonyítani igazát, gyakran hivatkozik titkosszolgálati információkra, amelyek tulajdonképpen nem léteznek. Két alapvető ok mondatja, hogy titkosszolgálati információk pedig nem léteznek. Az egyik, mely politikai hátterű: a titkosszolgálatnak minden országban pártpolitikailag semlegesnek kell lennie. Nem támogathat pártokhoz köthető érdekeket. Természetesen van feladata abban, hogy – operatív lehetőségein keresztül – segítse a külföldi befolyástól mentes választások garantálását. Bármilyen külföldi hatalom irányából jöjjön is! A szakmai indok hasonlóan egyértelmű: a titkosszolgálati információk titkosak, így nem szolgálhatnak nyílt hivatkozási alapként. Ahhoz, hogy jogi lépéseket lehessen tenni operatív úton szerzett gyanú esetén, az ilyen információkat át kellene adni a nyílt vizsgálatra feljogosított szerveknek, például rendőrségnek vagy ügyészségnek. Akik immáron nyílt eljárásban megvizsgálják, hogy valóban történt-e bármely irányból külföldi befolyás/támadás vagy sem. Ha mondjuk Moszkvából érkezett manipuláció és az technikai volt, a közvélemény tudta nélkül operatív intézkedésekkel ki lehetett volna iktatni. Ezután a második fordulóban a román szavazók „külső” támogatás nélkül dönthettek volna a két jelölt között. Ehelyett maradt a cirkusz, a bizonyíték nélküli vádaskodás és a politikai folyamatok befolyásolása. A NATO-tagságot megkérdőjelező, illetve az ukrajnai háború lezárását sürgető georgescui kijelentések alapos pánikot váltottak ki a román politikai elitben. Ez odáig fajult, hogy a valóban független Georgescut egy pártok által támogatott „független” jelöltre, konkrétan Nicusor Danra, Bukarest polgármesterére kívánják lecserélni. A cserejelölt aztán megmérkőzhetne a pártok támogatottjával, Elena Lasconival. Hogy van ez? Egy olyan szereplő érkezne, akit senki sem szavazott meg korábban és pártok felkérésére mérkőzne a pártok támogatottjával?! S ha nem lenne már ez is elég bizarr, egyértelműen kiderült, hogy a nyugati befolyás kevésbé ártalmas, mint a keleti. Pedig a modern technológia révén gyakorlatilag bárki által bárhol bármit befolyásolni lehet. Az életre kelt zűrzavarra épp a politikusok adták áldásukat azzal, hogy semmilyen érdemi kontrollt nem vezettek be a közösségi platformokkal szemben. De hogyan is tehetnék politikai eszközökkel, amikor ezek a struktúrák – miként a Fed, az amerikai jegybank – magánkézben vannak. Ja, hogy közben a háttérből fogják a tulajdonos urak kezét, az már túlmutat egy romániai elnökválasztás anomáliáin. A romániai helyzet rávilágít arra is, hogy a demokrácia mennyire sebezhető, ha a politikai játszmák a titkosszolgálatokkal való ijesztgetésre és homályos vádakra épülnek. Az USA által támogatott sajtó például „történelmi döntésként” hivatkozik az eseményre, de vajon tényleg ezt jelenti a jövő demokráciája, ahol a világkormány víziója egyértelműen szembeötlő? Nincs kizárva, hogy Romániában kipróbáltak egy már kimunkált technikát – a katonai puccsok mellett –, aminek a szlogenje: addig folyik a szavazás, ameddig az „én eredményem” nem jön össze. Főleg ezért érdemel kiemelt figyelmet és elsődleges elmélkedést a Georgescu-eset, azzal a megjegyzéssel, hogy a kirekesztően szélsőséges politika – ha valaki ezt képviselné – persze nem támogatandó. A tanulság pedig az, hogy hasonló kihívás nálunk is felmerülhet. Vajon felkészültünk hazánkban a külső befolyás és bármiféle technikai támadás elhárítására? Részben igen, mivel léteznek illetékes intézmények és sokat tanulhatunk mások tévedéseiből. De pontosan ismerjük a politikai szereplők valódi szándékait, hátterüket, esetleges rejtett szándékait? Kemény menet a XXI. század. Szinte egyetlen perc pihenőt sem engedélyez sem a politikusoknak, sem nekünk, választásra jogosult polgároknak. Minden eddiginél nagyobb figyelmet és tisztánlátást követel az egyre extrémebb politikai megoldások felvonultatásának felderítése, majd megfelelő lokalizálása: saját érdekünkben. |
A rakétaháború irányítói kiiktatták a józan észt
FÖLDI LÁSZLÓ Mintha csupán néhány kiválasztott politikus dönthetne nyolcmilliárd ember életének és halálának kérdésében. Büszke emberekként különös elragadtatással hisszük, hogy fajunk – a teremtett ember – az ész által vitte többre a Föld más lakóinál. Eme paradox evolúciós elmélet napjaink értelmetlen vagy értelmezhetetlen történései miatt mintha újra előtérbe kerülne. A megcáfolhatatlannak tartott gondolatiság számos politikai és filozófiai irányzat jelszava volt korábban is. De hogyan jutottunk el idáig, amikor a valódi ész helyét az erő és annak öncélúsága vette át? Az emberi történelem során hadseregek és tömegek ereje vitte sikerre a kitűzött célokat. Az ész győzelme mindig az erő támogatásával vált lehetővé. Ahogy azonban haladtunk előre az időben, az erő egyre inkább előbbre került, míg az ész háttérbe vonulva irányított. Ez vezetett a felvilágosodás, a kommunizmus és a fasizmus kifacsart életfelfogásának megjelenítéséhez. Kiderült ugyanis, hogy a történelmi zsákutcák csak az erő által „befogadhatók” az emberek számára, a rábeszélés már igencsak kevésnek bizonyult volna. A legújabb korban új idők szele fújta meg a hatalom megszerzésében érdekelt erőterek képzeletbeli vitorláit. Napjainkra az erő vált dominánssá. A hatalomért folytatott politikai küzdelmek, gazdasági ütközetek és katonai konfliktusok mind az erő demonstrációjáról szólnak. A technológia fejlődése – az ész erejéből táplálkozva – lehetővé tette, hogy az erő öncélúvá váljon, miközben eltűnt, de legalábbis háttérbe szorult mögüle az irányító értelem. Gyakran jelennek meg a már nem irányított, hanem „elszabadult” logikák az erőszak és ezzel együtt járó erőfitogtatás formájában. Minapi példánál maradva: indulnak az Amerikából Ukrajnába szállított ATACMS rakéták, hogy orosz területen becsapódva provokációt idézzenek elő, ráadásul úgy, hogy eme fejlett technikát nem ukránok, hanem a Pentagon tisztjei hozzák harchelyzetbe. Amivel semmi mást nem értek el, csupán azt, hogy erre válaszul a legújabb fejlesztésű orosz Oresnyik rakéták elháríthatatlan sebességgel érjék el célpontjukat, jelezve a másik fél eltökéltségét a „ki az erősebb?” játszmában. De, ha bárki azt gondolná, hogy ezzel vége, hisz mindkét erő demonstrált, óriásit téved, mivel az amerikaiak újabb esélyt adnak az őrületnek és rendszerbe állítják a Trident–2 interkontinentális ballisztikus rakétákat. Amivel persze újabb reakciót gerjesztenek az ismét célba vett ellenfél oldalán, a háborúpárti héják örömére. Eszerint egy olyan világban élünk, ahol az erő dominanciája mellett az ész végleg eltűnni látszik. Hová lett az érdekérvényesítés formáját elegánsan és sokkal hatékonyabban képviselő diplomácia, a személyes politikusi részvételt igénylő kerekasztal varázslata? Vagyis hová lettek a konfliktuskezelés elegáns formái? Elfogyott volna a papír, melyekre diplomáciai jegyzékek íródhatnának, hogy gyors futárok kézbesítsék egyik és másik címre? Vagy a telefonok feltöltéséhez szükséges energiát is átcsoportosították a fegyvereket fejlesztő üzemek 24 órás működtetésére? El lehet pusztítani a nyolcmilliárd földlakót, hogy csak annyian maradjanak életben, akik a végén mindannyian odaférnek ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz. De miről fognak megállapodni? És hol lesz az éljenző tömeg, hol a galambokat eregető fehér ruhások és persze a nagy buzgalommal tudósító sajtó, hogy magasztos szavakkal ecseteljék a kitört békét? A globális politikai színtéren ma már nem országokról vagy nemzetek kormányairól van szó, hanem egyénekről: Putyinról, Bidenről, Trumpról, Zelenszkijről és néhány hervatag európai vezetőről, tisztelet a nagyon kevés kivételnek. Mintha a világ nyolcmilliárd lakója nem számítana és csupán néhány kiválasztott politikus dönthetne életünk és halálunk kérdésében. Ezek a vezetők, akik rakéták irányzékára pingálják győzelmeik jelképét, elfeledkeztek arról, hogy az általuk gerjesztett pusztítás mindenkit elérhet, beleértve saját családtagjaikat is. A történelem során az emberiség sokszor szembesült hasonló helyzetekkel, de mindig talált megoldást. Most azonban mintha a világ vakon követné az erőt, figyelmen kívül hagyva a következményeket. Amivel világszerte szemben állunk, az egy monolitikus, könyörtelen összeesküvés, mely egyre növekvő befolyását elsősorban rejtett eszközökkel éri el – nyilatkozta John F. Kennedy. Ugyanezt John Lennon így jellemezte: Elmebeteg emberek irányítják világunkat elmebeteg célokkal. És az egészben az a legelmebetegebb, hogy aki erről beszél, azt azonnal elmebeteggé nyilvánítják. A két John szavai ma is aktuálisak. Mindketten figyelmeztettek a világunkat irányító, rejtett erőkre. Tragikus módon mindketten merénylet áldozatai lettek. A hivatalos narratíva szerint egy-egy őrült végzett velük. A történelem azt mutatja, hogy az erő gyakran elnyomja az igazságot. A 2020-as évekre úgy tűnik, nőtt a „játszma” tétje. Mintha „all in” licitálás indult volna el. Mindent egy lapra! Csak az a gond, hogy minket, embereket kibicekként kezelve vettek célba a játékot játszók rakétái. Erő feszül erőnek, miközben kiiktatták a józan észt. Amennyiben az „erőtér” tagjai semmibe vesznek minket, mi a helyzet a végrehajtó állománnyal? Mire gondolnak a hús-vér apparátus tagjai, a katonák és a gazdaság működését biztosító emberek tömegei, akik képesek – megfelelő akarattal – szembeszállni, ha másért nem is, de saját családjuk védelmében? Churchill egyszer azt mondta: A legtöbb ember időnként belebotlik az igazságba. A többségüknek sikerül összeszednie magát, és továbbmenni, mintha mi sem történt volna. Talán itt az ideje, hogy cáfoljuk Churchill szavait és képesek legyünk elérni, hogy a megválasztott vezetők ne csak ráébredjenek, hanem be is fogadják az igazságot. |
|
A szerző küldeménye.
|
Miért hagyták hogy így legyen
A mondás szerint a nagylelkűség a lélek ajándéka. Ha ez igaz, akkor a magyar néplélek mostanában igazán szép dicséretet kapott. Egy jótékonysági világszervezet, a Charities Aid Foundation (CAF) Magyarországot az átlagon felül nagylelkű országok közé sorolta, Kelet-Európában pedig a legjobbak közé emelt. A szervezet legfrissebb, 2023-ra vonatkozó jelentése szerint a világ felnőtt lakosságának 73%-a, azaz 4,3 milliárd ember segített idegeneknek, önkénteskedett vagy anyagilag támogatta a jó ügyeket. Magyarország évtizedekkel ezelőtt még az utolsó harmadban kullogott Kirgizisztán és Kongó mellett, de azóta jelentősen javult az adakozó kedv és a teljesítmény. A COVID-járvány idején világszerte erősödött a segítőkészség, és úgy tűnik, a nemes lelkű hozzáállás velünk maradt. A sors azonban gyakran próbára tesz minket. Gondoljunk csak a Dunán levonuló hatalmas árvizekre, vagy a két és fél éve velünk élő rettenetre, az ukrajnai háborúra. Magyarország 32 hónapja folyamatosan fogadja az ukrán menekülteket, akik tízezrével lépik át a keleti határt. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) tavaszi adatai szerint 1 millió üldözött érkezett hozzánk az ukrajnai háború kitörése óta. Az embereket fogadni kell, ellátni élelemmel, szállással, vagy segíteni a továbbutazásban. Magam is hetente látok csoportokat a Nyugati pályaudvaron, hivatalos pártfogókkal. Az ENSZ szerint 65 ezer ukrán – 60%-uk nő és gyermek – tartósan hazánkban él. Segítünk, ahol és amiben tudunk: szeptemberben például Magyar–Ukrán Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnázium nyílt Budapesten. Így tettünk a boszniai háború idején is, amikor több mint 200 ezer ember menekült a testvérháború poklából észak felé. Akkor is, most is finanszírozzuk a beilleszkedést, a munkavállalást, a lakhatást, a gyermekek oktatását, az egészségügyi ellátást és a lelki támogatást is. Ez kemény munka. Nyugatról azonban mindez mintha láthatatlan lenne. Mintha világukból eltűntek volna a színek, fekete-fehér lett minden: Ukrajna jó, Oroszország rossz. A szupranacionális törekvések itt nem érvényesek. Keleti szomszédunk igaz honvédő háborút vív az utolsó ukránig, míg Putyin és bandája Európa és a NATO ellen tör előre, megállás nélkül. A nagy felfordulás közepette a brüsszeli buborékban élő politikusok átsiklanak a hétköznapi pokol elől menekülő, kétségbeesett keresztény tömegek fölött. Saját hatalmuktól eltelve, a valóságtól elszakadva, gőgtől kifényesedett arccal erőltetik ránk azt, ami Európát megrontja. A kontinensünket másfél évtizede ostromló muszlim hódítókról szinte áhítattal nyilatkoznak: „A migráció az emberi történelem állandó eleme, ami hozzájárulhat a növekedéshez, az innovációhoz és a társadalmi dinamikához.” Ma kaptam egy levelet egy
lengyel konzervatív életpárti
szervezettől, az Ordo
Iuristól. Így kezdődik: November elején járta be a netet egy videó, ahol egy szír migráns letépi egy 91 éves svéd nő nyakláncát. A dulakodás közben mindketten legurultak a lépcsőn. Az idős nő a földön maradt, a rabló elszaladt. Szemtanúk is voltak, de ők is inkább futottak. Az asszony férje sírjához indult a temetőbe fényes nappal; az ékszert 50 évvel ezelőtt kapta ajándékba. A közfelháborodás ellenére tanulságot nehéz levonni. Nem a részvét, a segítőkészség veszett ki az ott élőkből – hanem a dermesztő félelem költözött be a szívükbe. Félnek, hogy ugyanez velük is megtörténhet, hogy ha segítenek, az agresszív idegen visszafordul, talán késsel is. Svédországban a jólétbe beleszédült többség elhitte a maszlagot, amit politikusbőrbe bújt ügynökök tömtek a fejükbe évtizedekig. Nagylelkűségre buzdították őket azok iránt, akik hódítani jöttek, nem beilleszkedni. Nekünk könnyebb volt éberen maradni. Igaz, álom volt a jólét, korgott a gyomrunk, de így tisztán láttunk. „El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így, El ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít” – énekelte az Illés zenekar, és mi nem hagytuk, hogy így legyen. Most sem hagyjuk. |
|
Kiss Gyöngyi |
Az unió közös hírszezése rossz és veszélyes ötlet
|
A
titkosszolgálatok egyesítése aláássa azt az alapvető tételt, hogy a nemzetek
biztonsága saját hatáskörbe tartozik. |
|
Nyugalmunk egyik oka, hogy ritkán kell komolyan venni a brüsszeli megmondók nyilatkozatait, hisz olyanokat ismertünk meg személyükben, akik huszonnégy óra leforgása alatt képesek politikai narratívát és stratégiát váltani. Hogy a minimálisan elvárható emberi gesztusok és gerincesség hiányát már ne is feszegessük. E kissé keményre sikeredett kijelentést alátámasztja az is, hogy Ursula von der Leyen és társai köpönyegforgató módon váltottak Donald Trump utálkozásából Trumppal együttműködni kívánókká, az amerikai elnökválasztás végeredményével szembesülve. Vagy egy másik példát kiragadva, a napokban lezajlott budapesti csúcson Orbán Viktort a legszívélyesebb szövetségesüknek fogadták, azt követően, hogy előtte Strasbourgban a legszívesebben megkövezték volna a magyar miniszterelnököt. Hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis mi köze a politikai jellemrajznak az elképzelt uniós hírszerzéshez? Az ilyen politikusi instabilitást nehezen viseli el olyan operatív intézmény, mint amilyen a hírszerzés. Ráadásul a hírszerzés a mindenkori nemzeti kormányok támadó jellegű védelmi eszköze. Tudvalévő, hogy a leghatásosabb védelem a támadás, de azért a sorrendet ne cseréljük fel. Sosem volt egységes hírszerző struktúra több országra kiterjedően, legfeljebb csak független, nemzeti szervek szoros együttműködése. Ráadásul, komoly gond van a „célirány” bejelentésével, amely egyértelműen fogalmaz: „Az új szervezet főként Oroszország ellen végzi a felderítő munkát.” Eme politikai kijelentés több sebből vérzik, leginkább abból, hogy a hírszerzés – általában a titkosszolgálat – célirányai a legbizalmasabb, legtitkosabb információk közé tartoznak, amelyekről csak államtitoksértés ódiumával szivároghat ki bármi. Másrészről Oroszország nem jelent nagyobb veszélyt az Európai Unióra, mint az Egyesült Államok, Kína vagy éppen az iszlám ideológiát hordozó illegális migráció/invázió. Be kellene látni végre, hogy Európa országainak érdeke, legyen az politikai, gazdasági, nem azonos – legfeljebb időnként egybeesik – a külső világ törekvéseivel. Mert, ha létre is jönne az unió egységes hírszerzése, a biztonság érdekében csakis körkörös védelmet építhetne ki, amelyből kimaradnának olyan országok hírszerzései, mint Nagy-Britannia (MI6), Izrael (Moszad) és az USA (CIA), mivel ezen nemzetek nem tagjai az EU-nak. Nem világos, hogy Ursula von der Leyen milyen megfontolásból szeretné kizárni ezen országokat a jelenleg folyó operatív információcseréből. A hírszerzések nem pletykákat vagy ellenőrizetlen elsődleges adatokat terjesztenek fel kormányaiknak. A titkosszolgálatoknál az információ definíciója így hangzik: Több forrásból származó, ellenőrzött adatok összessége. A hétköznapi térben szinte mindenki, minden hírt, adatot, sokszor kitalációt is információnak nevez. Ez a gyakorlat a civil világban nem okoz jóvátehetetlen problémát, de az operatív információs munka nem követhet ilyen modellt. Sajnálatos tapasztalás, hogy az Európai Unió politikai vezetése nem követeli meg az ilyen típusú, azaz egyértelműen ellenőrzött információkat. Ezért fordulhat elő, hogy bizonyos elő nem készített döntéseinek következménye nyilvánvaló katasztrófákat okoz. Amennyiben ők is érzékelik a pontos információk hiányát és ezért gondoltak a jelzett szervezet felállítására, akkor sem ez a megoldás. Vagyis nemcsak azzal van baj, hogy rossz narratívát hordoz a közös uniós hírszerzés célszerűségének definíciója, hanem azzal is, hogy szakmailag nem kivitelezhető. Az uniós politikai elit eme spekulációja mögött ugyanakkor egy „ráébredés” lapul meg. Felfogták végre, hogy a tagországok népei nem akarják befogadni az Európai Egyesült Államok formációját, ezért más technikákkal próbálkoznak céljuk elérése érdekében, például az alulról építkezés, a lépésről lépésre elv alkalmazásával. Már korábban elkezdték, amikor egységes külpolitikát jelöltek meg vagy közös hadsereget vizionáltak, illetve lebontották a tagországok határait, ezzel téve a leginkább sebezhetővé ezen országokat. A közös hírszerzés ötlete történelmi tévedés, amely aláássa azt az alapvető tételt, hogy a nemzetek biztonsága saját hatáskörbe tartozik. Az Egyesült Államok formációja pedig azért követhetetlen példa Európán belül, mert az USA tagállamai európai értelemben inkább megyék, sem mint különböző identitású, kultúrájú, nyelvű, történelmi múltú nemzetek föderációja. Egyetlen dolog van, amiben egyetérthetünk Ursula von der Leyen csapata és az őket folyamatosan inspiráló, a háttérben meghúzódó gazdasági erőtér véleményével: Európa korábbról ismert biztonsága olyan szinten kitetté vált, hogy annak helyreállításához valóban valamiféle operatív csodára lenne szükség. Mert, James Bond szavával élve: Két dolgot kell megtanulni: sose lássák, hogy vérzel, és mindig legyen menekülési terved. Nyilvánvaló, hogy 2024-re elérkezett az idő a változásra, amit azonban nem az elnök-asszonytól és köreitől várhatunk, és főként nem azon megoldáson keresztül, ahogy végignézzük, hogyan csontozzák ki az európai nemzetek még működő operatív védelmi képességeit. |
|
Földi László (A szerző küldeménye) |
Super Trump
|
Még meg sem száradt a tinta az amerikai választók szavazólapjain, még ki sem hirdették a hivatalos végeredményt, a régi-új elnök, Donald Trump és a republikánusok földcsuszamlásszerű győzelme máris elindította a dominóeffektust, ami akár lavinává is alakulhat. A német kormánykoalíció órák alatt beomlott, ez előrehozott választásokat generál, amire legkésőbb jövő márciusban sor is kerül. A Biden-adminisztráció elsőként menesztette azt a különleges ügyészt (Jack Smith-t), aki a Trump elleni koncepciós eljárások irányítója és levezénylője volt. Az utcai zavargásokra készülődő Antifa és BLM-brigádok vissza lettek parancsolva odúikba, pedig a jobban értesült washingtoni kereskedők már jó előre bedeszkázták kirakataikat. Arra készültek, hogy a szélsőbalos, radikális szabadcsapatok ismét törnek-zúznak majd, illetve sajátos önsegélyezésbe fognak, és a már tőlük megszokott módon, fizetés nélkül cserélik mobiltelefon- és laptévé- kontingenseiket. A nyugati politikai vezetők versenyt gratulálnak DJT-nek. Akik eddig szakmányban gyalázták, gúnyolták Trumpot, de minden tengerentúli, liberális/demokrata (mélyállami) igényt azonnal, kritika nélkül teljesítettek, most „alig várják”, hogy együttműködhessenek az új washingtoni vezetéssel. Zelenszkij az elsők közötti és legnyálasabb hűségesküt tette, majd meghatódva emlékezett korábbi személyes találkozására Trumppal. Most meg Orbán Viktor előtt hajbókol, kissé megtört testtartásban, hátha tud neki intézni egy amnesztiát Putyinnál. Nyilvánvaló, mindannyian tisztában vannak vele, hogy olyan eredmény született, ami megkérdőjelezhetetlen, sem csalásokkal, sem jogi hercehurcákkal nem lehet megingatni az elnök pozícióját, ráadásul kényelmes többsége lesz a republikánusoknak a képviselőházban és a szenátusban is. Ez gyakorlatilag teljhatalmat jelent, Trump finoman szólva is megvalósíthatja programjának minden pontját. És meg is teszi. Soha jobb esély még nem volt arra, hogy visszatérjen a normalitás az USA-ba és így a világ nyugati felébe. Az emberiség fellélegezhet újra. Azt, hogy ehhez az eredményhez mi vezetett, még sokan és nagyon sokáig elemzik, különböző nagyszabású megfejtések születnek majd, nyilván oldalszimpátiának megfelelően. A jó hír az, hogy az emberekből láthatóan nem veszett ki a józanság és a már említett normalitás iránti igény. Sőt, minden eddiginél fajsúlyosabban tört felszínre. Csodálkoznak is a liberális társadalom-mérnökök, akik elhitték, hogy a teljes mainstream sajtóhátszél, a közösségi médiafelületek manipulációi elegendőek lesznek arra, hogy totálisan beteg világukat ráerőltessék a tömegekre. Ők most gyászolnak, és talán még fel se fogták, hogy mit is vesztettek el. Az amerikai politikai infrastruktúrát gazdatestként használó háttérhatalom, a mélyállam viszont pontosan be tudja árazni veszteségét. Egyrészt dollár-milliárdokat égettek el a demokrata kampányra. Ennek van számszerűsíthető része, amit a kampánytámogatások bevallott részében centre ki lehet mutatni, és van olyan része, ami az árnyékban került felhasználásra és ott is maradt. Ilyen például az a 400 millió dollár, amit a Soros birodalom arra költött, hogy 227 állomásból álló kereskedelmi rádió-hálózatot vásároljon az USA-ban a választások befolyásolásának szándékával. Persze ne legyenek illúzióink, a Soros birodalom már ennek többszörösét kivette a demokrata vezetésű Amerika és a világ iránta barátságos vezetésű országainak kasszájából. Most viszont jó esély mutatkozik arra, hogy elapadjanak forrásai, legalábbis a tengerentúlon. Sajnos a rossz hír az, hogy a jelek szerint a háttérhatalom „B” terve Európa. Az már régen közismert, hogy előörseik szinte kirobbanthatatlanul bevették magukat az európai politikai, intézményi, média-, vagy párt- struktúrákba. Ennek „gyümölcseit” régóta „élvezzük” az Európai Parlamentben, a Bizottságban, de a nyugati mainstream média is gyakorta emlékeztet minket, magyarokat arra, milyen is az, ha mást gondolsz a világról, mint amit a globalisták szerint kell. Az amerikai választás eredménye átsodorja őket az öreg kontinensre, főleg, ha a Trump-i erőterek kihasználják minden adottságukat. Nyilvánvaló, hogy a mélyállamot működtető multinacionális vállalatbirodalmak is kénytelenek lesznek komoly veszteségeket elkönyvelni. A Blackrock, a Raytheon, vagy a Monsanto nehezen írja majd le ukrajnai befektetéseit, ha Ukrajna nem kap további támogatást az USA adófizetőitől, az amerikai költségvetésből, és ezért orosz kézre kerülnek a nyersanyagokban és termőföldben oly gazdag ukrán területek, de az ő erejük nehezen, vagy egyáltalán nem megingatható. Ráadásul erőst kacsingatnak az euróban kifizethető támogatások felé. Amikor azt halljuk „európai” politikusoktól, hogy Ukrajna támogatását a végsőkig folytatni kell, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ezeket a mondatokat nem a szolidaritás, hanem a mesés profit elvesztésétől való félelem diktálja. A globalizmus általuk kitervelt megvalósítása egyelőre csorbát szenvedett. A szereplők sokkban vannak, nagy a tét, de teljes sarokba szorításuk hiba lenne. Főleg, ha Kennedy elnök pályafutásának szomorú végére gondolunk. Donald Trump viszont régi vágású üzletember. Az ő generációja még nem akarta versenytársát mindenáron elpusztítani, inkább a win-win szituációkat kedvelte, ha őt magát nem fenyegette veszély. Donald Trump győzelme önmagában is varázslatos teljesítmény, tekintettel a szemben álló erők elképesztő mindenhatóságára. Gondoljunk csak arra, hányféleképpen próbálták félreállítani az útból, nem visszariadva a fizikai, pszichikai, vagy egzisztenciális megsemmisítésétől sem, mégis ez a közel 80 éves harcos mindent és mindenkit legyőzött. Nincs szükség patetikus méltatására teljesítményének értékelésekor, de a SuperTrump (így egyben) nevet mindenképp megérdemli. Viszont e varázslatos győzelem még csak elővetíti azokat a lehetőségeket, meléyek előtt most Amerika és vele együtt a világ - ha felismerik - most áll. A világ többi része is fogékony lehet egy új hangvételű amerikai politika befogadására, ami inkább érdekelt az együttműködésben, mint a konfrontáción alapuló, felsőbbrendűségét hirdető, gőgös yenki attitűd továbbvitelében. Nekünk, európaiaknak még meg kell harcolnunk saját szuverén státuszunkért, le kell ráznunk a háttérhatalmi struktúrákat, és ki kell söpörnünk helytartóikat, csatlósaikat. Egy támogató Amerikával jó esély van erre, de kellenek itt is a szuverenitás iránt elkötelezett harcosok. Szerencsére vannak már, nem is kevesen, egyre jobb pozíciókban. Ráadásul egyik legkarizmatikusabb szereplője ennek a harcnak Orbán Viktor. Ő az, aki pertuban van a világ összes nagyhatalmának vezetőjével, nimbusza messze kinőtte már egy közép-európai kis ország adta kereteket. Ő is óriási lehetőségek kapujában áll, reméljük, hamarosan neki is járni fog a "szuper" jelző, mert akkor jobb hely lesz a világ. |
Ma az EU bürokráciája kényszeríti hazánkat önvédelmi harcra
Csodálkozásra ad alkalmat,
amikor íráskészséggel
rendelkező szerzők csak
vitriolt és éles, vágásra
alkalmas pennát használnak
publikációik megírásához.
Tényektől elszakadt, az
objektivitás látszatával
álcázott tévedéseiket olyan
magabiztosan állítják be
igazságnak, hogy elolvasva
írásaikat senki sem mer – vagy
talán nem is akar –
szembeszállni velük. Időnként
mégis meg kell kísérelni. Hogy
világos legyen: ha a
történelem látszólag ismétli
is önmagát, az természetesen
mégsem pontosan ugyanaz az
eseménysor. Viszont képes
példát szolgáltatni a
mindenkori utódok számára.
S aki ezt kimondja, semmi olyat nem tesz, mely sértő, ízléstelen vagy történelmileg hibás lenne múltbeli körülményre utalva. Tényekkel nehezen cáfolható, hogy a mai Oroszország semmilyen tekintetben nem egyenlő a valamikori Szovjetunióval, hiába is a nagy igyekezet, hogy ezen állítás valóságtartalmát megcáfolják. Ahogy az is nehezen vitatható, hogy belső politikai pártharcok kétes megoldása, ha külső katonai segítséggel kíván egyik vagy másik rivális fél hatalomban maradni. Az ötvenhatos magyar forradalom leverésének felelősei nem külföldön keresendők, miközben hőseink tettei nem szorulnak nyugatról pártolt és instruált ellenzéki tollforgatók és politikusok védelmére. Hatvannyolc éve a magyar kommunista pártvezetés hívta be az idegen csapatokat, amelyek le is verték a magyar szabadságharcot. Leveretett, mert a „védők” a nyugatról érkező – főként amerikai – biztatásokat komolyan véve úgy érezték, ők sincsenek egyedül, amikor szembeszálltak egy reguláris hadsereggel, mivel – gondolták – érkezik a megígért segítség.
Persze legyünk igazságosak Amerikához, hiszen késve ugyan, de végül megérkezett a segítő kéz, mely jól érzékelhető az elmúlt másfél évtizedben hazánkba telepített amerikai nagykövetek „áldásos” munkáján keresztül. Akik előtt ott lebeg a történelmi példa: 2014 Kijev, a Majdan tér. Vagyis belső felfordulás, a választott kormány erőszakos leváltása. Legfeljebb nálunk nem adottság, ami Ukrajnában igen, hogy az ország keleti megyéiben az amerikai bábkormány döntéseivel szemben elégedetlenkedő, orosz nemzetiségű ukrán állampolgárok közül úgy húszezer embert Kijev hallgatólagos engedélyével a náci Azov „szabadcsapat” legyilkoljon. És lássuk be, ’56-ban nem létezett a minszki szerződéshez hasonlatos megállapodás, elkerülendő hazánkban a szovjet, míg Ukrajnában az orosz hadsereg bevonulását a célterületre. Amennyiben mindenáron – politikai spekuláció okán – hibának minősíttetik a két történelmi esemény összevetése, azért mégis van egy közös többszörös, de nem a Szovjetuniót leváltó Oroszország, hanem az Egyesült Államok képében. Amely nagyhatalom egyszer cserben hagy, máskor fegyverrel is támogat, miközben fölösleges emberáldozat – no, nem amerikai polgároké – a végeredmény. A nagyhatalmak politikai filozófiája, mely kizárólag rájuk igaz, végtelenül egyszerű: Mi jó nekem? A Fehér Ház döntéseit vizsgálva nehéz lenne levonni azt a következtetést: mindenki hibás, csak a magát a demokrácia bástyájának valló USA kormánya és gazdasági érdekkörei nem. Ilyen tanulságos körülmények között mi abban a világot megrázó szenzáció, hogy a mai magyar kormány azon kevesek egyike, amely kétszer is meggondolná, provokáljon-e bármilyen katonai nagyhatalmat külföldi érdekek miatt. Különösen akkor, ha magyar emberek életét tenné ezzel kockára. Napjaink többfordulós, szerteágazó és mesterségesen gerjesztett politikai provokációi ugyanis rávilágítanak korunk egyik legnagyobb kihívására: a politika maga alá gyűrte a szakmát és ezzel kiszolgáltatottá válnak a társadalmak. Hibahatáron belül van azt képzelni, hogy eljöhet egy olyan élethelyzet, amikor ismét ’56 szimbolikus helyszínein, például a Corvin közben kell fegyverrel védeni a magyar érdeket. Nem tud eljönni, hiszen a harc már jó ideje zajlik. Mi másként értelmezhető, hogy a NATO-vezérkar azért vonja kérdőre Magyarországot, mert nem akar fegyvereket szállítani egy indokolatlan háborúhoz, támogatva emberek pusztítását, és nem akar, a fegyvergyárak profitját növelendő, magyar fiatalokat harctérre küldeni? Vagy nem támadásként értelmezhető, amikor az Európai Unió bürokráciája megvonja Magyarországtól a kötelezően folyósítandó forrásokat, miközben mások megkapják? Ezek is ütközetek, külső politikai hatalmak össztüze egy szuverén országot önvédelmi küzdelemre kényszerítve, miközben szisztematikusan épp azokat akarják „kilőni”, akik már az első sorokban védik a hont. Ráadásul, kimondva vagy kimondatlanul a „baráti” külföld bizonyos elitje már szívesen látná valódi harctérré átalakulva Budapest utcáit, aminek segítségével külső katonai erők próbálják eltávolítani a választott magyar kormányt. A politika hibáit, tévedéseit a szakma képes lenne korrigálni, ha felismerné, hogy itt-ott bizonyos politikusok a fejükre nőve nem nemzeti érdekeket képviselnek. A világ a feje tetejére állt: régen – Raimondo Montecuccoli szerint is – „pénz, pénz és pénz” kellett a háborúhoz. Ma viszont, a pénznek kell a háború. Mit tesz ilyenkor a szakma? Kit vagy mit véd meg? A katona ismeri a halál leheletét, de a politikusoknak nincs ilyen tapasztalatuk. Talán, ha ők is megélnék a frontvonal borzalmait, gyorsabban eljutnának a tűzszünet gondolatához fegyveres konfliktusok idején. És ezzel megérkeztünk egy valóban sikamlós területhez. Századunk történéseiben egy olyan kihívás jelent meg, mely duplán jelent veszélyt az alternatíva nélküli demokráciákra. Az egyik tapasztalat az, hogy az a bizonyos, magát kiváltságosnak tekintő politikai elit egyre nagyobb hányada az ostobától terjed a csavarosagyú gonosztevőig. Ebből pedig következik, hogy épp itt lenne az ideje a politikuspályán belül a „rendszerváltásnak”, egyfajta – no nem egyetemi szintű – alkalmassági elővizsgának. Ennek hiányában léphet életbe – akarjuk vagy sem – a „szakma” lázadása az értelem és a többség érdekében. Érdemes ezt megvárni?! |
|
Földi László |
|
A szerző küldeménye
|
ISTENEK ALKONYA
Hajda Iván Istenek alkonya
Richard Wagner azonos című háromfelvonásos operája, a négy műből álló operasorozat, A Nibelung gyűrűje utolsó, negyedik darabja. Két év múlva lesz bayreuthi ősbemutatójának 150. évfordulója. Olcsó poén lenne azon élcelődni, hogy a jeles alkalmat vajon milyen körülmények közt tudja majd a műértő közönség ünnepelni, ha lesz még olyan. Egyáltalán lesz-e olyan állapotban Németország és vele együtt az egész világ, hogy az operával egyidős Bayreuthi Ünnepi Játékokat azon a nyáron is meg tudják majd rendezni? Vajon az LMBTQ-közösségek érzékenységét mennyire fogja bántani a Nibelung-éneken alapuló Wagner-művek számukra nyilván antipatikus, hiperbonyolult szimbólumrendszere? Lesz-e terrorveszély, zaklatják-e a migránsok majd a rendezvényre érkező hölgyvendégeket, esetleg késes támadások formájában adnak-e hangot nemtetszésüknek? Felháborodnak-e az iszlám alapvetéseit teljességgel figyelmen kívül hagyó rendezvény miatt, és zavarja-e majd a müezzin igazhitűeket imára hívó éneke a három norna, Erda ősanyagból fogant lányainak áriáját, miközben a sors és a végzet fonalát szövik?
A talán kissé hatásvadásznak tűnő bevezetés után viszont az a jó hírem van, hogy úgy tűnik, megúsztuk. Az istenek alkonya következik, s vele a nyugati hegemóniára tervezett nagy újraindítás (Great Reset) érdeklődés hiányában, legalábbis egyelőre, elmarad. E merésznek tűnő prognózist a tendenciák támasztják alá. Azok a folyamatok, melyek oda vezettek 2024 derekára, hogy a globalista elit súlyos sebeket kapott és kap folyamatosan a világ társadalmainak azon részétől, akik egyelőre jobbára különféle választásokon még viszonylag tiszta körülmények közt képesek kifejteni véleményüket.
Szűkebb pátriánkban, Európában, az uniós választások eredményei tektonikus mozgásokat idéztek elő a meghatározó államokban. Franciaországban Macron 19-re lapot kért, előrehozott választásokat írt ki, melynek már első fordulója sem a tervei szerint alakultak, és akármi lesz a végeredmény, saját hatalmát sikerült alaposan megingatnia. Angliában, amely már nem tagja ugyan az EU-nak, de a kontinens meghatározó hatalma maradt, Rishi Sunak miniszterelnöknek - aki származását tekintve leginkább kompatibilis a globális berendezkedés szándékaival – sikerült totálisan leépítenie a klasszikus brit pártrendszer zászlóshajóját, a Konzervatív Pártot, melynek támogatói már ott kopogtatnak a patrióta és szuverenista elvek mentén szerveződő Nigel Farage Reform Pártja körül.
Németországban is elsöpörheti a globális/amerikai zsoldban álló kormánykoalíciót az az AFD, amelyet jó német hagyományok szerint adminisztratív és titkosszolgálati módszerekkel, valamint korunkban egyre divatosabb, utcai agressziók segítségével próbálnak eltörölni a föld színéről is, de a politikai hadszíntérről mindenképpen. A nagy igyekezetnek meg is lett az eredménye, hiszen a volt NDK területén a fősodor által rendszerszinten lenácizott AFD a legnépszerűbb politikai alakulat, nyugaton pedig a CDU/CSU sarkában „masírozik” közvetlenül. Sorolhatnánk még az eu-s tagállamok további példáit, de maradva a tendenciáknál, az azért jól kivehető, hogy a közeli jövő leginkább trendi politikai kurzusa a szuverenizmus lesz. Mínuszos hír volt, de a kedvező tendenciába nagyon is beleillik, hogy Klaus Schwab távozik a WEF (Világgazdasági Fórum) éléről. Ő volt a globalisták egyik legfőbb ideológusa, a Great Reset ötletgazdája, az új háttérhatalmi rend legfőbb megvalósítója, kommunikátora. Nem derült ki, hogy önszántából távozik-e, vagy gazdái elégelték meg kudarcait, lelépése igazi vezéráldozat a világpolitika sakktábláján.
Ne menjünk el szó nélkül a lapzártánk idején alakuló új, szuverenista – mainstream szerint „széljobb” - európai parlamenti formáció mellett. A magyar miniszterelnök óriási fába vágta a fejszéjét – ahogy szokta – azzal, hogy megpróbálja egyesíteni a szuverén erőket, akik egyelőre gyanakodva méregetik egymást, megosztottak, néha durcás kisgyerekként viselkednek. Ha sikerül, ezzel lehet majd ellensúlyozni a globalista befolyást az Unióban. Ehhez persze az egók háttérbe szorítása is szükséges, meg nagyfokú belátási és empatikus képesség. Orbán Viktor a lehetőségtől láthatóan új erőre kapott. Friss, határozott, energikus képet fest magáról, ügyesen használja ki az uniós elnökség adta intézményi kereteket, miszerint nem a 10 milliós kis Magyarország miniszterelnökeként, hanem az EU soros elnökeként szólal meg, nyilatkozik, tárgyal. Ez a kommunikációs platformokon is óriási lépéselőny, mivel legitimációja miatt a mainstream média is fogcsikorgatva kénytelen napi szinten leírni a nevét a szokásos negatív klisék nélkül is. Hülyén venné ki magát, hogy minden „demokratikus világok legdemokratikusabbját”, az Európai Uniót egy „diktátor” irányítja. Mindez olyan ütés a kézivezérelt, globalista intézményrendszer számára, hogy már válságstábok alakultak, magukat agytrösztöknek képzelő csoportocskák, elemző műhelyek rettegnek szakmányban az új idők szeleitől.
Ide kívánkozik az Egyesült Államok jelenlegi állapota, amely a választásokhoz közeledve egyre inkább bohózatba fullad. A világ vezető hatalmának olyan elnöke van, aki most már mindenki számára világos módon nincs tisztában a körülötte lévő világgal, talán a családtagjait még megismeri, de a földrészeket és az azokon zajló eseményeket gyakorta téveszti el. Az ilyenkor szokásos elnökjelölti vitán olyan súlyosan és látványosan hasalt el (szokásától eltérően most csak képletesen) Trump ellenében, hogy még az őt támogató demokrata politikusok, üzletemberek és mainstream sajtó is fejét fogva könyörög a visszalépéséért. Szerencsére nincs baj, mert a családja kiáll Biden mellett. A First Lady és a botrányt botrányra halmozó tékozló fiú, Hunter - akinek jó eséllyel azon múlik, hogy börtönben, vagy szabadon tölti élete hátralevő részét, hogy apja marad-e a főnök -, ők erélyesen és következetesen kiállnak minden idők legszerényebb képességű és legrosszabb mentális állapotú amerikai elnöke mellett. Ha így marad, akkor még a borítékolható választási csalások és a kontinens délebbi feléről importált migránsok milliói (akik nem mellesleg már egyes államokban kapják a szavazásra jogosító státuszt és a vele járó ID cardot) sem mentik meg az Egyesült Államok történetének legkártékonyabb demokrata klánjait (Obama, Clinton, Biden, stb.) a bukástól. Ez persze a világ többi része számára maga lenne az üdvözülés.
Az intézményesülő szuverenizmus mellett erősödnek azok a magukat patrióta mozgalmaknak aposztrofáló, társadalmi önszerveződések, amelyek olyan, ma még radikálisnak, szélsőségesnek feltüntethető célokat fogalmaznak meg, mint pl. a „remigráció”. Ezek a mozgalmak létrejöttükkel, létezésükkel jól alátámasztják a politikai mozgásokat és erősítik a szükséges tömegbázisok létrejöttét.
Az istenek alkonya, ha nem is a wagneri vagy germán mitológiai értelemben, de napjaink realitásai közé sorolható. A tisztító tűztől, az újjászületéstől nekünk nincs okunk félni. Keletről pedig egyelőre barátságos szelek fújnak. Ők már lerázták magukról a pökhendi, nagyképű, kioktató, önelégült, kis nyugati globalista „istenkék” igáját, ezért szimpátiával vegyes érdeklődéssel figyelik küzdelmünket. Most rajtunk a sor.
NATO a béke ellensége
Európa békéjének feltétele a NATO feloszlatása. Lars Bern svéd elemző szerint is: „A Nyugat addig nem nyugszik, amíg le nem igázza Oroszországot. Ezért kell a NATO, és nem országaink védelme érdekében.” Mondták ezt mások is sokszor, tényekkel alátámasztva, amiből viszont az következik, nem érdemes beszélni a NATO reformjáról, csupán annak feloszlatásáról, ha Európa el akarja kerülni saját pusztulását. Sok szempontból döbbenetes az a tendencia, amit napjainkban megélünk NATO-ügyben. A katonai tömb deklarált céljai leginkább nyilvánvaló hazugságok. Védelem? Csak az elmúlt harminc évben kizárólag olyan konfliktusban harcoltak NATO hadosztályok, amelyet az USA külpolitikai érdeke mentén saját maga provokált ki. Mi, európaiak, csendesen tűrtük, még kritikát hordozó cikk is alig jelent meg, amikor más földrészeken gyilkoltak a NATO-fegyverek. Látható módon akkor sem akaródzik élesen tiltakozni a tendencia ellen, amikor már saját életterünk válik harctérré a 2024. január 31-től május 31-ig tartó, az úgynevezett Suwalki-folyosó térségében elindított hadgyakorlatot látva. 31 ország plusz Svédország részvételével vette kezdetét a „békevédelmi” terv. Aminek keretében 90 ezer katona – köztük magyarok is -, 50 hadihajó, 80 repülőgép, 133 harckocsi, továbbá több mint 1000 harcjármű bevetésével próbálják ki, hogyan lehetne Oroszországot térdre kényszeríteni. A nem is titkolt célt, amit érthetetlen módon nem minősítettek hadititoknak, az ukrajnai vereségtől kétségbeesett dühöt mutató NATO-hadvezetés agyalta ki. Az egyértelmű provokáció háttere, hogy világossá vált, Oroszország közelmúltbeli katonai doktrínájában nem szerepelt Európa megszállása. Egyszerűen azért, mert nem volt meg a gazdasági, katonai képessége és politikai akarata sem az ukrajnai események előtt. No meg, Moszkvában is hittek abban, hogy mindenki békét akar Európa földjén. Ezt támasztja alá, hogy két évvel ezelőtt Oroszország hadiiparának kapacitása csupán egyharmada volt a mainak. 2022-ben még Ukrajnára is képtelen volt egyértelmű csapást mérni. A mára megnőtt termelési volumen persze lehet riasztó, de ennek hátterében sem orosz hódító narratíva húzódik meg. Leginkább az, hogy az embargó alá került orosz gazdaság csak azért nem omlott össze, mert állami beruházásokkal foltozták be a nyugati beruházók által telepített gyárak leállását. Ezek között az egyik megoldás a hadiipari termelésre való átállás volt. A másik nyilvánvaló ok, ami Oroszországot fegyverek gyártására ösztönzi, szintén Ukrajna, ahol az orosz páncélosoknak nem ukrán, hanem NATO-tankokkal és -harceszközökkel kellett szembenézniük. A most meghirdetett három hónapos hadgyakorlat pedig végképp stratégiaváltásra kényszerítheti a Kreml vezetését, hisz ennél nyíltabb fenyegetés nemigen volt Európa legutóbbi hetvenéves történelmében. A legrémisztőbb azonban a NATO-menedzsment - a hadiipar, elvetemült politikai vezetők, NATO-vezérkar és persze a pénz, a bankok részvényeseinek világa - agyában megfogant és már meg is szellőztetett újabb terve, az úgynevezett Schengen-folyosóra való áttérés ötlete. Magyarra fordítva: A terv lényege, hogy Európán belül a különböző NATO-hadosztályok szabadon mozoghassanak a tagországok között. (Ha, mondjuk, valahol olyan kormány alakul, ami nem tetszetős bizonyos politikai érdekköröknek - viszont döntő befolyással bírnak a katonai tömb működésére -, egyszerűen NATO-erők bevetésével „menthetik meg” a demokráciát. Persze a kákán is csomót keresők ezt akár katonai puccsnak is nevezhetnék.) Legnagyobb sajnálatukra eme sandaság megvalósulását jelenleg bürokratikus akadályok nehezítik, hisz a NATO-tagországok saját alkotmányos kötelezettségeikből adódóan nem adhatnak szabad áthaladást külföldi haderőknek előzetes egyeztetés nélkül. Mire ez a sok papírmunka? - vonják kérdőre a nemzetek szuverenitását fölöslegesnek tartók a létező gyakorlatot. És ezzel el is érkeztünk a címben megfogalmazott tételhez. Európa békéjének és fejlődésének egyetlen akadálya a NATO mögött megbújó, minket elpusztítani akaró érdekkör. Természetesen nem vezérkari tisztekről van szó, és nem hivatásos katonák jószándékát kérdőjelezzük meg. Ők parancsot teljesítenek, és vállalják, hogy elsőként halnak majd meg az oroszok elleni háborúban. A civilek csak utánuk következnek. Egyetlen probléma merül fel, hogy egy ilyen összecsapás során mindenki és minden elpusztul majd. Ez nem háború lesz, hanem gyors, pontos és soha nem látott mészárlás. Cinikusan még azt is hozzátehetnénk, hogy erős/hatékony megoldás azok számára, akik a világ lakosságát 500 millióra kívánják karcsúsítani. Talán inkább nekik kellene más világot keresniük, ha nem bírnak együtt létezni Isten teremtményeivel. Mit lehet hát tenni a luxus óvóhelyeiken bujkáló és agyaló ármány újabb kísérletével szemben? Nyilvánvaló, hogy ezen cikk felszólítására a NATO - nem meglepő módon - nem oszlik fel. De még akkor sem, ha sokan mások, ahogy tették a múltban, és teszik most is, érvek mentén agitálnak a NATO létezése ellen. Nincs nehéz dolguk, hisz a brüsszeli központú katonai szövetség jelenlegi működési stratégiája mellett képtelenség észérveket találni. A leglátványosabb lépés az lehetne, ha mi itt Keleten, a Suwalki-folyosón tervezett hadgyakorlat közvetlen elszenvedői, traktorainkat a harckocsik útjába állítanánk. Ahogy Nyugat-Európában egyre több helyen az emberek úgy gondolják, ez a módja a kormányaik észretérítésének. Érdekes lenne a NATO-héják reakciója egy ilyen felállás esetén, mivel arra is választ kapnának, hogy „értjük, merjük és tesszük” a dolgunkat, amikor életünkről és annak védelméről van szó. Akik pedig azt hiszik, hogy ők irányítják a fegyverek csövét a célpontok felé, villámgyorsan szembesülnének azzal a ténnyel, hogy a végrehajtó állomány - a katonák - a traktorosokkal legfeljebb szópárbajban és nem tettleges megoldásban bizonygatnák eltökéltségüket a pillanatnyilag éppen félreértett békeoffenzíva körül. Amíg el nem felejtjük, a végső megoldáshoz szükségünk lesz az orosz traktorosok támogatására is, „biztos, ami biztos” elv alapján.
|
|
Földi
László, |